Szeptember. Ha nem zörögnének száraz falevelek az útszéli fák alatt, azt hihetnénk, még nyár van. És valóban, bármit írjon a naptár, a forrón tűző nap, a sárgával tűzdelt zöld lombok látványa a maradni kívánkozó nyarat igazolják.
Gondolatai a múltban kószálnak, míg léptei néha ritmust tévesztve, máskor magabiztos céltudattal kopognak a temető felé vezető macskaköves úton. Kezében az őszirózsák, melyeket nevelőanyja sírjára visz, elmúlást megvető derűvel virítanak.
Bár nem ő szülte, de saját gyermekeivel együtt nevelte fel. Bonyolult családi rend volt az övéké. Két fiatal özvegy, a nő egy hároméves kisfiúval, a férfi egy kétéves kislánnyal, aki ő volt, összeházasodott, majd született négy közös gyermekük. Így a hat testvérre ráillett a tréfa: „Az én gyermekem, a te gyermekeddel veri a mi gyermekeinket."
Visszagondolva gyermekkorára látja magát testvéreivel együtt, mint csokorba ölelkező tarka mezei virágokat, amelyből a magvakat szétszórta az élet, de ahová lehulltak, ott gyökeret eresztettek, és új életet teremtettek maguknak. Azonban, ha néha összegyűlnek szülővárosukban a világ minden tájáról, még most se tudják eldönteni, hogy végül ki is ette meg azt az almás süteményt, amely zöldfülű korukban, egy vasárnap délután csak úgy eltűnt a tálról.
Most emlékei tárából fekete-fehér képek bukkannak fel. Emlékek, amelyeknek felidézése lelkében ma is vihart kavar.
**
Ez itt a Vártemplom! Mindig büszkén emlegetted, hogy téged ebben a nagy múltú öreg templomban kereszteltek, majd első férjeddel itt mondtátok el az örök hűség fogadalmát. Szomorú, hogy mégis, ki oly sokat jelentett számodra, korán elhagyott. Nem ő döntött így. Démoni lélek irányította a gyilkos kezet, mely a halálba űzte mellőled... Hitvallásodból, miszerint „Égni csak nagy lánggal érdemes. Ez ad értelmet életünknek, a többi nem számít!„ – számtalanszor merítettem életem folyamán. Tőled tanultam meg erősnek lenni, valahányszor az élet térdre akart kényszeríteni. Amikor apánkat temettük, még nagyon fiatal voltál. Temetésén álltunk beléd kapaszkodva, míg a sírgödör sötétje örökre elnyelte koporsóját. Nem sírni kell – mondtad akkor is –, hanem cselekedni. A sírás a gyengék kiváltsága.
Az évek teltek. Lelkedben a lángok sorra ellobbantak. A parazsat újra szítani már nem maradt erőd. Akkor engedtél a kísértésnek, azt hitted legyőzheted az életet is. Azonban valahányszor megpróbáltad, ki sorsunkat intézi, megmutatta, hogy az utat, melyet számodra kimértek, végig kell járnod! És az élet újra és újra győzött! Ítélkezni?! Ez nem az én dolgom. De a gyász jogán lelkem lázong megbontva belső rendemet.
***
Perzsel a nap. A hegyek felől sötét felhők közelednek a temető fölé. Száraz falevelek emelkednek a magasba, majd erőtlenül lehullnak az út porába. Vissza kellene fordulnia, de nem teszi, pedig szinte megbénítja félelme a fenyegető vihartól.
A temető kapujában azonban megtorpan. Éles fény villan, s a csattanás ereje egy pillanatra megállítja körülötte az életet. A szél ölre kel a sírok közti fákkal, mintha tövestől akarná kicsavarni őket a földből. Mégis összeszedi bátorságát és tovább megy. A sírhoz ér, elhelyezi a csokrot a kopjafa tövébe:
– Bocsáss meg! Sietnem kell, látod, tombol a vihar! – szabadkozik és visszafordul a kijárat felé.
Abban a pillanatban már mindent elsöprő erővel zúdul az eső a temetőre. A vastag vízfüggöny eltakarja előle a kijárat felé vezető utat. Fuldoklik. A víz súlyától földig hajoló fák útját állják. Védtelenül áll és tűri, hogy testét a zuhatag korbácsolja.
Egy idő múlva érzi, hogy lankad a szél ereje, és az esőcsapások se perzselik már annyira. A ritkuló esőcseppek közt megpillantja a kápolna előtti sétányt, és elindul a kijárat felé. Az úton patakok futnak le a város felé. Az egyre távolodó maradék felhőkből elkésett esőcseppek igyekeznek eltűnni a nap útjából, melynek sugarai már kegyesen simogatják a tájat.
Biztos léptekkel halad a hazafelé vezető úton, miközben lelke élvezi a katarzis szülte nyugalmat. Tekintete a felszálló párán túl a fénybe ütközik. Megborzong a látvány szépségétől: vele szemben az ég alját sokszínű szivárvány koszorúzza.
