VIZIÓ 3.
Próbálok marha nagy levegőket venni.
Lassan, és megfontolt fegyelemmel először hasra szívok, és mikor már nem megy tovább, akkor az egészet feltolom a mellkasomba.
Hallottam, hogy valami ilyesmi a jógalégzés is.
Muszáj valahogy kiszűrni a folyosó poshadt levegőjéből az oxigént, mert már izzad a homlokom a hiányától.
Valami ilyesmit érezhet egy partra vetett hal.
Úgy látszik, vannak élethelyzetek, amik egyaránt érvényesek emlősökre, és hidegvérűekre is.
Csak gyanítom, hogy ezek kizárólag rossz dolgok.
Most itt gubbasztok ezen a ládafélén, egy átkozott széket is képtelenek iderakni, de egy halat elképzelni, hogy ugyanezt csinálja, az lehetetlen.
Már idejét sem tudom, mióta várok itt.
Valaha kilenc órára kaptam időpontot, még meg is fenyegettek, ha elkésem, nekik nincs idejük várni, ne is reménykedjem abban, hogy akkor a sor végére kerülök, és ha ezt folytatom, örök életet biztosítok magamnak.
Az ember az elmúló- véges életről beszél, és az örök halálról.
Pedig semmi nem lehet örök, a halálról is csak addig hisszük, hogy az, még nem jutunk oda…
Ezek a helyzetváltások csinálják ki az ember idegeit, mikor már majdnem megszokott egy állapotot, váltania kell.
Csak ezek nyulak, ki sem merik nyitni a szájukat…
Hajjaj…
Úgy nézem, itt sem takarított senki a teremtés óta.
Nem nekik kell várni ebben a szemétben, ők jól viselik a folyosójukat.
Na persze, hogy persze.
Mit számít egy halandó, annyi van belőlük mint a nyű…
Hogy hány napig, vagy évig vár, ez a megidézetten kívül nem érdekel senkit.
Ha belegondolok, nincs, és nem is lehet jelentősége, hiszen ahová besorolnak, ott sem csinálok majd semmit.
Ennél meg csak kényelmesebb lehet, mert ez a folyosó…
Mindegy- ahogy barátnőm mondaná, egy végigfontoskodott élet végén, ha bársonyszékben, ha cukrosládán, de várni kell.
Ezen csak akkor változtatnak, ha az illetékesnek eszébe jut.
De nem jut…
Az a baj, hogy mindenki különös fontosságot hisz szerény személyét illetően.
Mert Ő…
És kicsoda ő?
Egy múló jelentéktelenség, aki iránt nem érdeklődik soha- senki, csak Ő.
Ez a szerénytelenség olyan méreteket tud ölteni, hogy ihaj.
Aztán halkan a háta mögé settenkedik a mindent elszürkítő, beleheli a feledés jótékony ködével, és rövid időn belül, még ő sem emlékszik saját magára.
Aztán „agyő- agyő kis gárdahadnagyom, agyő, agyő,” oszt ég ennyi.
Hát nem éppen bonyolult és izgalmas történet, de röhögni is nehéz rajta.
Hogy hirtelen mennyi ajtó vett körül…
Az előbb még nem volt egysem.
Lehet- elbóbiskolhattam, a fene tudja mennyi ideig tarthatott, de nagy itt a folyosón a változás..
Van jövés- menés körülöttem, érzem az arcomon a szelét, de nem látok senkit.
Ajtók nyílnak és csukódnak, de a kiszűrődő erős fényen kívül nem érzékelek semmit.
Elírás történt- hallom az agyamban azt a mély hangot, és lassan köddé vált körülöttem minden.
Nagyon megkönnyebbültem…
Próbálok marha nagy levegőket venni.
Lassan, és megfontolt fegyelemmel először hasra szívok, és mikor már nem megy tovább, akkor az egészet feltolom a mellkasomba.
Hallottam, hogy valami ilyesmi a jógalégzés is.
Muszáj valahogy kiszűrni a folyosó poshadt levegőjéből az oxigént, mert már izzad a homlokom a hiányától.
Valami ilyesmit érezhet egy partra vetett hal.
Úgy látszik, vannak élethelyzetek, amik egyaránt érvényesek emlősökre, és hidegvérűekre is.
Csak gyanítom, hogy ezek kizárólag rossz dolgok.
Most itt gubbasztok ezen a ládafélén, egy átkozott széket is képtelenek iderakni, de egy halat elképzelni, hogy ugyanezt csinálja, az lehetetlen.
Már idejét sem tudom, mióta várok itt.
Valaha kilenc órára kaptam időpontot, még meg is fenyegettek, ha elkésem, nekik nincs idejük várni, ne is reménykedjem abban, hogy akkor a sor végére kerülök, és ha ezt folytatom, örök életet biztosítok magamnak.
Az ember az elmúló- véges életről beszél, és az örök halálról.
Pedig semmi nem lehet örök, a halálról is csak addig hisszük, hogy az, még nem jutunk oda…
Ezek a helyzetváltások csinálják ki az ember idegeit, mikor már majdnem megszokott egy állapotot, váltania kell.
Csak ezek nyulak, ki sem merik nyitni a szájukat…
Hajjaj…
Úgy nézem, itt sem takarított senki a teremtés óta.
Nem nekik kell várni ebben a szemétben, ők jól viselik a folyosójukat.
Na persze, hogy persze.
Mit számít egy halandó, annyi van belőlük mint a nyű…
Hogy hány napig, vagy évig vár, ez a megidézetten kívül nem érdekel senkit.
Ha belegondolok, nincs, és nem is lehet jelentősége, hiszen ahová besorolnak, ott sem csinálok majd semmit.
Ennél meg csak kényelmesebb lehet, mert ez a folyosó…
Mindegy- ahogy barátnőm mondaná, egy végigfontoskodott élet végén, ha bársonyszékben, ha cukrosládán, de várni kell.
Ezen csak akkor változtatnak, ha az illetékesnek eszébe jut.
De nem jut…
Az a baj, hogy mindenki különös fontosságot hisz szerény személyét illetően.
Mert Ő…
És kicsoda ő?
Egy múló jelentéktelenség, aki iránt nem érdeklődik soha- senki, csak Ő.
Ez a szerénytelenség olyan méreteket tud ölteni, hogy ihaj.
Aztán halkan a háta mögé settenkedik a mindent elszürkítő, beleheli a feledés jótékony ködével, és rövid időn belül, még ő sem emlékszik saját magára.
Aztán „agyő- agyő kis gárdahadnagyom, agyő, agyő,” oszt ég ennyi.
Hát nem éppen bonyolult és izgalmas történet, de röhögni is nehéz rajta.
Hogy hirtelen mennyi ajtó vett körül…
Az előbb még nem volt egysem.
Lehet- elbóbiskolhattam, a fene tudja mennyi ideig tarthatott, de nagy itt a folyosón a változás..
Van jövés- menés körülöttem, érzem az arcomon a szelét, de nem látok senkit.
Ajtók nyílnak és csukódnak, de a kiszűrődő erős fényen kívül nem érzékelek semmit.
Elírás történt- hallom az agyamban azt a mély hangot, és lassan köddé vált körülöttem minden.
Nagyon megkönnyebbültem…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése