Életmetafora

Porszem a sivatagban,
bolyong egy név maga,
minden léptét látja,
olyan a járása.

Süvítő szél odakinn,
lámpából szól a dzsinn,
nem létező otthontól,
ott, hol volt

távol egy fekete folt,
ahol ő szeretne most.
Mentál s nem mentél,
nemzettél.

Létem egy hazugság már,
tüzesen ordító sárkány,
tünde léptek, zengő szavak,
kendő-nyakak.

Fektesd rám és vedd át
sötétség szép fejfád,
mert az élet metafora,
testem le a hóra.