A hajnali égbolt alja piros színben játszott. A szürke felhők szinte egybefüggő takaróként fedték be az eget. Párás, hűvös volt a levegő, az avar nyálkásan tapadt a talajhoz.
Tudta, hogy ez lesz az utolsó vadászata. Nagyvadra készült. Meg akarta adni a módját, nem hibázhatott. Most az egyszer, nem.
Fázósan húzta össze magán a kabátját, stüszi kalapját mélyen a szemébe húzta. Megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni a megfigyelőhelyén. Nem volt egyszerű, a hátán éktelenkedő zsák legalább húsz kilót nyomott. Semmiképpen nem akart feltűnést kelteni. Még a végén elriasztja a zsákmányt. Vagy, ami talán még rosszabb lenne, idecsődít más, prédára leső vadászt. Nem! Fő a nyugalom. Minden siker az apró részletekben rejlik. Finom mozdulatokkal fejtette le magáról a hátizsák vállpántjait. Előbb a jobb, majd a bal karjával bújt ki a kantárokból. A nehezén túl volt. Egy nagy levegővétel, majd megfeszítette az izmait és egy mozdulattal maga mellé helyezte a tömött táskát. Mindezt olyan nesztelenül, amennyire csak bírta. Mozdulatlanná merevedett és erősen fülelt. Remélte, hogy nem hallotta meg senki és semmi az iménti manőverét. Miután megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van, kicsit megnyugodott. Az orrán át mélyen beszívta a friss őszi levegőt, majd száján át hosszan kifújta. Fehér vattapamacsnak látta a leheletét. Az izgalomtól és a hidegtől borzongás futott végig az egész testén. Minden alkalommal, ha vadászni ment, jóleső izgalom kerítette hatalmába. Akárcsak most. De ez a vadászat különösen felajzotta. Valósággal beleremegett az idegeit felőrlő várakozásba.
Aztán hirtelen mozgást látott. Teste megfeszült, akár az íj. A levegőt bent tartotta a tüdejében, szemei elhomályosultak. A távolban feltűnt két alak. Bár nem látta teljesen jól őket, mégis tudta, hogy eljött az ő pillanata. Szemét egy pillanatra sem vette le a célpontokról, miközben jobb kezével a hátizsákjában kitapogatta a fegyverét. A hűvös tapintású, távcsővel felszerelt Blaser, még soha nem hagyta cserben. Tudta, ez most sem lesz másként. A vállához illesztette a puskát és fél szemmel a célpontot kereste. Már nem remegett, hirtelen nyugalom szállta meg. A mutatóujját a ravaszra helyezte. Várt. Várta az optimális pillanatot. Kitisztult a látása, szinte kéjes örömet érzett. Két lövés dördült el.
Epilógus
„Gyilkosság Dunapilisen. Vélhetően szerelemféltésből ölhetett az a támadó, ma hajnalban Dunapilisen, aki két célzott lövéssel végzett feleségével és annak szeretőjével. Saját kertjükben állt lesben a vadász elkövető, ott várta meg a házukból távozó férfit, aki egyébként– a szomszédok állítása szerint- a tettes főnöke volt. Amikor az asszony kikísérte a férfit a házból, akkor érte őket a végzetes lövés. A szomszédok értesítették a rendőrséget. A gyilkos nem menekült el a helyszínről, nem tanúsított ellenállást. Mosolyogva nyújtotta kezét az őt megbilincselő rendőröknek. Valószínűleg készülhetett borzalmas tettére, mert hátizsákjában már becsomagolva volt a börtönéletre szükséges holmija.”
Tudta, hogy ez lesz az utolsó vadászata. Nagyvadra készült. Meg akarta adni a módját, nem hibázhatott. Most az egyszer, nem.
Fázósan húzta össze magán a kabátját, stüszi kalapját mélyen a szemébe húzta. Megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni a megfigyelőhelyén. Nem volt egyszerű, a hátán éktelenkedő zsák legalább húsz kilót nyomott. Semmiképpen nem akart feltűnést kelteni. Még a végén elriasztja a zsákmányt. Vagy, ami talán még rosszabb lenne, idecsődít más, prédára leső vadászt. Nem! Fő a nyugalom. Minden siker az apró részletekben rejlik. Finom mozdulatokkal fejtette le magáról a hátizsák vállpántjait. Előbb a jobb, majd a bal karjával bújt ki a kantárokból. A nehezén túl volt. Egy nagy levegővétel, majd megfeszítette az izmait és egy mozdulattal maga mellé helyezte a tömött táskát. Mindezt olyan nesztelenül, amennyire csak bírta. Mozdulatlanná merevedett és erősen fülelt. Remélte, hogy nem hallotta meg senki és semmi az iménti manőverét. Miután megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van, kicsit megnyugodott. Az orrán át mélyen beszívta a friss őszi levegőt, majd száján át hosszan kifújta. Fehér vattapamacsnak látta a leheletét. Az izgalomtól és a hidegtől borzongás futott végig az egész testén. Minden alkalommal, ha vadászni ment, jóleső izgalom kerítette hatalmába. Akárcsak most. De ez a vadászat különösen felajzotta. Valósággal beleremegett az idegeit felőrlő várakozásba.
Aztán hirtelen mozgást látott. Teste megfeszült, akár az íj. A levegőt bent tartotta a tüdejében, szemei elhomályosultak. A távolban feltűnt két alak. Bár nem látta teljesen jól őket, mégis tudta, hogy eljött az ő pillanata. Szemét egy pillanatra sem vette le a célpontokról, miközben jobb kezével a hátizsákjában kitapogatta a fegyverét. A hűvös tapintású, távcsővel felszerelt Blaser, még soha nem hagyta cserben. Tudta, ez most sem lesz másként. A vállához illesztette a puskát és fél szemmel a célpontot kereste. Már nem remegett, hirtelen nyugalom szállta meg. A mutatóujját a ravaszra helyezte. Várt. Várta az optimális pillanatot. Kitisztult a látása, szinte kéjes örömet érzett. Két lövés dördült el.
Epilógus
„Gyilkosság Dunapilisen. Vélhetően szerelemféltésből ölhetett az a támadó, ma hajnalban Dunapilisen, aki két célzott lövéssel végzett feleségével és annak szeretőjével. Saját kertjükben állt lesben a vadász elkövető, ott várta meg a házukból távozó férfit, aki egyébként– a szomszédok állítása szerint- a tettes főnöke volt. Amikor az asszony kikísérte a férfit a házból, akkor érte őket a végzetes lövés. A szomszédok értesítették a rendőrséget. A gyilkos nem menekült el a helyszínről, nem tanúsított ellenállást. Mosolyogva nyújtotta kezét az őt megbilincselő rendőröknek. Valószínűleg készülhetett borzalmas tettére, mert hátizsákjában már becsomagolva volt a börtönéletre szükséges holmija.”
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése