VIHARZÓNA
Az emelet magas hullámok őrjöngő dübörgését csak az orkán vészjósló vijjogása próbálta túlharsogni. A forrongó vízfelszín felett vastag pára gomolygott, olyan erővel vágta a szél, hogy egy puskagolyó erejével hasította a vétlen levegőt. Még a halak is megrettenve úsztak lejjebb a mélységek felé biztonságot keresve.
Az égbolton rohanó fekete viharfelhők kellő hátteret szolgáltattak a világot benyelő kataklizma látványának. Minden őrjöngött, a pusztítva teremtő természet felfoghatatlan erejével, a fékezhetetlen gonoszság diadala mindent legázolva uralkodott. A habzó felszín eggyé vált az éggel.
Hajótöröttek imafoszlányait felkapó fergeteg széttépve a könyörgő szavak értelmét, elkeverte a habokban. A pusztító halál sátáni hahotáját messze sodorta a szél, és ebben az áttekinthetetlen végítéletben lassan és méltósággal megjelent a távolban a nagy fehér hajó.
Duzzadó vitorlái, suhanása, mint vízió-a pára felett szinte lebegett-sem az orkán, sem a hullámok nem tudták érinteni. Úgy úszott, mint tükörsima vízen szokás, játékos habot keverve maga előtt. Nem érintette a materiális kézzelfoghatóság léte, felülemelkedve minden földi mulandóságon, a van- pillanatonként változó jelentéktelenségén.
A mában, a mostban úszó múlt és érinthetetlen jövő megtestesült árnya, ami közelíthetetlen. A szellem és gondolat anyagtalan víziója, ami mindig ott lebeg a látható és brutális valóság felett, meggátolva a tökéletes pusztulást.
Látványa talán erőt ad a vízben hánykolódó elesetteknek, mert a „Hátha”- víziója nagyon fontos, ha már nincs is remény.
A mindenekfelett úszik a nagy fehér hajó, nem érzékelvén a valóság drámáját emelkedett fenségében ellebeg a felé nyúló karok erdeje között, mert nem az egyén a hangsúly, a világ az, aminek demonstrálja létét.
A hatalmas égzengésben összesűrűsödő virtuális valóság szinte kézzelfoghatóvá válik, keveredik a mindeneket képviselő végtelen folyamat egészével, egyszerre tombol a múlt, van, lesz, és lehetne.
Hatalmas zabolázhatatlan világ-a kiszolgáltatottak élettere-a megtűrteké, akiket egy mozdulattal a feledésbe oszlat a dühödt természet.
Hol számít a percemberkék sértődött kritikája!
A megtűrtek igényei és vágyai!
Nincs orkán és hullámokat hányó vihar, ami képes lenne hallani a nyöszörgést.
Nem is csoda. Amilyen halk bizonytalan, és szerény…
Az emelet magas hullámok őrjöngő dübörgését csak az orkán vészjósló vijjogása próbálta túlharsogni. A forrongó vízfelszín felett vastag pára gomolygott, olyan erővel vágta a szél, hogy egy puskagolyó erejével hasította a vétlen levegőt. Még a halak is megrettenve úsztak lejjebb a mélységek felé biztonságot keresve.
Az égbolton rohanó fekete viharfelhők kellő hátteret szolgáltattak a világot benyelő kataklizma látványának. Minden őrjöngött, a pusztítva teremtő természet felfoghatatlan erejével, a fékezhetetlen gonoszság diadala mindent legázolva uralkodott. A habzó felszín eggyé vált az éggel.
Hajótöröttek imafoszlányait felkapó fergeteg széttépve a könyörgő szavak értelmét, elkeverte a habokban. A pusztító halál sátáni hahotáját messze sodorta a szél, és ebben az áttekinthetetlen végítéletben lassan és méltósággal megjelent a távolban a nagy fehér hajó.
Duzzadó vitorlái, suhanása, mint vízió-a pára felett szinte lebegett-sem az orkán, sem a hullámok nem tudták érinteni. Úgy úszott, mint tükörsima vízen szokás, játékos habot keverve maga előtt. Nem érintette a materiális kézzelfoghatóság léte, felülemelkedve minden földi mulandóságon, a van- pillanatonként változó jelentéktelenségén.
A mában, a mostban úszó múlt és érinthetetlen jövő megtestesült árnya, ami közelíthetetlen. A szellem és gondolat anyagtalan víziója, ami mindig ott lebeg a látható és brutális valóság felett, meggátolva a tökéletes pusztulást.
Látványa talán erőt ad a vízben hánykolódó elesetteknek, mert a „Hátha”- víziója nagyon fontos, ha már nincs is remény.
A mindenekfelett úszik a nagy fehér hajó, nem érzékelvén a valóság drámáját emelkedett fenségében ellebeg a felé nyúló karok erdeje között, mert nem az egyén a hangsúly, a világ az, aminek demonstrálja létét.
A hatalmas égzengésben összesűrűsödő virtuális valóság szinte kézzelfoghatóvá válik, keveredik a mindeneket képviselő végtelen folyamat egészével, egyszerre tombol a múlt, van, lesz, és lehetne.
Hatalmas zabolázhatatlan világ-a kiszolgáltatottak élettere-a megtűrteké, akiket egy mozdulattal a feledésbe oszlat a dühödt természet.
Hol számít a percemberkék sértődött kritikája!
A megtűrtek igényei és vágyai!
Nincs orkán és hullámokat hányó vihar, ami képes lenne hallani a nyöszörgést.
Nem is csoda. Amilyen halk bizonytalan, és szerény…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése