Könnyű fehér selyemben jön felém, szőke haját borzolja a lenge tavaszi szél, kék ragyogással tekint az erkélyem felé. Arca sápadt a déli napsütésben, karcsú lábai alatt kopog a kavicsos ösvény. Vérpiros ajkai titkos csodákat ígérnek, mint a szerelem istennőjének keblén vöröslő szerelemvirág.
Oh, Istenem, ugye ez nem csak látomás!
A könnyű szellő meglebbenti a park fáinak üde zöld lombját, elsuhan a épületek között, a lány ott áll, és vár. Oh, Istenem, de régóta vár, a lelkembe hasít a fájdalom, hisz én időtlen idők óta reá várok már. Megyek már, csak adj egy kis időt még! Kisétálunk a folyóhoz, nézzük a puhán hömpölygő vizet, a parti fák között átszűrődő fényt. Boldog vagyok! Boldog szeretnék lenni, egyszer az életben, csak egyszer!
Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen!
A kezedet szeretném fogni, sétálni veled, soha vissza sem nézni, csak szabadon menni el messzire, csak veled. Szeretnék egy hatalmas virágcsokrot adni, előtted térdelve, megvallani, hogy szeretlek. Oly bizonytalannak érzem, megfoghatatlannak, szinte álomszerű az egész, de itt vagy mellettem tudom, érzem, nem engedlek el soha. A kék madár, mely most itt repdes felettünk, nem elérhetetlen, látod, csak ki kell nyújtani a kezünk és megpihen az ujjaink hegyén. Mégis oly ellentmondásos ez az egész, nem reméltem, és most itt vagy előttem, ragyogó fehérben.
Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen!
Tudom, hogy a szerelem, nem csak öröm, fájdalom is, de most nem érdekelnek ezek az érzések, most itt vagy előttem vakító fehérben, nem is látok semmit a ragyogástól. Végig simítom az arcod, letörlöm az örömkönnyeid, lásd én is sírok, mert boldog vagyok.
Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen!
- Robika! – harsant bele a levegőbe a nővér hangja.
– Gyere már ebédelni, ne tapadj rá az ablakrácsra!
– Te sírsz! Engedd már el a rácsot, mi van veled. Ja, már látom, lányokat nézegetsz. Ugye csinos az a kis fehér ruhás, ugye. Na, gyere már! Uramisten, mit csinálsz azzal az ollóval!
- Segítség! -
Robikát két nővér fogja le, szorosan az ágyához kötik., gyorsan beadják a rángatózó fiatalemberbe a nyugtató injekciót. Bekötözik a sebét. Béke és csend van a kórterembe, csak Robika fekszik egyedül az ágyában, arcán harag és csalódás, mégiscsak látomás volt az egész.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése