Furcsa Ősz

Tágas, bő ruhájába öltözve a szél,
átjárja udvarom minden apró sarkát,
kíméletlenül lelkemben gereblyél,
durván kutatja szívemnek titkát.
Mint, aki utat tör valami másnak,
folytatja játékát, nyaldossa bőrömet,
futnék, nincs hová… emlékeim fájnak!
Hallom, kéményembe férkőzve követ.

Táncoltatja, feszíti téglatestét,
félelembe tartja riadt elmémet,
megkopogtatja ablakomnak üvegét:
Uram!– irgalmazz, védd meg életemet!
Lidérc suhan kint feledett gabonán,
egy felhő jön, talán ő lesz segítségem:
Űzi a tekergőt, micsoda adomány!
Fekete szoknyáját magamra terítem.

Álmomban mosolyog mézelő szőlő,
nyárfák hajlongnak, zöldellnek tuják,
kopár fáival szégyenkezik az erdő,
földön szétterítve színes levélruhák.
Szemben elhagyott pókháló lengedez,
elpusztít mindent a kora őszi köd,
vadásza is magányosan szendereg,
halálos csendben tart elém tükröt.