Talán visszajöttek Margarinék… De furcsa és kellemesen lágy, zengő ciripelés hangja zizeg ki a park pázsitjából. Bederilábú bedereg, mert a nagyváros villamosos teher-Manettes és mindenféle egyébirányú tehermentesítése megtörtént. Most valamilyen más irányba csörömpöl vele a nagyokat füttyögő vonat.
Alig várta. Még csak kezdőként szívta magába az állomások ronda szagát, amit egy életre megszeretett. Ide-odarohangászott volna, s ha édesapja nem fogja szorosan csuklóját, talán még a sínekre is kiszalad. Hiába tiltották, mert minél jobban tiltanak valamit, annál érdekesebb.
Itatták a mozdonyt! Addig ilyet csak állatokról hallott, de amikor tudomást szerzett róla, hogy a nagy első ormánylotyogó vízzel van tele, már meg is értette. Kettőt, hármat zöttyent a vonat, amíg összeállították a szerelvényt, vagy lecsatoltak róla. Azt sem tudni, hogy Váradról indult, vagy csak továbbment. Akkoriban még a menetrend csupán informálisan volt értelmezhető, rengeteg vonat indult nem csak késve, hanem a megjelölt időpont előtt, mondjuk öt-hat perccel.
A vonatok fülkéi olyanok voltak, mint egy-egy kis lakás, annyi kedves embert egy helyen nem látott még. Hogy sokan voltak, vagy nem… Azt meséli, nem emlékszik, csak arra, hogy fel-alátrappolt a folyosón, tehát nem lehettek túl zsúfoltan.
Mindenáron át akart menni egyik vagonból a másikba, ami akkoriban felnőtteknek is akrobatamutatványt jelentett. Kinyitotta az ajtót, befütyült rá a szél, és valami gumírozott harmonikaszerűség lebegett két oldalt. Meg is gondolta magát, de addigra jött a kétoldali felügyelet megérdemelt korholása.
Nagy nehezen beült, el sem tudta képzelni, hogy órákon át ne rohanjon. Különben is, végre megadatott neki az, hogy éjszakázhasson! Mert az éjszakát át kell játszani. Egy rendes gyerek nem alszik, normális körülmények között békén hagyják az éjjel-nappali rajcsúrra. Az orrát az ablakpárkányra szegezve, lábujjhegyen nézte, hogyan suhannak a távírópóznák, és elkapta a drótok zizegését. Majd mindenáron a nagy folyosóablakon akart kikönyökölni, pedig addigra dugig telt, édesapja alig tudott odafurakodni, hogy hátulról biztonsági bilincsként átölelve, mégis kukucskálhasson egy kicsit.
Rettentően élvezte, amint a mozdonyfüst csikálgatja az orrát, és a tiltás ellenére menetirányba nézett. Meg is kapta a várható emlékeztetőt, jól teli ment a szeme füsttel, korommal. Bőgött egy sort, aztán még rohangált volna, de nem lehetett, beszorult abba a pici — már picinek tűnt neki — fülkébe.
Éjjel kettő körül ébredt, amint édesapja poggyászként adja le édesanyjának Segesváron. Nyöszörgött és nagyon mérges volt, mert becsapták. Állomásépületet látott és néhány lakóházat, de nem volt semmilyen vár, még Seges sem. „Miért kell ilyen neveket adni — gondolta — amik a jó népet rossz útra terelik?” Morcosan került kiságyába, amit ott helyben, két karosszéket összetolva hevenyésztek szülei. Ritkán aludt olyan nyugodtan. Majd három óra múlva, ismételt ébresztő után, azzal biztatták, hogy most már tényleg a székely-vonatra ülhetnek.
Már világos volt, a sínek túlsó oldalán egy nagy domb, vagy hegy emelkedett. Az állomás mögé nem látott, bár mondták, hogy arra valóban van vár, majd meg is nézik. Mégis komoly kételyek horgonyozták belé magukat.
A székely-vonat nagyon messze volt, valahol az állomás legvégén. Abban az időben is rozoga tragacsnak tűnt, a kizárólag fapados, átlagnál füstösebb, dohosabb vagonok egymásutánja. Eldöntötte, hogy többet innen már nem alszik, nagy ember, férfi ilyet nem csinál. Különben is, nagyon jól lehet mindent látni, tehát végigkukkolja azt a híres, Székelyföldbe vezető sínpárszélt, mind a két oldalról. Egyik ablaktól a másikig szaladt, hogy még véletlenül se tudjanak aludni, vagy pihenni azon néhányak, akik rajtuk kívül még a vagonban pilledtek.
— Nézd csak, nézd! Az ott már székely kapu!
„Szóval ez Székelyföld, ahol ilyen kaput látok, abból már tudom is! — gondolta. – Nem olyan érdekes, bár nagyon különbözik az otthoni kapuktól. Mint dinnye a barackfától, de majd meglátjuk a helyszínen.”
Aztán minden előrejelzés nélkül elaludt. Valami derengett neki arról, hogy még egyszer felébresztették, mert a vonatról mindig le kell szállni azokkal a szíjakkal átkötött, nagy degeszkofferekkel. Majd bizonyos idő után felszuszakolták egy buszra. Ásított kettőt, aztán visszazuhant az álmok gyermekien édesded mezejére. Ebben a szakadozott, össze is alig fércelt, diribdarabalvásból talán négy-öt óra összejött neki. Már nem volt annyira fáradt, mikor meglátta, hogy tárt karokkal várja egy nagyobbacska… lány. „Lány! Miért pont lány? Ja, igaz, ott volt anyu is.”
Úgy beszélt velük, mintha ezer éve ismerné őket, pedig Bederilábú biztosan tudta, hogy ő először van ott. Erős kételyekkel indult a furcsa, de valamitől rendkívül vonzó szagú faluba. A szag összetétele, bizonyos marha, ló és birkavégtermék, hegyi levegővel vegyítve. Apró kövekkel hintett, szokatlan úton mentek, majd jobbra fordultak, nagyon-nagyon hosszan előre láttak. Keskenyebb volt az általa szokottnál, de ebben nem biztos, csak abban, hogy hiányoztak a tengelyig érő sártócsák, mert a kövek nem engedték. Ezért nem is volt szükség járdára. Vagy mégis? Ez a derengés is homályába süppedt.
Meglátott egy templomot, és azt vette észre, hogy édesanyja szinte alig foglalkozik vele, az édesapja pedig, mint akit kifényesítettek, úgy ragyog az örömtől. Vajon mi történt? „De most már haza kéne menni — gondolta — ez nagyon ismeretlen, kétélű helyzet.” Ilyen sok idegen közé nem vágyott. Aztán a templom előtt befordultak egy kisebb utcába. Patak! Milyen érdekes, egészen más, mint náluk. Egy nő kisebb falapáttal paskolta ruháit az oldalán. Micsoda szokás!
— Megérkeztünk kicsim, hát menjünk be!
Nem kiabáltak, mint szokás, hanem benyitottak. Igaz az a nagylány ott, úgy tűnt, odatartozik. Böskének hívták. Lehetett volna Erzsike is, de nem. Jól van, gondolta, egy pár percet itt is elvisel, aztán vissza a vonatra.
