Anyám álmaiban hazajár

Sötét a bánat, mely homlokod szántja…
Anyám, mit tegyünk, hogy letöröljük könnyeidet?
Folyton ott bujkálsz az emlékek birodalmában,
Téged, nem éltet az új környezet…
Szép vonásaidat redőkbe gyűri a kín;
jövőt temet a múlt, álmaiddal feldúlod a régi házat.
Egyre csak a Jákói-domb hívogat,
mióta oda temettük apánkat.

Ne add fel még anyám!
Ott a fejfák tövén meghal a gondolat…
Engedd, hogy utadat most mi egyengessük!
Engedd, hogy ezen túl megoldjuk gondjaidat!
Tudjuk, születésed óta őrzi e tájék lépteidet…
Egy emberöltővel láncol magához, de lásd be!
Gyökereid már elporladtak, s a távolból
mi sem nyújthatunk segítő kezet.
Karinthy rég megírta:- „Ne ültesd át a vén fát!”-
de nem nézhetjük tétlenül,
hogy vihar tördeli az ágát…

Ígérjük jó Anyánk, ha eljő’ a vég:
kívánságod szerint
apánkkal egy sírban pihenhetsz…
Engedd, hogy addig mi dédelgessünk,
s a sok - sok szeretetből, amit tőled kaptunk,
visszaadjunk egy keveset!