Gondolatai a múltban kószálnak, míg léptei néha ritmust tévesztve, máskor magabiztos céltudattal kopognak a temető felé vezető macskaköves úton. Kezében az őszirózsák, melyeket nevelőanyja sírjára visz, elmúlást megvető derűvel virítanak.
Bár nem ő szülte, de saját gyermekeivel együtt nevelte fel. Bonyolult családi rend volt az övéké. Két fiatal özvegy, a nő egy hároméves kisfiúval, a férfi egy kétéves kislánnyal, aki ő volt, összeházasodott, majd született négy közös gyermekük. Így a hat testvérre ráillett a tréfa: „Az én gyermekem, a te gyermekeddel veri a mi gyermekeinket."
Visszagondolva gyermekkorára látja magát testvéreivel együtt, mint csokorba ölelkező tarka mezei virágokat, amelyből a magvakat szétszórta az élet, de ahová lehulltak, ott gyökeret eresztettek, és új életet teremtettek maguknak. Azonban, ha néha összegyűlnek szülővárosukban a világ minden tájáról, még most se tudják eldönteni, hogy végül ki is ette meg azt az almás süteményt, amely zöldfülű korukban, egy vasárnap délután csak úgy eltűnt a tálról.
Most emlékei tárából fekete-fehér képek bukkannak fel. Emlékek, amelyeknek felidézése lelkében ma is vihart kavar.
**
Ez itt a Vártemplom! Mindig büszkén emlegetted, hogy téged ebben a nagy múltú öreg templomban kereszteltek, majd első férjeddel itt mondtátok el az örök hűség fogadalmát. Szomorú, hogy mégis, ki oly sokat jelentett számodra, korán elhagyott. Nem ő döntött így. Démoni lélek irányította a gyilkos kezet, mely a halálba űzte mellőled... Hitvallásodból, miszerint „Égni csak nagy lánggal érdemes. Ez ad értelmet életünknek, a többi nem számít!„ – számtalanszor merítettem életem folyamán. Tőled tanultam meg erősnek lenni, valahányszor az élet térdre akart kényszeríteni. Amikor apánkat temettük, még nagyon fiatal voltál. Temetésén álltunk beléd kapaszkodva, míg a sírgödör sötétje örökre elnyelte koporsóját. Nem sírni kell – mondtad akkor is –, hanem cselekedni. A sírás a gyengék kiváltsága.
Az évek teltek. Lelkedben a lángok sorra ellobbantak. A parazsat újra szítani már nem maradt erőd. Akkor engedtél a kísértésnek, azt hitted legyőzheted az életet is. Azonban valahányszor megpróbáltad, ki sorsunkat intézi, megmutatta, hogy az utat, melyet számodra kimértek, végig kell járnod! És az élet újra és újra győzött! Ítélkezni?! Ez nem az én dolgom. De a gyász jogán lelkem lázong megbontva belső rendemet.
***
Perzsel a nap. A hegyek felől sötét felhők közelednek a temető fölé. Száraz falevelek emelkednek a magasba, majd erőtlenül lehullnak az út porába. Vissza kellene fordulnia, de nem teszi, pedig szinte megbénítja félelme a fenyegető vihartól.
A temető kapujában azonban megtorpan. Éles fény villan, s a csattanás ereje egy pillanatra megállítja körülötte az életet. A szél ölre kel a sírok közti fákkal, mintha tövestől akarná kicsavarni őket a földből. Mégis összeszedi bátorságát és tovább megy. A sírhoz ér, elhelyezi a csokrot a kopjafa tövébe:
– Bocsáss meg! Sietnem kell, látod, tombol a vihar! – szabadkozik és visszafordul a kijárat felé.
Abban a pillanatban már mindent elsöprő erővel zúdul az eső a temetőre. A vastag vízfüggöny eltakarja előle a kijárat felé vezető utat. Fuldoklik. A víz súlyától földig hajoló fák útját állják. Védtelenül áll és tűri, hogy testét a zuhatag korbácsolja.
Egy idő múlva érzi, hogy lankad a szél ereje, és az esőcsapások se perzselik már annyira. A ritkuló esőcseppek közt megpillantja a kápolna előtti sétányt, és elindul a kijárat felé. Az úton patakok futnak le a város felé. Az egyre távolodó maradék felhőkből elkésett esőcseppek igyekeznek eltűnni a nap útjából, melynek sugarai már kegyesen simogatják a tájat.
Biztos léptekkel halad a hazafelé vezető úton, miközben lelke élvezi a katarzis szülte nyugalmat. Tekintete a felszálló párán túl a fénybe ütközik. Megborzong a látvány szépségétől: vele szemben az ég alját sokszínű szivárvány koszorúzza.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése