Káprázat

Borús égen patyolattá
sápadtak az őszi fények.
Nézd, hogy foszlik káprázattá
léte a tűnő időnek!

Magam vagyok, falnak dőlve,
szívdobbanásnyi csendben, én.
Űzött elmém szívem őre,
pupillám éles szögletén.

Halk kacaj zúg lomb alatti
roppanó ágak sóhaján,
ottfelejtett emlék őrzi
halkuló lépted is, talán.

Selymes lélek-suhanásod
bolyong bennem és elragad,
idéz egy rég letűnt világot.
Valaki jár a fák alatt.

Beleborzong a kósza szél,
sietve rejteket kutat,
s a fal melletti út kövén
gyökeret ver a pillanat.