CSAK BESZÉLEK- BESZÉLEK...
Szól a zene, az Isten tudja honnan, de szól, és mindig ugyan az, és sosem sikerül megjegyeznem, sem irányát, sem dallamát.
Egy kényszer rángat ütemére, amit egy durranó nagydob biztosít, mert elvéteni a lépéseket nem lehet.
Puff, bumm, puff, bumm,- az agyamban zuhog a súlyos hang, csattan, mint a betonra hulló tehénlepény, még talán freccsen is, de ki néz a lába alá, a dob ütemét kell figyelni, nincs idő bámészkodni.
Szól a zene, az Isten se tudja honnan, de vég nélkül teszi, és táncolni kell, mert a műsornak sarkalatos része, és mint kardinális igazság, nem megfellebbezhető.
Szétlazult ízületeim már ellenkező irányokban is hajlanak, mint a szomorúfűz ágai, a rengeteg feszegetésnek engedve, inkább csápok már, mint végtagok, mert nem is nézhetek ki már embernek, de lehet- nem is voltam soha, csak egy hülye álmodozó, neuraszténiás bábú, aki azt hitte, azt remélte, hogy nem az.
Az összefolyó hangzavarban ösztönösen kapaszkodót keresve körbefordul a karom, tapogatózva, reménykedve meredeznek széttárt ujjaim, de semmi, csak az örök táncban telelihegett fülledt levegő, a nagybetűs semmi, már nem tudom mióta tart, de egyszer vége lesz ennek is, és akkor mi a franc lesz, ezekkel a széttáncolt végtagokkal csak tolószékben lehet agonizálni, mert annak az élethez nem lesz semmi köze.
Hallgathatom Bernstein zenéjét, ha zúgolódnék, hát büntetésből valami hang ordítva felolvasna Erdős René szirupos zsengéiből valamit, vagy Updike sablonos írásaiból, valami rendszeresen megjelenő malac részletet.
Hűűű- de rohadt izgalmas utóélet, ami benne kedves az az, hogy előélet nem is volt soha, bár attól még lehet utóélete valakinek egyből, nem kell olyan finnyásnak lenni.
Hiszen csak sorrendiség kérdése az egész, azzal a kis elhanyagolható különbséggel, hogy az én előéletem is utóéletre sikeredett.
De végezetül szinte mindegy, legalább nem kell kétfelé megszokni, ez egy piszok nagy könnyebbség,- ha úgy nézzük.
Márpedig bátran nézzük úgy, mert szél ellen lehet pisilni, de minek, csupa víz lesz a ruhám, és ha nincs napos idő, még fel is fázom.
Arról nem is szólva, hogy aki látja mind röhögni fog, és odakiabálnak, hogy mit csinálsz te idióta, hát nem tudod, hogy szél ellen nem lehet, én meg visszaüvöltök, hogy már miért ne lehetne, hiszen látod, hogy lehet.
A ruhámat meg akkor vizelem le, amikor csak akarom, ez emberi jog, és mert ti beszariak vagytok, akik még ennyit sem mertek, hát nagyon kiábrándító...
Hogy ennyi gyáva féreg honnan került ide, ezt el sem tudom képzelni, ezek csak másokat mernek levizelni, és azt hiszik csináltak valamit.
Nnnna. Most elfelejtettem hol tartottam, de mindegy, úgy belekeveredtem ebbe a vizelősdibe, hogy idegességemben feldöntöm a tolókocsimat, aztán várhatom, míg valaki felállít.
Mert ezekben nincsen gesztus, mert ezek már nem is emberek, csak emberszerű lények, csak a szájuk nagy, de aztán ezzel ki is fújtak.
Hajjaj. Hogy nekem már nem kell a dob ütemére figyelnem, már az Sz. csoportban vagyok, de az agyamban mindig lüktetni fog a zene, mondják, a muzsika elvarázsol.
Hát persze, hogy el, de olyan szemét módon, hogy a szám végén már azt sem tudom, hol a fenében vagyok, azt sem tudom, hogy vagyok é egyáltalán.
Tillárom ha ha ha ! Ez aztán a nagy hecc, hogy a rosseb egye meg, itt dülöngélek ebben a bigában, oszt azt sem tudom hova megyek.
Hát, nincs is úti célom, mert az egy baromság, azt mondják minden út Rómába vezet, kivétel, amelyik nem.
Persze azok dűlőutak, ezzel a vacakkal amúgy sem tudok száguldozni, minden sár és kavics, ez a libasztráda, akár egy Fellíni film helyszíne is lehetne, de nem az.
Ez, legfeljebb a hadak útja, a vert hadaké, de tök mindegy, mindegyik ugyan oda visz, a semmibe.
Na meg milyen hadak száguldoznak tolókocsival, bár, ha meglátna az ellen, holtra röhögné magát, és ott a győzelem.
Aztán, hogy mit kezdenék a győzelmemmel, fogalmam sincs, ahogy végigkerekeznék az ünneplő tömeg között, hadonászva az alabárdommal, biztos, csak orrba vágnám magam a nyelével, amilyen peches vagyok.
Mostmár elhallgathatna ez az átkozott muzsika, de legalább láthatnám az elkövető pofáját, mert elegem van abból, hogy én mindent vegyek figyelembe, engem meg senki.
Ennél már az a büdös táncolgatás is jobb, mert inkább szétesni a tánctól, mint megszáradni a kocsimban, bár múmia még sosem voltam, ezt meg kell magammal alaposan vitatnom.
Lassan olyan leszek, mint a „Száll a kakukk fészkére”- könyvben a Serteperte naffőnök, a depis indián. Nnna. A barom helyesírási útmutató megint sziporkázott, a sertepertére akkora marhaságokat javasolt, hogy durrdefektet kaptam.
Mégis csak jobb nekem, a kőbányában, ott sosincs szél, és sok a kő.
Aztán, majd csak elleszek...
Szól a zene, az Isten tudja honnan, de szól, és mindig ugyan az, és sosem sikerül megjegyeznem, sem irányát, sem dallamát.
Egy kényszer rángat ütemére, amit egy durranó nagydob biztosít, mert elvéteni a lépéseket nem lehet.
Puff, bumm, puff, bumm,- az agyamban zuhog a súlyos hang, csattan, mint a betonra hulló tehénlepény, még talán freccsen is, de ki néz a lába alá, a dob ütemét kell figyelni, nincs idő bámészkodni.
Szól a zene, az Isten se tudja honnan, de vég nélkül teszi, és táncolni kell, mert a műsornak sarkalatos része, és mint kardinális igazság, nem megfellebbezhető.
Szétlazult ízületeim már ellenkező irányokban is hajlanak, mint a szomorúfűz ágai, a rengeteg feszegetésnek engedve, inkább csápok már, mint végtagok, mert nem is nézhetek ki már embernek, de lehet- nem is voltam soha, csak egy hülye álmodozó, neuraszténiás bábú, aki azt hitte, azt remélte, hogy nem az.
Az összefolyó hangzavarban ösztönösen kapaszkodót keresve körbefordul a karom, tapogatózva, reménykedve meredeznek széttárt ujjaim, de semmi, csak az örök táncban telelihegett fülledt levegő, a nagybetűs semmi, már nem tudom mióta tart, de egyszer vége lesz ennek is, és akkor mi a franc lesz, ezekkel a széttáncolt végtagokkal csak tolószékben lehet agonizálni, mert annak az élethez nem lesz semmi köze.
Hallgathatom Bernstein zenéjét, ha zúgolódnék, hát büntetésből valami hang ordítva felolvasna Erdős René szirupos zsengéiből valamit, vagy Updike sablonos írásaiból, valami rendszeresen megjelenő malac részletet.
Hűűű- de rohadt izgalmas utóélet, ami benne kedves az az, hogy előélet nem is volt soha, bár attól még lehet utóélete valakinek egyből, nem kell olyan finnyásnak lenni.
Hiszen csak sorrendiség kérdése az egész, azzal a kis elhanyagolható különbséggel, hogy az én előéletem is utóéletre sikeredett.
De végezetül szinte mindegy, legalább nem kell kétfelé megszokni, ez egy piszok nagy könnyebbség,- ha úgy nézzük.
Márpedig bátran nézzük úgy, mert szél ellen lehet pisilni, de minek, csupa víz lesz a ruhám, és ha nincs napos idő, még fel is fázom.
Arról nem is szólva, hogy aki látja mind röhögni fog, és odakiabálnak, hogy mit csinálsz te idióta, hát nem tudod, hogy szél ellen nem lehet, én meg visszaüvöltök, hogy már miért ne lehetne, hiszen látod, hogy lehet.
A ruhámat meg akkor vizelem le, amikor csak akarom, ez emberi jog, és mert ti beszariak vagytok, akik még ennyit sem mertek, hát nagyon kiábrándító...
Hogy ennyi gyáva féreg honnan került ide, ezt el sem tudom képzelni, ezek csak másokat mernek levizelni, és azt hiszik csináltak valamit.
Nnnna. Most elfelejtettem hol tartottam, de mindegy, úgy belekeveredtem ebbe a vizelősdibe, hogy idegességemben feldöntöm a tolókocsimat, aztán várhatom, míg valaki felállít.
Mert ezekben nincsen gesztus, mert ezek már nem is emberek, csak emberszerű lények, csak a szájuk nagy, de aztán ezzel ki is fújtak.
Hajjaj. Hogy nekem már nem kell a dob ütemére figyelnem, már az Sz. csoportban vagyok, de az agyamban mindig lüktetni fog a zene, mondják, a muzsika elvarázsol.
Hát persze, hogy el, de olyan szemét módon, hogy a szám végén már azt sem tudom, hol a fenében vagyok, azt sem tudom, hogy vagyok é egyáltalán.
Tillárom ha ha ha ! Ez aztán a nagy hecc, hogy a rosseb egye meg, itt dülöngélek ebben a bigában, oszt azt sem tudom hova megyek.
Hát, nincs is úti célom, mert az egy baromság, azt mondják minden út Rómába vezet, kivétel, amelyik nem.
Persze azok dűlőutak, ezzel a vacakkal amúgy sem tudok száguldozni, minden sár és kavics, ez a libasztráda, akár egy Fellíni film helyszíne is lehetne, de nem az.
Ez, legfeljebb a hadak útja, a vert hadaké, de tök mindegy, mindegyik ugyan oda visz, a semmibe.
Na meg milyen hadak száguldoznak tolókocsival, bár, ha meglátna az ellen, holtra röhögné magát, és ott a győzelem.
Aztán, hogy mit kezdenék a győzelmemmel, fogalmam sincs, ahogy végigkerekeznék az ünneplő tömeg között, hadonászva az alabárdommal, biztos, csak orrba vágnám magam a nyelével, amilyen peches vagyok.
Mostmár elhallgathatna ez az átkozott muzsika, de legalább láthatnám az elkövető pofáját, mert elegem van abból, hogy én mindent vegyek figyelembe, engem meg senki.
Ennél már az a büdös táncolgatás is jobb, mert inkább szétesni a tánctól, mint megszáradni a kocsimban, bár múmia még sosem voltam, ezt meg kell magammal alaposan vitatnom.
Lassan olyan leszek, mint a „Száll a kakukk fészkére”- könyvben a Serteperte naffőnök, a depis indián. Nnna. A barom helyesírási útmutató megint sziporkázott, a sertepertére akkora marhaságokat javasolt, hogy durrdefektet kaptam.
Mégis csak jobb nekem, a kőbányában, ott sosincs szél, és sok a kő.
Aztán, majd csak elleszek...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése