VÍZIÓK

VÍZIÓK.

Úgy csattantak a szöges talpú bakancsok az úttest kövezetén, hogy beleremegett a nézők agya.
Csupa lángoló, öntudattól vöröslő arc, a világmegváltók villogó tekintetével, csak úgy vibrált körülöttük az erő, a majd most megmutatjuk vad hite.

A járdán összesereglett járókelők néma és mozdulatlan sokasága, arcukra fagyott jeges rémülettel, a magány, a tehetetlenség szorongató félelmével, csak álltak- mint hipnotizált békák, összezsugorodva, megsemmisülten.

Hát igen…a hit fontos. Az sem baj, ha tévhit- csak legyen valami.
Ebből,- ha más nem, legalább nagy felfordulás is lehet, bármi, ami emlékezetes, de a semmitől csak semmi származhat.
A semmitől nem lesznek kipirult arcok, lángoló tekintetek, csak elbambult, vonások nélküli pofák, és ködös tekintetű halszemek.
Csak dög unalom, és semmittevés.

Mert két dolog létezhet. Vagy nem törődnek semmivel, vagy kötelezővé tesznek.
De az, hogy választási lehetőséget produkáljanak, aztán majd ki- ki eldönti melyik verzió szimpatikusabb neki…azt nem lehet.
Nem kérdezünk, amúgy sem hallaná senki a bakancsok zajától.
Állok a járdán, a megdermedt tömegben. Nem nézünk egymásra, ki tudja, még abból is lehet valami baj.
Csak az agyamban lüktető csattogást hallgatom, és ráz a hideg.



Minden éjszaka jött a zöld ruhás nő.
Nem láttam a szuroksötétségben semmit, de tudtam, hogy a ruhája zöld.
Megállt az ágyam végénél, és lassan maga elé emelte fonott kosarát, felhajtva fedelét, kiemelte levágott fejemet.
Te Úr Isten- gondoltam, ez nem lehet igaz.
Görcsösen kaptam két kézzel a nyakamhoz, és nem volt rajta semmi.
A jelenés- visszatett a kosarába, hátrálni kezdett, majd eltűnt a falban.
Ösztönösen a fejemhez kaptam, a helyén volt.
Nem is sejtem mit akarhat tőlem, mire figyelmeztet, de mindenesetre nem beszélek róla senkinek, nem akarom, hogy őrültnek nézzenek.

Minden életet kísérnek árnyékok, de nem szokás róluk szólni.
Mindenki háromlábú, csak hallgat róla.
Én is ezt teszem.



A kapualj, sötét volt, és beleette magát koszos falaiba egy rossz szag.
A földszinti folyosó végében, ahol a legnagyobb volt a homály, ott volt a sötétbarna fa- ajtó, mögötte egy lakás, amibe a lakók közül még nem járt senki.
Állítólag lakott benne egy meghatározhatatlan korú- nagyon öreg ember, nem tudta senki, hogy férfi e, vagy nő.
Szinte sosem jött ki a lakásából, hozzá sem járt senki.
Ha nagyritkán megjelent, akár mekkora volt is a hőség, ő földig érő, felhajtott szőrmegalléros kabátban, vastag kötött sapkában volt, ami eltakarta egész arcát.
Fekete- ébenfa botja, ördögfej markolatával, ridegen koppant a kőkockákon.
Mindig hideg lett ha megjelent, ez a fuvallat még távozása után is percekig megmaradt.


Szent Mihály éjszakáján, a folyosón egyre erősebben fújt egy hideg szél, a zárt ajtószárny alatt feltűnt egy fluoreszkáló zöld fényt árasztó sűrű massza, lomhán végigfolyt a hepehupás kövezeten.
Haladtában bevilágította a folyosó mindkét falát, láthatóvá téve az ott szorongó rémes halottakat.
A bejárati kapunál megtorpanva, az áradat visszafelé szívódott a zárt ajtó felé, magába nyelve a várakozókat.
Eltűnt az ajtó alatt, maga után hagyva a nyomasztó csendet, és egy égett szagot.