Bent egészen megfoghatatlan dolgok tárultak a szeme elé. Egy csomó nagy gyerek, akiktől nem árt tartani, ezt már megtanulta. Néhány ismeretlen felnőtt és a szülei egyszerűen magára hagyták, és a vadidegenekkel elkezdtek olyan közvetlenül beszélni, mint soha senkivel. Na jó, kivétel lehet esetleg a nagymama, gondolta a fenntartásokkal teli, apró termetű.
Körülnézett. Ilyen udvart még nem látott. Hogy lehet valakinek saját emeletes háza? Lépcső is van, milyen jó lenne felfutni, de anyu biztosan megdorgálna, gondolta. Álldogált és szemrevételezett. A kút mögötti kis házikóról nem egyből derült ki, hogy a konyha. Egészen más, teljesen különálló nyári konyhák dívtak arrafelé, ahol ő lakott. Ezt viszont egybeépítették a házzal, sőt közelében volt egy másik helyiség és egy bejárat a konyha mögött. Előbb-utóbb mégis tudomásul kellett venni, hogy függetlenül a sorból kilógással, mégis csak egy konyha lehet. Elsősorban, mert ételszag terjengett, a kéményen pedig füst szálldogált a nyár közepén, amennyit egy jobb építésű traktor pöfögtet.
A konyha mögött is volt valami, de oda be kellett volna jutni ahhoz, hogy felmérje mi is lehet az, és előtte közvetlen közelről, a szeme másra sem tudott fókuszálni, két hatalmas deszkakapu tárva nyitva, és egy szekér. Nem látott még olyan udvart, ahol szekér lett volna. A gyerekek jobbra-balra taszigálták, nem tudta mire vélni a történteket. Kigurították, és a nagyobbik fiú — hihetetlen ugye — kivezetett egy lovat, aztán egy másikat a csűrtől balra eső pajtából. A csűr szót később tanulta meg, a pajtáról sem gondolta volna, hogy istálló. Befogtak.
„Mi ez?” — olyan családias kollektív irodát még sosem látott. Otthon, a Tsz főhadiszállásán sem szekerek, sem lovak nem voltak, csak jóval messzebb, valahol a falu fölött, ahol még nem járt, de hallott róla a majorban.
Bekövetkezett, amitől magában tartott, nekirohantak a gyerekek. Nem tudta mit csináljon, visszaüssön, vagy fusson, ezért odadermedt. Azok a nyakába ugrottak.
— Pétörke, de jó, hogy újra látunk!
„Kik ezek? Sosem láttam őket, de ki lehet pipálni az óvodában zajló öregfiúk terrortámadásait, és ezek a lányok sem olyan rondák, bár szegénykék nem tehetnek róla, hogy ilyennek születtek…”
Alig tudta magáról levakarni őket. Erre nagyon furcsán beszéltek, először azt gondolta, hogy viccelnek, vagy félig-meddig dalolnak beszéd közben, de nem, később is így folytatták. Egy férfi hóna alatt kapta fel, és az ég felé emelte.
— De jó, hogy újra látlak firis legényke!
„De furcsa szavakat használ ez a bácsi! — gondolta. Persze ő is tévedésben lehet, mert soha nem látta azelőtt. Aztán egy néni az ölébe kapta, sohasem szerette, ha idegenek ajnározzák:
— Látod-e Pétörke, aharré a csűrbel Lacit, s Pityut?
„Látom — gondolta — már találkoztunk és lekádereztük egymást, bár nem mondták, de úgy tűnik nem fognak verekedni velem.”
— Menj hát, és húzzad a szekeret, hallám milyen legényke vagy.
„Legényke… Micsoda szó, de nem rossz, jobb mint a kisfiú.” Tehát nem volt tilos a szekerek nagy csodálójának közelebb menni, sőt egyenesen buzdították, hogy érintse, másszon rá. Azt nem mondták ugyan, de beletartozik, és a legszebb, hogy senki nem akarta leparancsolni. Édesanyja ugyan igyekezett előrukkolni valami gyerekvédő szöveggel, aminek a lényege az volt, hogy le ne essen, de a többiek jó nagyot nevettek.
— Ha leesik, majd fölkel!
Odébbállt, és az istállóajtóból nézte, ahogy a lovakat befogják a nála néhány évvel idősebb fiúk, olyan sok tudással, amit talán soha nem fog megtanulni, de már a nézelődéssel elkezdte a felkészülést.
— No Pétörke, jó e itt Kápolnáson?
— Nem látok kápolnát, de jó!
Aztán jobbra sandított a lépcső felé. „De jó lenne felrohanni!” Csak állt, az ilyesmi mindig a nem szabad kategóriájába esett. Két-három lépcsőfokot, majd még többet térden és könyökkel fölment, és végignézett az ajtón belüli folyosóra, ahonnan jobbra két ajtó, előre egy nyílott.
Még mindig nem bírta fölfogni, hogy ez egy család, ilyen nem létezett. Emeletes ház, lovak, szekér, fogat… Egészen más képzete volt a családról, de lassan kezdett kibontakozni valami, amikor hallotta, hogy apja következetesen sógornak vagy Jánosnak, illetve János sógornak nevezi a bácsit. A nénit pedig közvetlenkedve, mint soha mással nem, Rozalicskának.
Besettenkedett az alsó szobába, ahonnan egy nyitott ajtón át felmérte, mi az a korábban fel nem derített ajtó. Egy hűvös helyiség, ami elsősorban krumplival volt tele. Rajtavesztett, mert a másik oldalról apja és az a bácsi bejöttek.
— No, Pétör, látod-e milyen borom van, nyalintsunk belé!
Nem hordóból, hanem egy nagy, demizsonszerű üveg-valamiből gumicsövön szívott kétpohárnyit. Ezek ismerik egymást, akárhonnan nézi. Meghallotta anyja szavát, ennyi idő után már el is várta, hogy hiányozzon neki, meglepetésére majdnem ugyanúgy beszélt, mint az idegenek.
— Iszol-e borvizet, no?
„Otthon nem szoktak vizes bort adni nekem, a válaszom egyértelmű igen!” És ki is bökte:
— Iszom.
Bőgés lett a vége, mert nem ásványvízre gondolt. A nagyobbik lány hihetetlen csúfolódásba kezdett. Mások is mondtak már mindenfélét, de ilyet még sosem hallott. Egy verset költött, vagy csak úgy jött belőle. A szavakat külön értette, de csak a második elmondás után tudatosodott benne, hogy mit is mond.
— Pétörke a pad alá bédörge, három hétig ott bőge, míg az anyja kivette!
Hát ebből tényleg bőgés lett, egészen addig, míg az anyja az odaszólt.
— Jössz-e föl a szobába?
„Hogy mik vannak! Szekér, ló, minden meg van engedve!” A lépcsőn is felmehetett, sőt tiltás nélkül bámulászhatott körül. A legkellemesebb meglepetés az volt, amikor rájött, hogy az emeletre kvártélyozták őket, tehát elmondhatja, hogy nem csak Váradon a nagymamánál, de Kápolnáson is. Majd meglátja, van-e kápolna, vagy ez is olyan, mint Segesvár, ahol az állomás környékén sehol semmiféle vár nincs.
Emeleten lakott, lefektették volna, de ő nem akart, azzal érvelt, hogy végigaludta az éjszakát. Persze kisebb meggyőzési kísérlet után, végül tényleg leheveredett, három-négy óra múlva ébredt, s máris trappolt le a teljesen üres udvarra.
— Hová tűntek ezek? A végén kiderül, hogy tényleg nem család, hanem valami Tsz épület. Sem a bácsi, sem a néni, sem a két nagyfiú, de még az a két lány sincs itt…
A szülők még aludtak egy picit, de a lefelé trappolásától valószínűleg nem lehetett nem felébredni.
Kisvártatva nyílt a kapu, amiről sosem gondolta volna, hogy az, mert egy cseréptetővel fedett hosszú valami volt. Begurult a szekér, dugig szénával. Nem tiltották, egyenesen kérték, hogy másszon fel a padlásra, és segédkezzen, mert az ilyen ropogós ló- és marhaeledelnek ott a helye.
Közben arra is rájött, hogy alatta disznók röfögnek, kicsit odébb pedig birkák is egyértelműen jelezték ottlétüket.
Mivel kiderült, puliszka lesz az ebéd, máris fölfordult a gyomra, ő nem eszik ilyesmit, de nem nagyon lehetett raplizni. Hadd örüljenek, majd belepiszkál egy picit, de mikor a néni egy hatalmas lábasból kiborította, és cérnával szeletelte fel, tátva maradt a szája. Olyat még nem látott és a fehér mártásos csirkepaprikást boldogan hajlandó volt megenni.
A lovakat ismét befogták, és mindannyian feltelepedtek a már üres szekérre. Sosem hitte volna, hogy ezt büntetlenül, sőt buzdításra szabad, ráadásul szüleivel együtt…
Már jó hosszú ideje zötykölődtek, igen-igen érdekes, az otthonitól jelentősen különböző tájakon, amikor benyakalt néhány nagy korty — direkt a völgyből neki feltörő, azért is — ásványvizet. Három nap múlva, nem tudta volna nem úgy mondani, ahogy az ottaniak, de az első néhány órában tartotta magában a dacot.
Az országútról letérve egy nagyon szép helyre hajtottak be, egy patak mellett, azon átgázolva, de ott is ki kellett ábrándulnia. Váltig azt bizonygatták, az úton véges-végig, hogy Földvárra mennek, nem volt ott, kérem szépen, csak föld, várnak még nyoma sem. Erre megértették vele, hogy ez a terület neve, úgy mint Kápolnásé a Kápolnás, Diószegé a Diósszeg. Ez utóbbinak legalább van értelme…
Ekkor történt valami nagyon nem várt. Ott a hegyek között, havasi erdőtincsek és patakok mellett, édesanyja egy adott pillanatban megjegyezte, hogy most elmegyünk a lázra. Pánikba esett, bőgött, minden erejével igyekezett úgy lejelezni a dolgot, hogy a sok ismeretlen — lassan ismerős — rokon ne vegyen semmit észre. De azoknak tán a hajszálaik is fülből voltak, és kezdődött megint a „Pétörke a pad alá bédörge, három hétig ott bőge, míg az anyja kivette”.
„Na, ezt a lányt nagyobb koromban lepofozom!” — gondolta. Már felkészült a lázmérésre, orvosra, injekciózásra, nem is értette, miért ment bele ebbe a vonatosdiba. Tulajdonképpen ő dönthetett volna, vagy nem?
Akkor megérkeztek egy gyönyörű illatú, toboz- és tűlevél-avaraljzatú erdő mellé, egy orvostalan, kórházmentes és rendelő nélküli helyre.
— Nem tudom, mi bajod volt kisfiam a Lázzal. Földvár után, ezt a helyet szeretem a legjobban.
— Anyu, te már jártál itt? — Elkezdett nevetni. Még mindig nem volt egyértelmű, hogy láz, orvos, injekció, kanalas és tablettás gyógyszer lesz-e vagy nem.
Súgott. Társaságban illetlen a sugdolózás, főleg olyan jó fülűeknél, mint azok. Már a bőgést is örömmel veszi a rajta jóízűen hahotázás helyett. Feszülten ült vissza a szekérre, néhány óra múlva befordultak a faluba. Még mindig az lebegett lelki szemei előtt, hogy viszik a rendelőbe. Csak otthon — érdekes, ilyen rövid idő alatt már úgy érezte, hogy az — nyugodott meg. Benn, a nem tilos szobában meg is kérdezte:
— Anyu, apu, miért ijesztgettetek végig lázméréssel, injekciózással?
— Gyermekem, egy hasonló szót sem szóltunk, mi csak Földvárra és mind a két Lázra, elvittünk.
— Lázas vagyok?
— Mind a kettőt láthattad.
— Anyu, miért beszél ott mindenki úgy, hogy aharré, eherré, ahelyett, hogy arra, erre? Miért úgy mondják, hogy jer’ ide, gyere ide helyett, és amikor megütötte valaki a kezét, azt hallottam, megütte…
— Erre így beszélnek fiam.
— Nézd anyu, mekkora lábujjkám van!
— No, ezt is csak arrafelé mondják, látom, a vér nem válik vízzé!
— Jövünk máskor is?
— Minden nyáron, mint ahogy ezelőtt, ahogy tavaly, tavalyelőtt és azelőtt.
— Nem emlékszem, de ha te mondod, elhiszem.
Álomba zuhant.
A puliszkát túróval, tejfellel, szalonnával úgy megszokta, mintha egész életében azt ette volna. A hazavezető út igen keserves volt, pedig nagyon szerette otthonát. Most az egyszer nappal érkeztek, s amikor fent a tetőn barátjának elmesélt bizonyos részleteket arról, merre járt, mit csinált, amabból kibuggyant a nevetés, mert a kis legény néhány hét alatt olyan székelyesen beszélt, mint egy székely.
Visszafelé legalább arról meggyőződhetett, hogy Segesváron tényleg van vár, nem is akármilyen. Laknak benne, nem romos, és egy leírhatatlan gyermekcsoda bábjáték zajlik minden negyed-, fél-, háromnegyed- és főleg egész órában. „De jó lenne ott lakni!” Aztán fütyült a vonat tovább, és fújta képébe a füstöt. Soha többé nem felejtette el Kápolnást.
***
Egy ideje azon gondolkodom, hogy kezdeti semleges hozzáállásom mitől változhatott meg? Ugyanis egészen megkedveltem ezt a kis kölyköt, talán azért mert a druszám. Ki tudja… Egészen jópofákat mondott hazafelé, mert bár déli tizenkettő környékén indultak, mindenhol jelentős időhosszat kellett várakozni.
Ez előbb Udvarhelyen majd Segesváron jelentett városnéző körútra alkalmat. Jókat mondott, nem akarta elhinni, hogy azt a folyót úgy hívják, hogy Küküllő. Sem üllőt nem látott, a kükkel nem tudott mit kezdeni, de küllő sem volt a habok között, sem a hídon, sem a parton. A várban megjegyezte:
— Akkor tehát, itt lakott az öreg király.
— Melyik fiam? — kacsintott rá az apja.
— Mindegyik a rengeteg meséből, amiket felolvastál nekem. Te szoktad őket kitalálni nem?
— A Grimm testvérek és Andersen fabrikálták őket. Mondd, emlékszel még az Amíg csak röfög című, elég kemény mesére?
— Nem volt az olyan kemény, apu, egyetlen boszorka sem robbant szét benne, senki nem változott békává, és egyetlen hétfejű sárkány fejét sem ütötte le az öreg király fia. Nekem egészen aranyosnak tűnt. Nagyon tetszett a vénebbik disznó védő hozzáállása, mert a kisebbiknek reggel ugyanaz lett a sorsa, mint mikor neked kibicsaklott a lábad… Tudod, a saroglyán hoztátok, emlékszem, még fogtam a farkát. Az rettenetes volt, bőghetnékem támadt egy rövid ideig…
— De nálad szorgalmasabban senki sem pakolta a szőrét égető szalmát!
— Pedig nagyon sajnáltam. Tudod, apu, mikor rájöttem délután, hogy már nem lehet összerakni, akkor kezdtem megijedni. A darálásnál figyeltem, hogy vajon visszafelé darálás létezik-e, amitől majd megint egész hús lesz belőle, és össze lehet rakni disznóvá? De a hurka és kolbásztöltés után, arra jöttem rá, hogy nem nagyon akad visszaút. Amikor megettük az ebédet, és anyu mesélte, hogy ez már az idei, most levágott, majdnem félrenyeltem, de annyira finom volt, hogy meg kellett ennem. Azért sajnáltam, hogy nem lehet összerakni…
— Fiacskám, hiába raktuk volna össze, ott az udvaron eldőlt a sorsa, amikor tényleg jól elrendeztem a lábam. Hú, még mindig belefájdul a hajamba is, ha csak rá gondolok.
— Igen apu, emlékszem, a csizmád majdnem szétrepedt, alig bírtam lerángatni róla. Folyton nyögtél.
— Na, akkor most elmondok egy másik mesét, az Amíg csak röfögszhöz hasonlót, ilyen disznójellegűt. Mit gondolsz, honnan kapta a tepertő a nevét?
— Nem tudom, de nagyon szeretem!
— A nevét?
— Nem apu, a tepertőt! Jól megsózva, hidegen, kenyérrel.
— Mondd, emlékszel a szomszéd Rebeka nénire?
— Igen apu, és a világítós disznóvágásra is. Annyit röhögtem, de annyit! Utána meg annyit sajnáltam szegény röffencset, a kert alján rogyott össze szegény, már lobogott rajta a szalma.
— Azt hitték, elvégezték a dolgot, félresikeredett. Arról a disznóról mesélnék neked.
— Legalább maradjon valami emléke.
— Maradt, a tepertőnél. Rebeka néni egy alkalommal, mikor a disznóknak elkiáltotta a „vályúra” vezényszót…
— Apu, ő ilyeneket sosem mondott, egyszerűen bement, beleöntötte a vályúba, és vakargatta a fülüket!
— Ezt honnan tudod?
— Természetesen onnan, hogy én is bementem vele.
— Máskor ne tedd, a sertések ezt sértésnek veszik, és esetleg rosszul jársz, mint Rebeka néni, aki, mert a karámok padlózata általában síkos…
— Nincs is padlózata apu!
— Na jó, tudod, hogy a karámokban meg lehet csúszni, mert mindenféle disznómaradék van szerteszét.
— Ők is levágják egymást?
— Nem! Megeszik a moslékot, kukoricát, majd megemésztik.
— Ja, értem, értem! Az nagyon csúszik, de Rebeka néni mindig összelapátolta.
— Igen, de akkor mégis hanyatt vágódott, és a fejére ömlött egy kevés a moslékból. Kedvenc hízója elkezdte csámcsogni a haját.
— Apu, ugye te király vagy, öreg király, én meg királyfi? Megyek és levágom annak az egyfejű disznónak a fejét, amelyik ezt művelte Rebeka nénivel!
— Ne tedd gyermekem, mert kendőtlen világra született ő. Miután feltápászkodott, megvakarta négyszer-ötször kövérkés kedvence fültövét, bement, és a tükör végre szebbet mutatott, mint azelőtt. Rájött, hogy ez a legmenőbb frizura, amit életében látott. Sebtében hajat mosott, kendőjét pedig, mint a cowboyok, a hátára kötötte.
— Úgy, mint a pionír nyakkendőt?
— Éppen úgy fiam.
— Én még sosem láttam Rebeka nénit kendő nélkül.
— Ez volt az ő rettenetes tragédiája! Mire kilépett volna az udvarból, ráeszmélt, hogy percek óta csupasz fejjel jön-megy, ami majdnem olyan, mintha ruhátlanul mászkálna. Gyorsan a fejére kötötte, a drapp pettyes kendőt, szokása szerint lelapított első résszel, és döntött. A hízó meghízott, jelezte gyermekeinek, akik vártak volna december közepéig, de a Mikulás napi disznóhús is kimondottan finom, gondolták.
— Füstölve szeretem a kolbászt, amikor már ropog, tudod? Mikor már Ferenc bácsi fűrészporos füstölőjéből lehoztuk. Tényleg, nagyon kedves az öreg, hogy mindig ideadja, és még fel is viszi a padlásra. Tudod apu, mikor ott fent trappolok, állandóan a füstölőt szaglászom, és csak várom, mikor mondjátok már, hogy kész. Aztán lekönyörgöm a horgokról… Na, de halljam tovább a mesét! Vagy ez nem is mese?
— Dehogynem fiam, olyannyira, hogy csak neked szól, és még véletlenül se mondd tovább!
— Kinek ne mondjam el, anyunak?
— Nem, Rebeka néninek semmi esetre sem, de ha lehet másnak sem.
— Értem, nehezen fog menni, de majd próbálkozom. Mi történt hát?
— Összerogyása után, miután már nem lángolt élve a disznó, ugyanúgy járt, mint a többiek általában. Estefelé fogtak hozzá a tepertősütésnek, nagy, negyven literes üstben. Nem szerettek vacakolni sparhelten mégoly hatalmas lábasokban sem, mert az napokig tartó dolog. Mások általában másnap, harmadnap csinálják ezt. Ők, a disznó kivezetésétől számított minden munkálatot, egy nap alatt végeztek el. Még nem volt neve a tepertőnek, amikor valamelyik gyermeke megjegyezte:
— Anyám, az a hízó tepert le?
— Tepert ő fiam, letepert! Sajnálom is szegényt, de megérdemelte, mert olyasmit adott, amiről nyomban le kellett mondanom.
— Mit anyám?
— A tepertőt.
— Az mi?
— Hát, amit itt most sütünk, azok a zsíros, félig szalonna, félig hús darabok, amikből zsírt sütünk ki.
— Valóban! Egyetértek, drága jó anyám, azzal feltétlenül, hogy nevet adott nekik, mert ezeknek a zsíros kisütötteknek eddig nem volt nevük. Ez a disznó, azzal, hogy tepert ő, nevet adott nekik. Mától nevezzük hát tepertőnek!
— De érdekes, sosem gondoltam volna, hogy ti gyerekkorotokban névtelen tepertőt etettek, apu. Nem is tudom, akkor minek neveztétek?
— Elaludt, fektessük végig az ülésen, szerencsére üres a fülke. Kocsárdon túl vagyunk, még talán négy-öt óra, és elérjük Váradot, onnan további egy órában hazaérünk, csak el ne mesélje Rebeka néninek a hirtelen szükségben kitalált mesémet.
***
Alig várta. Még csak kezdőként szívta magába az állomások ronda szagát, amit egy életre megszeretett. Ide-odarohangászott volna, s ha édesapja nem fogja szorosan csuklóját, talán még a sínekre is kiszalad. Hiába tiltották, mert minél jobban tiltanak valamit, annál érdekesebb.
Itatták a mozdonyt! Addig ilyet csak állatokról hallott, de amikor tudomást szerzett róla, hogy a nagy első ormánylotyogó vízzel van tele, már meg is értette. Kettőt, hármat zöttyent a vonat, amíg összeállították a szerelvényt, vagy lecsatoltak róla. Azt sem tudni, hogy Váradról indult, vagy csak továbbment. Akkoriban még a menetrend csupán informálisan volt értelmezhető, rengeteg vonat indult nem csak késve, hanem a megjelölt időpont előtt, mondjuk öt-hat perccel.
A vonatok fülkéi olyanok voltak, mint egy-egy kis lakás, annyi kedves embert egy helyen nem látott még. Hogy sokan voltak, vagy nem… Azt meséli, nem emlékszik, csak arra, hogy fel-alátrappolt a folyosón, tehát nem lehettek túl zsúfoltan.
Mindenáron át akart menni egyik vagonból a másikba, ami akkoriban felnőtteknek is akrobatamutatványt jelentett. Kinyitotta az ajtót, befütyült rá a szél, és valami gumírozott harmonikaszerűség lebegett két oldalt. Meg is gondolta magát, de addigra jött a kétoldali felügyelet megérdemelt korholása.
Nagy nehezen beült, el sem tudta képzelni, hogy órákon át ne rohanjon. Különben is, végre megadatott neki az, hogy éjszakázhasson! Mert az éjszakát át kell játszani. Egy rendes gyerek nem alszik, normális körülmények között békén hagyják az éjjel-nappali rajcsúrra. Az orrát az ablakpárkányra szegezve, lábujjhegyen nézte, hogyan suhannak a távírópóznák, és elkapta a drótok zizegését. Majd mindenáron a nagy folyosóablakon akart kikönyökölni, pedig addigra dugig telt, édesapja alig tudott odafurakodni, hogy hátulról biztonsági bilincsként átölelve, mégis kukucskálhasson egy kicsit.
Rettentően élvezte, amint a mozdonyfüst csikálgatja az orrát, és a tiltás ellenére menetirányba nézett. Meg is kapta a várható emlékeztetőt, jól teli ment a szeme füsttel, korommal. Bőgött egy sort, aztán még rohangált volna, de nem lehetett, beszorult abba a pici — már picinek tűnt neki — fülkébe.
Éjjel kettő körül ébredt, amint édesapja poggyászként adja le édesanyjának Segesváron. Nyöszörgött és nagyon mérges volt, mert becsapták. Állomásépületet látott és néhány lakóházat, de nem volt semmilyen vár, még Seges sem. „Miért kell ilyen neveket adni — gondolta — amik a jó népet rossz útra terelik?” Morcosan került kiságyába, amit ott helyben, két karosszéket összetolva hevenyésztek szülei. Ritkán aludt olyan nyugodtan. Majd három óra múlva, ismételt ébresztő után, azzal biztatták, hogy most már tényleg a székely-vonatra ülhetnek.
Már világos volt, a sínek túlsó oldalán egy nagy domb, vagy hegy emelkedett. Az állomás mögé nem látott, bár mondták, hogy arra valóban van vár, majd meg is nézik. Mégis komoly kételyek horgonyozták belé magukat.
A székely-vonat nagyon messze volt, valahol az állomás legvégén. Abban az időben is rozoga tragacsnak tűnt, a kizárólag fapados, átlagnál füstösebb, dohosabb vagonok egymásutánja. Eldöntötte, hogy többet innen már nem alszik, nagy ember, férfi ilyet nem csinál. Különben is, nagyon jól lehet mindent látni, tehát végigkukkolja azt a híres, Székelyföldbe vezető sínpárszélt, mind a két oldalról. Egyik ablaktól a másikig szaladt, hogy még véletlenül se tudjanak aludni, vagy pihenni azon néhányak, akik rajtuk kívül még a vagonban pilledtek.
— Nézd csak, nézd! Az ott már székely kapu!
„Szóval ez Székelyföld, ahol ilyen kaput látok, abból már tudom is! — gondolta. – Nem olyan érdekes, bár nagyon különbözik az otthoni kapuktól. Mint dinnye a barackfától, de majd meglátjuk a helyszínen.”
Aztán minden előrejelzés nélkül elaludt. Valami derengett neki arról, hogy még egyszer felébresztették, mert a vonatról mindig le kell szállni azokkal a szíjakkal átkötött, nagy degeszkofferekkel. Majd bizonyos idő után felszuszakolták egy buszra. Ásított kettőt, aztán visszazuhant az álmok gyermekien édesded mezejére. Ebben a szakadozott, össze is alig fércelt, diribdarabalvásból talán négy-öt óra összejött neki. Már nem volt annyira fáradt, mikor meglátta, hogy tárt karokkal várja egy nagyobbacska… lány. „Lány! Miért pont lány? Ja, igaz, ott volt anyu is.”
Úgy beszélt velük, mintha ezer éve ismerné őket, pedig Bederilábú biztosan tudta, hogy ő először van ott. Erős kételyekkel indult a furcsa, de valamitől rendkívül vonzó szagú faluba. A szag összetétele, bizonyos marha, ló és birkavégtermék, hegyi levegővel vegyítve. Apró kövekkel hintett, szokatlan úton mentek, majd jobbra fordultak, nagyon-nagyon hosszan előre láttak. Keskenyebb volt az általa szokottnál, de ebben nem biztos, csak abban, hogy hiányoztak a tengelyig érő sártócsák, mert a kövek nem engedték. Ezért nem is volt szükség járdára. Vagy mégis? Ez a derengés is homályába süppedt.
Meglátott egy templomot, és azt vette észre, hogy édesanyja szinte alig foglalkozik vele, az édesapja pedig, mint akit kifényesítettek, úgy ragyog az örömtől. Vajon mi történt? „De most már haza kéne menni — gondolta — ez nagyon ismeretlen, kétélű helyzet.” Ilyen sok idegen közé nem vágyott. Aztán a templom előtt befordultak egy kisebb utcába. Patak! Milyen érdekes, egészen más, mint náluk. Egy nő kisebb falapáttal paskolta ruháit az oldalán. Micsoda szokás!
— Megérkeztünk kicsim, hát menjünk be!
Nem kiabáltak, mint szokás, hanem benyitottak. Igaz az a nagylány ott, úgy tűnt, odatartozik. Böskének hívták. Lehetett volna Erzsike is, de nem. Jól van, gondolta, egy pár percet itt is elvisel, aztán vissza a vonatra.
Bent egészen megfoghatatlan dolgok tárultak a szeme elé. Egy csomó nagy gyerek, akiktől nem árt tartani, ezt már megtanulta. Néhány ismeretlen felnőtt és a szülei egyszerűen magára hagyták, és a vadidegenekkel elkezdtek olyan közvetlenül beszélni, mint soha senkivel. Na jó, kivétel lehet esetleg a nagymama, gondolta a fenntartásokkal teli, apró termetű.
Körülnézett. Ilyen udvart még nem látott. Hogy lehet valakinek saját emeletes háza? Lépcső is van, milyen jó lenne felfutni, de anyu biztosan megdorgálna, gondolta. Álldogált és szemrevételezett. A kút mögötti kis házikóról nem egyből derült ki, hogy a konyha. Egészen más, teljesen különálló nyári konyhák dívtak arrafelé, ahol ő lakott. Ezt viszont egybeépítették a házzal, sőt közelében volt egy másik helyiség és egy bejárat a konyha mögött. Előbb-utóbb mégis tudomásul kellett venni, hogy függetlenül a sorból kilógással, mégis csak egy konyha lehet. Elsősorban, mert ételszag terjengett, a kéményen pedig füst szálldogált a nyár közepén, amennyit egy jobb építésű traktor pöfögtet.
A konyha mögött is volt valami, de oda be kellett volna jutni ahhoz, hogy felmérje mi is lehet az, és előtte közvetlen közelről, a szeme másra sem tudott fókuszálni, két hatalmas deszkakapu tárva nyitva, és egy szekér. Nem látott még olyan udvart, ahol szekér lett volna. A gyerekek jobbra-balra taszigálták, nem tudta mire vélni a történteket. Kigurították, és a nagyobbik fiú — hihetetlen ugye — kivezetett egy lovat, aztán egy másikat a csűrtől balra eső pajtából. A csűr szót később tanulta meg, a pajtáról sem gondolta volna, hogy istálló. Befogtak.
„Mi ez?” — olyan családias kollektív irodát még sosem látott. Otthon, a Tsz főhadiszállásán sem szekerek, sem lovak nem voltak, csak jóval messzebb, valahol a falu fölött, ahol még nem járt, de hallott róla a majorban.
Bekövetkezett, amitől magában tartott, nekirohantak a gyerekek. Nem tudta mit csináljon, visszaüssön, vagy fusson, ezért odadermedt. Azok a nyakába ugrottak.
— Pétörke, de jó, hogy újra látunk!
„Kik ezek? Sosem láttam őket, de ki lehet pipálni az óvodában zajló öregfiúk terrortámadásait, és ezek a lányok sem olyan rondák, bár szegénykék nem tehetnek róla, hogy ilyennek születtek…”
Alig tudta magáról levakarni őket. Erre nagyon furcsán beszéltek, először azt gondolta, hogy viccelnek, vagy félig-meddig dalolnak beszéd közben, de nem, később is így folytatták. Egy férfi hóna alatt kapta fel, és az ég felé emelte.
— De jó, hogy újra látlak firis legényke!
„De furcsa szavakat használ ez a bácsi! — gondolta. Persze ő is tévedésben lehet, mert soha nem látta azelőtt. Aztán egy néni az ölébe kapta, sohasem szerette, ha idegenek ajnározzák:
— Látod-e Pétörke, aharré a csűrbel Lacit, s Pityut?
„Látom — gondolta — már találkoztunk és lekádereztük egymást, bár nem mondták, de úgy tűnik nem fognak verekedni velem.”
— Menj hát, és húzzad a szekeret, hallám milyen legényke vagy.
„Legényke… Micsoda szó, de nem rossz, jobb mint a kisfiú.” Tehát nem volt tilos a szekerek nagy csodálójának közelebb menni, sőt egyenesen buzdították, hogy érintse, másszon rá. Azt nem mondták ugyan, de beletartozik, és a legszebb, hogy senki nem akarta leparancsolni. Édesanyja ugyan igyekezett előrukkolni valami gyerekvédő szöveggel, aminek a lényege az volt, hogy le ne essen, de a többiek jó nagyot nevettek.
— Ha leesik, majd fölkel!
Odébbállt, és az istállóajtóból nézte, ahogy a lovakat befogják a nála néhány évvel idősebb fiúk, olyan sok tudással, amit talán soha nem fog megtanulni, de már a nézelődéssel elkezdte a felkészülést.
— No Pétörke, jó e itt Kápolnáson?
— Nem látok kápolnát, de jó!
Aztán jobbra sandított a lépcső felé. „De jó lenne felrohanni!” Csak állt, az ilyesmi mindig a nem szabad kategóriájába esett. Két-három lépcsőfokot, majd még többet térden és könyökkel fölment, és végignézett az ajtón belüli folyosóra, ahonnan jobbra két ajtó, előre egy nyílott.
Még mindig nem bírta fölfogni, hogy ez egy család, ilyen nem létezett. Emeletes ház, lovak, szekér, fogat… Egészen más képzete volt a családról, de lassan kezdett kibontakozni valami, amikor hallotta, hogy apja következetesen sógornak vagy Jánosnak, illetve János sógornak nevezi a bácsit. A nénit pedig közvetlenkedve, mint soha mással nem, Rozalicskának.
Besettenkedett az alsó szobába, ahonnan egy nyitott ajtón át felmérte, mi az a korábban fel nem derített ajtó. Egy hűvös helyiség, ami elsősorban krumplival volt tele. Rajtavesztett, mert a másik oldalról apja és az a bácsi bejöttek.
— No, Pétör, látod-e milyen borom van, nyalintsunk belé!
Nem hordóból, hanem egy nagy, demizsonszerű üveg-valamiből gumicsövön szívott kétpohárnyit. Ezek ismerik egymást, akárhonnan nézi. Meghallotta anyja szavát, ennyi idő után már el is várta, hogy hiányozzon neki, meglepetésére majdnem ugyanúgy beszélt, mint az idegenek.
— Iszol-e borvizet, no?
„Otthon nem szoktak vizes bort adni nekem, a válaszom egyértelmű igen!” És ki is bökte:
— Iszom.
Bőgés lett a vége, mert nem ásványvízre gondolt. A nagyobbik lány hihetetlen csúfolódásba kezdett. Mások is mondtak már mindenfélét, de ilyet még sosem hallott. Egy verset költött, vagy csak úgy jött belőle. A szavakat külön értette, de csak a második elmondás után tudatosodott benne, hogy mit is mond.
— Pétörke a pad alá bédörge, három hétig ott bőge, míg az anyja kivette!
Hát ebből tényleg bőgés lett, egészen addig, míg az anyja az odaszólt.
— Jössz-e föl a szobába?
„Hogy mik vannak! Szekér, ló, minden meg van engedve!” A lépcsőn is felmehetett, sőt tiltás nélkül bámulászhatott körül. A legkellemesebb meglepetés az volt, amikor rájött, hogy az emeletre kvártélyozták őket, tehát elmondhatja, hogy nem csak Váradon a nagymamánál, de Kápolnáson is. Majd meglátja, van-e kápolna, vagy ez is olyan, mint Segesvár, ahol az állomás környékén sehol semmiféle vár nincs.
Emeleten lakott, lefektették volna, de ő nem akart, azzal érvelt, hogy végigaludta az éjszakát. Persze kisebb meggyőzési kísérlet után, végül tényleg leheveredett, három-négy óra múlva ébredt, s máris trappolt le a teljesen üres udvarra.
— Hová tűntek ezek? A végén kiderül, hogy tényleg nem család, hanem valami Tsz épület. Sem a bácsi, sem a néni, sem a két nagyfiú, de még az a két lány sincs itt…
A szülők még aludtak egy picit, de a lefelé trappolásától valószínűleg nem lehetett nem felébredni.
Kisvártatva nyílt a kapu, amiről sosem gondolta volna, hogy az, mert egy cseréptetővel fedett hosszú valami volt. Begurult a szekér, dugig szénával. Nem tiltották, egyenesen kérték, hogy másszon fel a padlásra, és segédkezzen, mert az ilyen ropogós ló- és marhaeledelnek ott a helye.
Közben arra is rájött, hogy alatta disznók röfögnek, kicsit odébb pedig birkák is egyértelműen jelezték ottlétüket.
Mivel kiderült, puliszka lesz az ebéd, máris fölfordult a gyomra, ő nem eszik ilyesmit, de nem nagyon lehetett raplizni. Hadd örüljenek, majd belepiszkál egy picit, de mikor a néni egy hatalmas lábasból kiborította, és cérnával szeletelte fel, tátva maradt a szája. Olyat még nem látott és a fehér mártásos csirkepaprikást boldogan hajlandó volt megenni.
A lovakat ismét befogták, és mindannyian feltelepedtek a már üres szekérre. Sosem hitte volna, hogy ezt büntetlenül, sőt buzdításra szabad, ráadásul szüleivel együtt…
Már jó hosszú ideje zötykölődtek, igen-igen érdekes, az otthonitól jelentősen különböző tájakon, amikor benyakalt néhány nagy korty — direkt a völgyből neki feltörő, azért is — ásványvizet. Három nap múlva, nem tudta volna nem úgy mondani, ahogy az ottaniak, de az első néhány órában tartotta magában a dacot.
Az országútról letérve egy nagyon szép helyre hajtottak be, egy patak mellett, azon átgázolva, de ott is ki kellett ábrándulnia. Váltig azt bizonygatták, az úton véges-végig, hogy Földvárra mennek, nem volt ott, kérem szépen, csak föld, várnak még nyoma sem. Erre megértették vele, hogy ez a terület neve, úgy mint Kápolnásé a Kápolnás, Diószegé a Diósszeg. Ez utóbbinak legalább van értelme…
Ekkor történt valami nagyon nem várt. Ott a hegyek között, havasi erdőtincsek és patakok mellett, édesanyja egy adott pillanatban megjegyezte, hogy most elmegyünk a lázra. Pánikba esett, bőgött, minden erejével igyekezett úgy lejelezni a dolgot, hogy a sok ismeretlen — lassan ismerős — rokon ne vegyen semmit észre. De azoknak tán a hajszálaik is fülből voltak, és kezdődött megint a „Pétörke a pad alá bédörge, három hétig ott bőge, míg az anyja kivette”.
„Na, ezt a lányt nagyobb koromban lepofozom!” — gondolta. Már felkészült a lázmérésre, orvosra, injekciózásra, nem is értette, miért ment bele ebbe a vonatosdiba. Tulajdonképpen ő dönthetett volna, vagy nem?
Akkor megérkeztek egy gyönyörű illatú, toboz- és tűlevél-avaraljzatú erdő mellé, egy orvostalan, kórházmentes és rendelő nélküli helyre.
— Nem tudom, mi bajod volt kisfiam a Lázzal. Földvár után, ezt a helyet szeretem a legjobban.
— Anyu, te már jártál itt? — Elkezdett nevetni. Még mindig nem volt egyértelmű, hogy láz, orvos, injekció, kanalas és tablettás gyógyszer lesz-e vagy nem.
Súgott. Társaságban illetlen a sugdolózás, főleg olyan jó fülűeknél, mint azok. Már a bőgést is örömmel veszi a rajta jóízűen hahotázás helyett. Feszülten ült vissza a szekérre, néhány óra múlva befordultak a faluba. Még mindig az lebegett lelki szemei előtt, hogy viszik a rendelőbe. Csak otthon — érdekes, ilyen rövid idő alatt már úgy érezte, hogy az — nyugodott meg. Benn, a nem tilos szobában meg is kérdezte:
— Anyu, apu, miért ijesztgettetek végig lázméréssel, injekciózással?
— Gyermekem, egy hasonló szót sem szóltunk, mi csak Földvárra és mind a két Lázra, elvittünk.
— Lázas vagyok?
— Mind a kettőt láthattad.
— Anyu, miért beszél ott mindenki úgy, hogy aharré, eherré, ahelyett, hogy arra, erre? Miért úgy mondják, hogy jer’ ide, gyere ide helyett, és amikor megütötte valaki a kezét, azt hallottam, megütte…
— Erre így beszélnek fiam.
— Nézd anyu, mekkora lábujjkám van!
— No, ezt is csak arrafelé mondják, látom, a vér nem válik vízzé!
— Jövünk máskor is?
— Minden nyáron, mint ahogy ezelőtt, ahogy tavaly, tavalyelőtt és azelőtt.
— Nem emlékszem, de ha te mondod, elhiszem.
Álomba zuhant.
A puliszkát túróval, tejfellel, szalonnával úgy megszokta, mintha egész életében azt ette volna. A hazavezető út igen keserves volt, pedig nagyon szerette otthonát. Most az egyszer nappal érkeztek, s amikor fent a tetőn barátjának elmesélt bizonyos részleteket arról, merre járt, mit csinált, amabból kibuggyant a nevetés, mert a kis legény néhány hét alatt olyan székelyesen beszélt, mint egy székely.
Visszafelé legalább arról meggyőződhetett, hogy Segesváron tényleg van vár, nem is akármilyen. Laknak benne, nem romos, és egy leírhatatlan gyermekcsoda bábjáték zajlik minden negyed-, fél-, háromnegyed- és főleg egész órában. „De jó lenne ott lakni!” Aztán fütyült a vonat tovább, és fújta képébe a füstöt. Soha többé nem felejtette el Kápolnást.
***
Egy ideje azon gondolkodom, hogy kezdeti semleges hozzáállásom mitől változhatott meg? Ugyanis egészen megkedveltem ezt a kis kölyköt, talán azért mert a druszám. Ki tudja… Egészen jópofákat mondott hazafelé, mert bár déli tizenkettő környékén indultak, mindenhol jelentős időhosszat kellett várakozni.
Ez előbb Udvarhelyen majd Segesváron jelentett városnéző körútra alkalmat. Jókat mondott, nem akarta elhinni, hogy azt a folyót úgy hívják, hogy Küküllő. Sem üllőt nem látott, a kükkel nem tudott mit kezdeni, de küllő sem volt a habok között, sem a hídon, sem a parton. A várban megjegyezte:
— Akkor tehát, itt lakott az öreg király.
— Melyik fiam? — kacsintott rá az apja.
— Mindegyik a rengeteg meséből, amiket felolvastál nekem. Te szoktad őket kitalálni nem?
— A Grimm testvérek és Andersen fabrikálták őket. Mondd, emlékszel még az Amíg csak röfög című, elég kemény mesére?
— Nem volt az olyan kemény, apu, egyetlen boszorka sem robbant szét benne, senki nem változott békává, és egyetlen hétfejű sárkány fejét sem ütötte le az öreg király fia. Nekem egészen aranyosnak tűnt. Nagyon tetszett a vénebbik disznó védő hozzáállása, mert a kisebbiknek reggel ugyanaz lett a sorsa, mint mikor neked kibicsaklott a lábad… Tudod, a saroglyán hoztátok, emlékszem, még fogtam a farkát. Az rettenetes volt, bőghetnékem támadt egy rövid ideig…
— De nálad szorgalmasabban senki sem pakolta a szőrét égető szalmát!
— Pedig nagyon sajnáltam. Tudod, apu, mikor rájöttem délután, hogy már nem lehet összerakni, akkor kezdtem megijedni. A darálásnál figyeltem, hogy vajon visszafelé darálás létezik-e, amitől majd megint egész hús lesz belőle, és össze lehet rakni disznóvá? De a hurka és kolbásztöltés után, arra jöttem rá, hogy nem nagyon akad visszaút. Amikor megettük az ebédet, és anyu mesélte, hogy ez már az idei, most levágott, majdnem félrenyeltem, de annyira finom volt, hogy meg kellett ennem. Azért sajnáltam, hogy nem lehet összerakni…
— Fiacskám, hiába raktuk volna össze, ott az udvaron eldőlt a sorsa, amikor tényleg jól elrendeztem a lábam. Hú, még mindig belefájdul a hajamba is, ha csak rá gondolok.
— Igen apu, emlékszem, a csizmád majdnem szétrepedt, alig bírtam lerángatni róla. Folyton nyögtél.
— Na, akkor most elmondok egy másik mesét, az Amíg csak röfögszhöz hasonlót, ilyen disznójellegűt. Mit gondolsz, honnan kapta a tepertő a nevét?
— Nem tudom, de nagyon szeretem!
— A nevét?
— Nem apu, a tepertőt! Jól megsózva, hidegen, kenyérrel.
— Mondd, emlékszel a szomszéd Rebeka nénire?
— Igen apu, és a világítós disznóvágásra is. Annyit röhögtem, de annyit! Utána meg annyit sajnáltam szegény röffencset, a kert alján rogyott össze szegény, már lobogott rajta a szalma.
— Azt hitték, elvégezték a dolgot, félresikeredett. Arról a disznóról mesélnék neked.
— Legalább maradjon valami emléke.
— Maradt, a tepertőnél. Rebeka néni egy alkalommal, mikor a disznóknak elkiáltotta a „vályúra” vezényszót…
— Apu, ő ilyeneket sosem mondott, egyszerűen bement, beleöntötte a vályúba, és vakargatta a fülüket!
— Ezt honnan tudod?
— Természetesen onnan, hogy én is bementem vele.
— Máskor ne tedd, a sertések ezt sértésnek veszik, és esetleg rosszul jársz, mint Rebeka néni, aki, mert a karámok padlózata általában síkos…
— Nincs is padlózata apu!
— Na jó, tudod, hogy a karámokban meg lehet csúszni, mert mindenféle disznómaradék van szerteszét.
— Ők is levágják egymást?
— Nem! Megeszik a moslékot, kukoricát, majd megemésztik.
— Ja, értem, értem! Az nagyon csúszik, de Rebeka néni mindig összelapátolta.
— Igen, de akkor mégis hanyatt vágódott, és a fejére ömlött egy kevés a moslékból. Kedvenc hízója elkezdte csámcsogni a haját.
— Apu, ugye te király vagy, öreg király, én meg királyfi? Megyek és levágom annak az egyfejű disznónak a fejét, amelyik ezt művelte Rebeka nénivel!
— Ne tedd gyermekem, mert kendőtlen világra született ő. Miután feltápászkodott, megvakarta négyszer-ötször kövérkés kedvence fültövét, bement, és a tükör végre szebbet mutatott, mint azelőtt. Rájött, hogy ez a legmenőbb frizura, amit életében látott. Sebtében hajat mosott, kendőjét pedig, mint a cowboyok, a hátára kötötte.
— Úgy, mint a pionír nyakkendőt?
— Éppen úgy fiam.
— Én még sosem láttam Rebeka nénit kendő nélkül.
— Ez volt az ő rettenetes tragédiája! Mire kilépett volna az udvarból, ráeszmélt, hogy percek óta csupasz fejjel jön-megy, ami majdnem olyan, mintha ruhátlanul mászkálna. Gyorsan a fejére kötötte, a drapp pettyes kendőt, szokása szerint lelapított első résszel, és döntött. A hízó meghízott, jelezte gyermekeinek, akik vártak volna december közepéig, de a Mikulás napi disznóhús is kimondottan finom, gondolták.
— Füstölve szeretem a kolbászt, amikor már ropog, tudod? Mikor már Ferenc bácsi fűrészporos füstölőjéből lehoztuk. Tényleg, nagyon kedves az öreg, hogy mindig ideadja, és még fel is viszi a padlásra. Tudod apu, mikor ott fent trappolok, állandóan a füstölőt szaglászom, és csak várom, mikor mondjátok már, hogy kész. Aztán lekönyörgöm a horgokról… Na, de halljam tovább a mesét! Vagy ez nem is mese?
— Dehogynem fiam, olyannyira, hogy csak neked szól, és még véletlenül se mondd tovább!
— Kinek ne mondjam el, anyunak?
— Nem, Rebeka néninek semmi esetre sem, de ha lehet másnak sem.
— Értem, nehezen fog menni, de majd próbálkozom. Mi történt hát?
— Összerogyása után, miután már nem lángolt élve a disznó, ugyanúgy járt, mint a többiek általában. Estefelé fogtak hozzá a tepertősütésnek, nagy, negyven literes üstben. Nem szerettek vacakolni sparhelten mégoly hatalmas lábasokban sem, mert az napokig tartó dolog. Mások általában másnap, harmadnap csinálják ezt. Ők, a disznó kivezetésétől számított minden munkálatot, egy nap alatt végeztek el. Még nem volt neve a tepertőnek, amikor valamelyik gyermeke megjegyezte:
— Anyám, az a hízó tepert le?
— Tepert ő fiam, letepert! Sajnálom is szegényt, de megérdemelte, mert olyasmit adott, amiről nyomban le kellett mondanom.
— Mit anyám?
— A tepertőt.
— Az mi?
— Hát, amit itt most sütünk, azok a zsíros, félig szalonna, félig hús darabok, amikből zsírt sütünk ki.
— Valóban! Egyetértek, drága jó anyám, azzal feltétlenül, hogy nevet adott nekik, mert ezeknek a zsíros kisütötteknek eddig nem volt nevük. Ez a disznó, azzal, hogy tepert ő, nevet adott nekik. Mától nevezzük hát tepertőnek!
— De érdekes, sosem gondoltam volna, hogy ti gyerekkorotokban névtelen tepertőt etettek, apu. Nem is tudom, akkor minek neveztétek?
— Elaludt, fektessük végig az ülésen, szerencsére üres a fülke. Kocsárdon túl vagyunk, még talán négy-öt óra, és elérjük Váradot, onnan további egy órában hazaérünk, csak el ne mesélje Rebeka néninek a hirtelen szükségben kitalált mesémet.
***
A következő évben bölcs nyüzsgedelemmel várta az immáron hazautazást. Egyszerre lett három otthona. Kágya, Várad és Kápolnás, a sorrendet csereberélhetnénk, ameddig akarjuk.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése