Képzelt fohász

Istenem, mennyire szeretlek!
Szakad ki szívemből a szó,
suttogom, ne hallja más,  jó?
Hozzád bújok, átölellek
szívem érted reszket,
míg élek magamban őrizlek.

Bennem zengsz templomi karzaton,
rád hajol szerelmes áhítatom,
fogom kezed elbódít szemed,
tévelygő utadon vakon követlek.

Színedben fürdik bennem a szürkeség
nem akarom, hogy ez legyen a felejtés.
Árnyad hű rabszolgaként utamon kísér;
kérem égig emel és szemed elől rejt el.