Elmeháború(m)

Emlékrobbanás marcangolja agyam.
Egymást ölelnék sejtjei, és maradt
tudata lángol, ám mintha kék lenne,
s ha egy fotó volna, hiányzás nézne

vissza vizsgáló tekintetre. De nem,
mert sokkal bonyolultabb kép az elme,
időszín papírnál, főleg az enyém.
Hogy darabokra esne szét, mert elég!

Arcpír jelzi csak a belső munkának,
gyújtást nem a könnyem ad kanócának,
hanem dühöm, tébolyom, és a minden...
tehetetlennek kell lennem. Én, kinek

füle között gőgje boldogon sípolt,
fürtje meg selyem, kicsi kézben szín volt;
emlékrobbanás marcangolja agyam,
a múlt, mi volt s vége lett. Maradt a Ma.


(2013. szeptember 29.)