LOCSOGÁS 6
Egyszer nekem egy ideggyógyász elmagyarázta a normális, és nem normális fogalmát. Szerinte úgy kell elképzelnem, hogy van egy mérőszalag. A nulla, az, az abszolút normális, olyan, viszont nincs. A nulla, a virtuális valóság. Aztán vagy pozitív, vagy negatív irányba haladva helyezkednek el a skálán az emberek. Ki minél normálisabb, annál közelebb van a nullához. Az élet dolgai mérhetők. Szükséges, mert egyetlen viszonyítási alapunk. A súlyt, elmeállapotot, szépséget, jóságot, és rosszaságot, egy viszonyítási alaphoz mérten értékeljük. De például, a szépséget, rosszaságot, satöbbi még szubjektíve is mérlegeljük, mert közbeszól egyéni mértékrendszerünk. Minden értékelhető az össztársadalmi szokások szerint, és egyéni ítélet szerint is. A kettő nem mindig találkozik. Lehet egy kerek fejű nő szép, ugyanakkor nekem a „Lófejek” azok, amik izgalomba hoznak. Így van ez a testsúllyal, meg a magassággal is.
Nagyon sokan nincsenek magukkal megelégedve, persze messzemenően nem az agyi képességeikkel. Precíz vizuális önvizsgálatok után, felsorolják, mindazon hibáikat és vélt hiányosságaikat, amik ha úgy tetszik, vannak, és elfelejtik előnyös helyzetüket, miszerint ők nem ezt nézik, ebből néznek kifelé. Ez nagyon nem mindegy, ők meg vannak kímélve a látványtól. Egy mazochista indíttatásból időnként tükör elé állnak, le ne maradjanak a látvány okozta fájdalomról. Röhej, hogy ők tudnak valamit produkálni, és pont ők ne részesülhessenek benne.
Ez a képtelen önmarcangolás már csak attól is irreális, hogy koronként változik a szép vagy jó fogalma. A középkor női ideálja, ma nem ér egy hajítófát sem. Túlsúlyos - túlérett paradicsomok, vonások nélküli arccal, valami bárgyú-tiszta tekintettel, naivan bámulnak le a világra vásznaikról, a képtár nyugodt csendjében. Akár a loknis parókakölteményekbe borult, maskarádéba bujt urak, a mai szokások és divat szerint nőies pojácák, alkalmasint kőszáli sas tekintettel. Ezen némileg segít, hogy a paradicsommadárnak álcázott marcona jókora kardja, amit markol, vagy különféle ölőszerszámot, amit a találékony emberi elme parádésan alkotott. Még imádom a gyermekportrékat, csupa szirupos játék babák, porcelán arcukkal kicsodálkozva a vászonról. Ez az idillikus festői törekvés volt hivatott könnyíteni azon, ami van, feledtetve a szemlélővel önnön tökéletlenségét.
Pedig a „Tökéletlenségnek” is van tökéletes rendszere és rendje, csak tökéletlennek hívjuk. Mindennek létezik vázszerkezete, amire épül. A levegőbe semmi nem tud megállni. Azon már lehetne vitatkozni, hogy nekünk nem tetsző rendszerfelépítményeket, milyen jogon nevezünk tökéletlennek. Mert speciel nekünk ellenszenves? Mi ez a nagyképű megjegyzés. Hogy valami tökéletes vagy sem, csak olyan valami vagy valaki tudná megállapítani, aki hibátlan. Én, egy ilyet sem ismerek. Kíváncsi lennék, ezek a szuper szakértők, hány egységgel távolodtak el a nullától. Gondolom meglehetősen. A hétköznapi szóhasználat más jelentéssel működik. Míg a mérőszalagon a nulla a nem létező tökéletes, a gyakorlatban, ha valakit nullának bélyegeznek, az annyit jelent, egy senki. Egy nullát azzal kárpótol a sors, hogy nem kell tartania senkitől. Nem irigylik el státusát, nem létező javait, és esélyeit sem. Egy legyintéssel megtorolják létezését, sőt, még kedvelik is, van, kihez mérjék önnön nagyságukat. Ez igazolja a nullának azt a tulajdonságát, hogy a hétköznapok gyakorlatában is egy kiindulópontja a meghozandó ítéleteknek. A nulla, a kezdet és a vég...
Egyszer nekem egy ideggyógyász elmagyarázta a normális, és nem normális fogalmát. Szerinte úgy kell elképzelnem, hogy van egy mérőszalag. A nulla, az, az abszolút normális, olyan, viszont nincs. A nulla, a virtuális valóság. Aztán vagy pozitív, vagy negatív irányba haladva helyezkednek el a skálán az emberek. Ki minél normálisabb, annál közelebb van a nullához. Az élet dolgai mérhetők. Szükséges, mert egyetlen viszonyítási alapunk. A súlyt, elmeállapotot, szépséget, jóságot, és rosszaságot, egy viszonyítási alaphoz mérten értékeljük. De például, a szépséget, rosszaságot, satöbbi még szubjektíve is mérlegeljük, mert közbeszól egyéni mértékrendszerünk. Minden értékelhető az össztársadalmi szokások szerint, és egyéni ítélet szerint is. A kettő nem mindig találkozik. Lehet egy kerek fejű nő szép, ugyanakkor nekem a „Lófejek” azok, amik izgalomba hoznak. Így van ez a testsúllyal, meg a magassággal is.
Nagyon sokan nincsenek magukkal megelégedve, persze messzemenően nem az agyi képességeikkel. Precíz vizuális önvizsgálatok után, felsorolják, mindazon hibáikat és vélt hiányosságaikat, amik ha úgy tetszik, vannak, és elfelejtik előnyös helyzetüket, miszerint ők nem ezt nézik, ebből néznek kifelé. Ez nagyon nem mindegy, ők meg vannak kímélve a látványtól. Egy mazochista indíttatásból időnként tükör elé állnak, le ne maradjanak a látvány okozta fájdalomról. Röhej, hogy ők tudnak valamit produkálni, és pont ők ne részesülhessenek benne.
Ez a képtelen önmarcangolás már csak attól is irreális, hogy koronként változik a szép vagy jó fogalma. A középkor női ideálja, ma nem ér egy hajítófát sem. Túlsúlyos - túlérett paradicsomok, vonások nélküli arccal, valami bárgyú-tiszta tekintettel, naivan bámulnak le a világra vásznaikról, a képtár nyugodt csendjében. Akár a loknis parókakölteményekbe borult, maskarádéba bujt urak, a mai szokások és divat szerint nőies pojácák, alkalmasint kőszáli sas tekintettel. Ezen némileg segít, hogy a paradicsommadárnak álcázott marcona jókora kardja, amit markol, vagy különféle ölőszerszámot, amit a találékony emberi elme parádésan alkotott. Még imádom a gyermekportrékat, csupa szirupos játék babák, porcelán arcukkal kicsodálkozva a vászonról. Ez az idillikus festői törekvés volt hivatott könnyíteni azon, ami van, feledtetve a szemlélővel önnön tökéletlenségét.
Pedig a „Tökéletlenségnek” is van tökéletes rendszere és rendje, csak tökéletlennek hívjuk. Mindennek létezik vázszerkezete, amire épül. A levegőbe semmi nem tud megállni. Azon már lehetne vitatkozni, hogy nekünk nem tetsző rendszerfelépítményeket, milyen jogon nevezünk tökéletlennek. Mert speciel nekünk ellenszenves? Mi ez a nagyképű megjegyzés. Hogy valami tökéletes vagy sem, csak olyan valami vagy valaki tudná megállapítani, aki hibátlan. Én, egy ilyet sem ismerek. Kíváncsi lennék, ezek a szuper szakértők, hány egységgel távolodtak el a nullától. Gondolom meglehetősen. A hétköznapi szóhasználat más jelentéssel működik. Míg a mérőszalagon a nulla a nem létező tökéletes, a gyakorlatban, ha valakit nullának bélyegeznek, az annyit jelent, egy senki. Egy nullát azzal kárpótol a sors, hogy nem kell tartania senkitől. Nem irigylik el státusát, nem létező javait, és esélyeit sem. Egy legyintéssel megtorolják létezését, sőt, még kedvelik is, van, kihez mérjék önnön nagyságukat. Ez igazolja a nullának azt a tulajdonságát, hogy a hétköznapok gyakorlatában is egy kiindulópontja a meghozandó ítéleteknek. A nulla, a kezdet és a vég...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése