Sárguló levél

Sárguló levél erén a múlt lebeg,
éjt szitál a fény, a könnye is pereg,
árva ágakon ma méla Hold dalol,
lopva énekem, remegve rád hajol.

Kétkedő magány feszíti húrjait,
roppanó hitek, ha csendbe hullnak itt.
Néma fájdalom, mi leng a tájon át,
ringató sorok sziromnyi sóhaját

átölelte már fagyok jeges keze,
szív szaván kopog mesék üres nesze.
Mondd, ki oldja fel zokogva bánatod?
Lelkeink között találsz-e járatot?

Szűkölő remény sötétje, árnya int,
észrevétlenül varázsa meglegyint,
éjt szitál a fény, az álom is remeg,
sárguló levél erén a múlt pereg.

Lét suhan

Lét suhan, s e csendes órán
ezüsthajnal esőt szór rám,
hangtalan.

Cseppjében az örök élet,
reményt súgó, friss ígéret,
súlya van.

Pókhálón ring bíbor álmod,
bebábozott sóhajtások
lengetik.

Szürke árnyban fehér lépdel,
dobbanásnyi fényben ér el
lelkedig.

Lélekkotta

Ringó fodrok habján álmom,
széllel táncol, karja átfon,
bársonybőre gyönyörében
megmártózok, oly törékeny

még az este, testem hajlik,
bennem moccansz, sóhaj hallszik,
túlvilági édes csókod,
szembogarad fényét szórod,

tüzed cseppje perzsel, éget,
közel hajol messzeséged,
vállaimon kezed simít,
ölelésed zengést csitít,

fehér vásznon táncol árnyunk
végtelen kört körénk zárunk,
őrzöl pillád rebbenésén,
szíved hevét hozzám mérvén

patyolattá lesz az éjjel,
határtalan szenvedéllyel
ringunk könnyű álmok fodrán,
mosolyod a lélekkottám.

Színjáték

Mocskos, sértő a szó, beszéd,
megint felül a söpredék.
Folyik a komédia.

Lelkem darabja egy cafat,
vele a kutyák játszanak.
Isten, ha hallasz, segíts!

Gyanúsan hitvány a szerep,
ha még ma fel nem ébredek,
tán örökre így marad.

A díszlet ütött és kopott,
s méltatlan minden álmotok
a fénynek emberéhez.

Hazug csibészek, féljetek!
A színpad forog, fészketek
a süllyesztő elnyeli.

S a jók, miként a búzamag,
termő talajba bújjanak,
mielőtt végleg késő!

Mondhatod-e?

Mondhatod-e a szomjazónak, hogy várjon,
a hideg szélnek, hogy lágy szellővé váljon,
ha kétségek között őrlődik a lélek,
mondhatod-e, hogy: a valóság csak tények?

Hallgathatsz-e, amikor a kövek sírnak,
ha a meghasadt égből madárdalok hívnak,
szárnyukon tűzrózsáknak lángoló cseppje,
mondhatod-e, ne legyen dalos a kedve?

És mondd el, ebben a puszta némaságban,
mit érhet a szó a csend-szülte magányban,
ha tettek nélkül az egészet részként hagyod;
hogy önmagad vagy s lettél, hogy is mondhatod?

Induló

Hallod az ősi időknek
távoli dallama zeng,
félresöpörve a félszet,
csillaga gyúl odafent.

Bújjon a gyenge a földbe,
hogyha ma szívtelen él,
ébred a lélek, a csöndje
vágy-puha búzakenyér.

Szélszendvics

Szél szárnyán suhanó álom,

könny csípte falat a számon,

port kavar hátára kenve

vaj ízű kacajok csendje.

Levelek saláta-bokra,

átsüti napfény-karotta,

ráütve tükör-lágy sárga,

fuvallat fuvolás tánca

éhező látomást röptet.

Szélszendvics, zsákmány a ködnek;

tovatűnt emlékek sózzák,

s harmatcsepp-tócsákra bontják.

Tükör

Fényeket űző százkarú élet
végtelen arcát fonja köréd,
színgomolyagban rezdül a lélek,
oldja a Földnek méla rögét.

Tükrödet őrzöd pillanat szárnyán,
látod a forgást, súlya maraszt.
Visszatekint ő: jöjj ide, árvám,
foncsor az arcod, súgd a panaszt!

- Halld meg a vétkem: bűvölet terhét
hordja a fénynek árny-mosolya,
karjain ingat, hinni se mernéd,
mennyi a szörnyből nőtt koponya.

Nézem az arcom milliók vásznán,
pördül a képmás ösztönösen.
Fuss a homályból! - lódul az ármány;
vélt tüneményen torz a köpeny.

Őszi foszlány

Szél sodorta bánat reszket a langyos őszi tájban,

zizzenő neszek fényén, bágyadt haloványan

hull a könny, köd csípte permet,

cseppjében haldokló tervek.

Bús derengés leng a fák tövén, mintha lelked ázna

e földöntúli órán, álmokat cibálva,

foszló ég tükrében lomhán,

vijjogó madarak tollán

érkeznek tegnapi sóhajok, füstös gomolyfelhőn,

zörgő levelek vérén borzong titkot sejtőn

álmatag árnyék, s egy dallam

örvényén tovatűnsz halkan.

Hűvös, néha

Néha borongós estén
feltűnik arcod mása,
mosolyt lehelsz a tájra.

Néha kavargó szélben
repülni látlak, s mégsem
érlek el.

Néha hívlak, hogy érezd,
megfeszülök, s ha kéred
álmodom

tovább e hűvös estét,
nélküled, mintha lennék
valakié.

Néha elhiszem újra,
bennem élsz, úgy, mint akkor,
s értem jössz pirkadatkor.

Bársony ködökben

Kitárt ablakomnál az estnek fénye
a Nap tükrében kialudni látszik,
koromsötét bársonyba fordul az éj,
s lelkem húrjain ég-muzsikát játszik.

Vállaimon neszező csendek ülnek,
beburkolóznak a gomolygó ködbe,
sűrű lepelként borul ránk a holnap,
álmodni tanít most, és mindörökre.

Mintha derengene amott a távol,
szárnyak csattogása, villanó szemek…,
képzelem talán, s e hűvös lehelettől
a valóságba mindjárt felébredek?

Erős fuvallat suhogó szárnyain
a végtelen rezdül, - kacag a Hold -,
élet lebben fekete tollak fényén,
amikor átkarol, és magába old.

Repülünk egyre feljebb, felhők fölé,
ahonnan már csak térkép e furcsa táj,
beleborzong a megsüketült nemlét,
s a szabadság karmában foszló homály.

Csillagok bőrében lobbanó árnyék,
suhanó lelkemben őrizlek téged,
mint eszelős varjú, átfestem végleg
a mesékben rejtőző messzeséget.

Holnap

Fejem fölé az árnyak hálót fonnak,
erős szálú, ezüstszín átok;
nehéz súlyként telepszik rá a holnap,
míg alatta egymagam állok.

Ereimben a vér lüktető sodra
emléket űz, reménnyel dacol,
hitet teremt fogságom bűne, hogyha
a szeretet féltőn átkarol.

Sűrű hamu ködében fénytelenül
ordít az élet-szülte bánat:
szakítson szét erőd most mindent belül!
A gyávaságra nincs bocsánat!

Mintha

Kiterítve fekszem
a magányos csendben.
Mintha nem lennék,
úgy szorít az élet.
Lobogó két karjában
reménytelen égek.
Reménytelen égek.

Valami húz belül,
ki akar szállni.
Messze a földtől,
mindenen túl
semmivé válni.

Emelj fel magadhoz,
mérhetetlen mélybe!
Szemeid tükrében
rejts az örök fénybe!
Rejts az örök fénybe…

Adj erőt!

Erőt adj, Uram, hogy amit elkezdtem, befejezhessem!
Most, a pirkadat csendes lábainál, ne hagyj el engem.
Végigvonszoltam testem megannyi sötét éjszakán,
és itt, a parton, félig holtan, leveszem rabruhám.

Erőt kérek az úthoz, amit ma végig kell még járnom;
magam vagyok csak, nincsen ellenségem és nincs barátom.
Hangom elcsuklik, felissza Napod kitörő fénye,
hidat rajzolj - kérlek -, megbénult lelkem köldökére.

Derengés

Belém haraptál, egyre nő a tályog,
szétszakít belül lüktető hiányod;
elindulok, az Isten tudja merre,
kövess, ha tudsz, ha könnyű szíved terhe.

Az éjszakában sűrű még a kétely;
Egyetlen út van! - hallottad elégszer.
Kísért az álom, de ködén át dereng:
magadban fényként hordod a végtelent.

Az erdő

Koromsötétbe nyúló ágak
magányt ígérő fénybe vágynak,
gyökerük élteti.

Csapások borzongató mentén
halál nő vadállatok testén,
ízekre szétszedi

madárdalokban visszhangzó lépted,
susog a fák szemérme, kérlek:
utat mutass ma még!

Állok útvesztő sűrűjében,
Hold ragyog már a kétes égen,
Vízmosta hordalék.

Körömszakadtáig is várok,
benőnek mélabús liánok,
hangomat átszövik.

Hová mehetnék, merre lépjek?
Állok a rengetegben, félek,
a csend kettéhasít.


(Kép: Gy. Szabó Béla:  La divina commedia, fametszet)

Sötétben

Sötét utakon, sötét lovakon
jönnek az éjszaka árnyai,
dermesztő csendben kihűlt falakon
nőnek a múlásnak szárnyai.

Veríték íze cseppen a számra,
vaksötét levegőt szürcsölök,
álmoknak kéklőn csillámló vágya
lüktet cimpájukon, mennydörög.

Nem hallja senki, süket az élet,
sötétben reszketek egyedül,
sötét gondolat utolsó véget
dobbant a mellkason, legbelül.

Érzem a párát dübörgő csendben,
gyönyörű lovasom átkarol,
nőnek a szárnyak, még soha szebben
nem halt meg ember; a szél dalol.

Mesél a mának, jéghideg úton
prüszkölve horkan a képzelet,
dermesztő csendben füledbe súgom:
az Isten segítsen, ég veled!

Lépj ide! (körjáték)

Tárt karú szárnyon belobban az éj,
távol a távol és mélyül a mély;
hangodon játszik, izzik a tavasz,
kör közepében igazi maradsz.

Ballagó felhők puha udvarán
titkokat les ki szíved, és talán,
zöld koszorúba fonja gyönyörűn;
hallgasd a szómat éles köszörűn.

Lépj ide most be, játszd a ritmusom!
Százezer éve magam sem tudom,
mért járunk körbe álmok küszöbén,
porszemnyi létben, varázs hűs ölén.

Szellő

Hajnali pázsiton ébred a szellő,
kergeti száz pihe, semmirekellő.
Lobban a rózsa arcpírján,
perdül az égre és csínján

szökken a fellegek zápora, pőrén, 
lágy dala libben a fény puha bőrén,
ringat a selyme langyában,
megtanulunk ma egy páran

játszani álmot a végtelen ágán,
szárnyakon égni a szél csusza hátán,
szállani, szállni még feljebb,
míg a világot átfested.

Tétova

Tétova cseppjeit őrzi a gondjai sáros egében,
hallgatag éke a csend szava bűntelen éjjeli órán.
Bánata oszlik a távoli végzetes, arctalan éjben,
izzik a vér foka, tágul az ér fala, tétova vétlen.

Görbül a tér zaja, ellepi zöld moha hűtelen álmát,
nesztelen oldja fel, átles a képzelet ördögi torkán,
mámora élteti, színezi lábnyoma hajnali táncát,
végtelen éjeken őrzi a csend szava, reszketi lázát.