Az idő
A földre hajolva látom
kezemen, az idő nyomát,
szemem hunyorog,
távolban szalad az ifjúság.
A gondtalan időkben, gyermekként, domboldalakról bukfenceztünk le a zöld fövenyen, pitypangot fújtunk a szélbe, lábunk a fogócskától soha nem fáradt, rúgtuk a port a forró nyarakon, babáztunk az árnyas fák alatt, és a langyos nyári zápor után mezítláb dagasztottuk a sarat. Nem gondoltunk az öregséggel, az idő múlása nem létezett. Észre sem vettük, úgy elrohant felettünk az idő. Elsuhantak a vakációs nyarak, a messzeség homályába vesztek az iskolaévek. Életünk dolgai, szereplői és helyszínei folyton-folyton változtak, végül elhagytuk gyermekruháinkat.
Biz a szilaj ifjúság is gyors lábakon járt, életünk legszebb évei úgy eliramlottak, mintha soha nem is lettek volna. Ha álmaimba visszajár, érzem a májusi orgona illatát, régi csókok ízét, az ifjúság lázas mámorát.
A megfontolt tevékeny felnőtt világ is mögöttünk már, a gondok sűrűje megugrasztotta az időt. Sűrű ködként borultak ránk a hétköznapok, csak néha bujtunk ki alóla, megpihenni, és közben felnőttek a gyerekeink.
Megérkeztünk életünk deléhez. Ki tudja mi vár? Az út vége közel. A múlt, a távolba veszett idő élénken él emlékeinkben és egyre sűrűbben viszi tekintetünket a messzeségbe, mosolygunk, hisz tudjuk, hogy a hosszú úton nem hagytunk el semmit, cipeljük az emlékezés édes terhét magunkkal.
A földre hajolva látom
kezemen, az idő nyomát,
szemem hunyorog,
távolban szalad az ifjúság.
A gondtalan időkben, gyermekként, domboldalakról bukfenceztünk le a zöld fövenyen, pitypangot fújtunk a szélbe, lábunk a fogócskától soha nem fáradt, rúgtuk a port a forró nyarakon, babáztunk az árnyas fák alatt, és a langyos nyári zápor után mezítláb dagasztottuk a sarat. Nem gondoltunk az öregséggel, az idő múlása nem létezett. Észre sem vettük, úgy elrohant felettünk az idő. Elsuhantak a vakációs nyarak, a messzeség homályába vesztek az iskolaévek. Életünk dolgai, szereplői és helyszínei folyton-folyton változtak, végül elhagytuk gyermekruháinkat.
Biz a szilaj ifjúság is gyors lábakon járt, életünk legszebb évei úgy eliramlottak, mintha soha nem is lettek volna. Ha álmaimba visszajár, érzem a májusi orgona illatát, régi csókok ízét, az ifjúság lázas mámorát.
A megfontolt tevékeny felnőtt világ is mögöttünk már, a gondok sűrűje megugrasztotta az időt. Sűrű ködként borultak ránk a hétköznapok, csak néha bujtunk ki alóla, megpihenni, és közben felnőttek a gyerekeink.
Megérkeztünk életünk deléhez. Ki tudja mi vár? Az út vége közel. A múlt, a távolba veszett idő élénken él emlékeinkben és egyre sűrűbben viszi tekintetünket a messzeségbe, mosolygunk, hisz tudjuk, hogy a hosszú úton nem hagytunk el semmit, cipeljük az emlékezés édes terhét magunkkal.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése