Június 8. 9 óra- este.
A holdfény sugarainak összetétele nem igaz, hogy nem különös. Ez a kékeslila fény árasztja magából az állandóságot, az időtlen békét, a megnyugvást, a dolgok fontosságának teljes értelmetlenségét, a megváltoztathatatlanság igazát, és minden földi dolgok jelentéktelen kisszerűségét. A holdfény, a meztelen és hátborzongató valóság fénye, mérhetetlen nyugalmat borít a szemlélőre, ösztönösen beléd folyik a semmi tudata, ami maga a béke. A holdfényt mindig a sejtelmes és nem kellemes történésekkel hozzák kapcsolatba, holott csak egy olyan racionális igazságot sugároz fényével, ami a nappalok irracionális képzelgéseire figyelmeztet, de az emberek szívesebben hiszik el a dajkameséket, mint a valóságot, mert gyávák és kényelmesek. Nem ismerik fel, hogy egy sugárzás lehet jóindulatú akkor is, ha őszinte, és nem megriadni kell az igazságtól, hanem higgadtan végig kell gondolni azt. Az viszont, hogy az igazság olykor kellemetlen vagy egyenesen ijesztő, erről nem a holdsugár tehet. Ha az alvó arcába süt a holdfény, az álom felszínessé és zaklatottá válik, kellemes és pihentető álomról szó sem lehet, valamiféle szorongó magányérzet itatja át az alvó testét, és a tehetetlen kiszolgáltatottság érzete egyre kézzelfoghatóvá sűrűsödik. Ez talán azért fordulhat elő, mert az emberben lévő bizonytalanságok és szorongások az alvó tudat miatt védtelenné válnak, és nem képes hazudozással és önámítással elaltatni bizonytalanságaikat.
Berta midig utálta a holdfényt, ő napozni szeretett. Még most is szívesen kikerekezik, ha süt. Engem mindig zavart a napsütés, csak árnyékból szerettem nézni, bezzeg a holdfény,- ahogy végigkúszik a lépcsőfeljárómon - ahogy sejtelmesen bevilágítja derengő fényével a szobát, hát az valami felemelő. Még a vendégeim alakjai is jól körülírhatókká válnak, és mintha jóval mozgékonyabbak is lennének, mint holdtalan éjszakákon. Talán egyedül a tyúkmellű alprefektus az egyetlen vendégem, akit zavar a holdfény, de hát nem vagyunk egyformák.
Ezek a gondolatok azért érdekesek, mert nem az én fejemben keltődtek, hanem az alprefektuséban, aki nem ember csak bennem lakik, és mint ilyen, kívülállóként, elfogulatlanul tud megítélni helyzeteket.
Gyanítom, nem én vagyok az első agy akiben tanyát vert, így tapasztalatai az emberi fajról meglehetősen nagyok lehetnek. Bár elhatároztam, hogy naplóm kizárólag az én gondolataimat fogja rögzíteni, de, ezen módosítottam, mert a bennem lakó személyek- ha áttételesen is, de- gondolkodásom részei.
Elhatároztam, hogy nagy fába vágom fejszémet. Összegyűjtöttem a kerti sétányon azokat a kavicsokat és köveket, amik énekelni szoktak, és felhordom őket a szobámba. Hangjuk milyensége szerint felsorakoztatom őket, és megkísérlek egyszerűbb kórusműveket betanítani nekik, én leszek a díszvendég, körülülnek a bennem lakók, és hozhatnak vendégeket is. Nagyon meghitt esték lesznek ezek, főleg hideg téli napokon teszik intimmé belső teremet, és lesz benne valami kedves. Csak nem mindegy mikor gyűjtöm köveimet, mert Bertának köszönhetően tele van a bozótos gonosz lelkekkel.
A kis tyúkmellű alprefektus restelkedve bevallotta, hogy a hét végén van a bármicvója és boldoggá tenném, ha csinálnánk egy hüpét, és az alatt lenne az asztalon a macesz meg a sólet, italnak meg jó kóser szilvapálinka. Hát én nem zárkózom el, ha neki ez örömet okoz, de kipát neki kell valahonnan keríteni, mert nekem még kalapom sincsen, csak egy kopott sísapkám. Az öreg hölgy egészen lázba jött az ötlettől, felajánlotta az alprefektusnak segítségét, jelezve, hogy van neki egy rabbi ismerőse, akit elő tud szedni, és biztosan sikerül a produkcióba bevonnia. A köveknek is be kell tanítani idevágó énekeket, mert hegedűkíséretet nem tudunk szerezni, így ezt is a kövek énekének kell pótolnia, és gyönyörű ünnepség kell hogy legyen, ez nem vitás.
Lehet, hogy Bertát is fel illene cipelni a lépcsőn erre a nagy eseményre, de ezt még nagyon meg kell gondolni, mert ha beiszik, még képes antiszemita dalokat énekelni, ami feszélyezné az ünnepélyt.
Június 5. 11- óra.
Elgondolkodtam azon, hogy milyen különös logikája is van az emberiségnek.
Egy igen egyszerű példával élek: A szomszéd kisgyereknek nincs cipője, a társának nincs mit enni, mert apja mindent eliszik, és folytathatnám, de minek.
Ezekről a hírekről mindenki tud, látszólagos érdeklődés is tapasztalható, de ezekre sem pénz, sem hatásos törvény nincs. Általános fejcsóválás és elmarasztaláson kívül igazán nem történik semmi, mert valójában unalmas- sztenderd történetek, és igazán nem érdekel senkit. Erre nincs pénz. Viszont hihetetlen összegek emésztődnek fel például arra, hogy megállapítsák X bolygóról vagy csillagról, hogyha felküldenének egy rakétát, ami óránként mondjuk, százezer kilométerrel száguldana, akkor négyszáz év alatt elérné az említett égitestet.
Hát ez nagyszerű!
Ez az információ tényleg minden pénzt megér, ezért és ezekért az információkért érdemes hagyni, rohadni a mát, felesleges luxus lenne törődni egymással és az éppen megélt világ dolgaival, mert ez az egész filozófia idétlen és képtelen, hogy ezt már érdemes csinálni. Mikor ilyesmi eszembe jut, őszintén szólva, az értelmes emberek meglétét vonom kétségbe, de az ép eszűek meglétét is.
A tudománynak ezek a költséges megállapításai már csak azért is kedvesek, mert ekkora pénzekért ilyen ellenőrizhetetlen eredményeket elérni igazán tiszteletreméltó, ezeknél esetlegesebb végkövetkeztetéseket lehetetlen levonni, mert vagy igaz, vagy nem, és ha valahogy kitudódna igaz volta, akkor mi van?
Egy ember léptékeiben erősen behatárolt, rengeteg igazság létezik, ami igaz is lehet, csak éppen az ember az említett ok miatt nem tud vele mit kezdeni.
Ezek a dolgok- azt kell mondanom, szánalmat keltően jellemzik az embert, aki mindenben fejlődőképes, csak a lényeglátás terén nem.
Különös.
Június 32. 11 óra.
Versesköteteket nézegettem a múltkoron, és elgondolkodtam a költő személyét illetően. Egy költő tulajdonképpen nevezhető az egoizmus csúcsának is. Csak azzal foglalkozik, ami őt érdekli. Csak saját lelki viharaival, szerelmi érzéseivel, mindennel, ami ő, csak neki és mindig, néha megpendítve közérdekű húrokat, leplezendő abszolút önzését.
Ha valakinek véleménye eltér az övétől, az minimum ellenség, vagy szánalmasan fejletlen indivídum akit a világ púpjának néz, amit ő cipel egyedül, irtózatos szívességet téve ezzel az egész emberiségnek.
A társadalomtól mindent elvár, minden magától értetődően jár neki, legyen bőven elég az, hogy ő viszonzásul elviseli az őt bámuló embereket. Rettenetes karmaként éli meg és viseli el élete terhét, amit az adott közegben géniuszának el kell viselnie. Szűkebb és tágabb környezetét hülyének nézi, csak ő az egyetlen tökéletes, korát és elmeszintet magasan meghaladva időzik, a megnemértettség, és sivár lelki magányosság pokoli bugyraiban.
Szenvedő lelkében folyton Dante poklaiban őgyeleg keresvén valamiféle Euridikét, reszkető ujjakkal pengeti elhangolódott lantján a zsenialitás húrjait, önsajnálatának sós áradata szüntelen csordogál megtört tekintetéből.
Mélyen átérzi, szinte kézzelfoghatóan éli meg a költő szédítően hatalmas felelősségét, mert neki kell megteremteni a halandók számára a művészet és szépség káprázatát, neki kell elbűvölnie a lelkeket, isteni szikrákkal megtölteni a sötét agyakat, tőle fog szent Elmó tüzével fényárban úszni a kegyetlen világ, ő maga a teremtő, a csoda, aki isteni magasságaiból irányítja a világ fázva lődörgő lelkeit.
Pedig nem is ebben rejlik egy költő magas művészete, hanem az önámítás csodálatos képességében. Ez az egyetlen kincs, ami az élet minden nehézségén képes átsegíteni.
A holdfény sugarainak összetétele nem igaz, hogy nem különös. Ez a kékeslila fény árasztja magából az állandóságot, az időtlen békét, a megnyugvást, a dolgok fontosságának teljes értelmetlenségét, a megváltoztathatatlanság igazát, és minden földi dolgok jelentéktelen kisszerűségét. A holdfény, a meztelen és hátborzongató valóság fénye, mérhetetlen nyugalmat borít a szemlélőre, ösztönösen beléd folyik a semmi tudata, ami maga a béke. A holdfényt mindig a sejtelmes és nem kellemes történésekkel hozzák kapcsolatba, holott csak egy olyan racionális igazságot sugároz fényével, ami a nappalok irracionális képzelgéseire figyelmeztet, de az emberek szívesebben hiszik el a dajkameséket, mint a valóságot, mert gyávák és kényelmesek. Nem ismerik fel, hogy egy sugárzás lehet jóindulatú akkor is, ha őszinte, és nem megriadni kell az igazságtól, hanem higgadtan végig kell gondolni azt. Az viszont, hogy az igazság olykor kellemetlen vagy egyenesen ijesztő, erről nem a holdsugár tehet. Ha az alvó arcába süt a holdfény, az álom felszínessé és zaklatottá válik, kellemes és pihentető álomról szó sem lehet, valamiféle szorongó magányérzet itatja át az alvó testét, és a tehetetlen kiszolgáltatottság érzete egyre kézzelfoghatóvá sűrűsödik. Ez talán azért fordulhat elő, mert az emberben lévő bizonytalanságok és szorongások az alvó tudat miatt védtelenné válnak, és nem képes hazudozással és önámítással elaltatni bizonytalanságaikat.
Berta midig utálta a holdfényt, ő napozni szeretett. Még most is szívesen kikerekezik, ha süt. Engem mindig zavart a napsütés, csak árnyékból szerettem nézni, bezzeg a holdfény,- ahogy végigkúszik a lépcsőfeljárómon - ahogy sejtelmesen bevilágítja derengő fényével a szobát, hát az valami felemelő. Még a vendégeim alakjai is jól körülírhatókká válnak, és mintha jóval mozgékonyabbak is lennének, mint holdtalan éjszakákon. Talán egyedül a tyúkmellű alprefektus az egyetlen vendégem, akit zavar a holdfény, de hát nem vagyunk egyformák.
Ezek a gondolatok azért érdekesek, mert nem az én fejemben keltődtek, hanem az alprefektuséban, aki nem ember csak bennem lakik, és mint ilyen, kívülállóként, elfogulatlanul tud megítélni helyzeteket.
Gyanítom, nem én vagyok az első agy akiben tanyát vert, így tapasztalatai az emberi fajról meglehetősen nagyok lehetnek. Bár elhatároztam, hogy naplóm kizárólag az én gondolataimat fogja rögzíteni, de, ezen módosítottam, mert a bennem lakó személyek- ha áttételesen is, de- gondolkodásom részei.
Elhatároztam, hogy nagy fába vágom fejszémet. Összegyűjtöttem a kerti sétányon azokat a kavicsokat és köveket, amik énekelni szoktak, és felhordom őket a szobámba. Hangjuk milyensége szerint felsorakoztatom őket, és megkísérlek egyszerűbb kórusműveket betanítani nekik, én leszek a díszvendég, körülülnek a bennem lakók, és hozhatnak vendégeket is. Nagyon meghitt esték lesznek ezek, főleg hideg téli napokon teszik intimmé belső teremet, és lesz benne valami kedves. Csak nem mindegy mikor gyűjtöm köveimet, mert Bertának köszönhetően tele van a bozótos gonosz lelkekkel.
A kis tyúkmellű alprefektus restelkedve bevallotta, hogy a hét végén van a bármicvója és boldoggá tenném, ha csinálnánk egy hüpét, és az alatt lenne az asztalon a macesz meg a sólet, italnak meg jó kóser szilvapálinka. Hát én nem zárkózom el, ha neki ez örömet okoz, de kipát neki kell valahonnan keríteni, mert nekem még kalapom sincsen, csak egy kopott sísapkám. Az öreg hölgy egészen lázba jött az ötlettől, felajánlotta az alprefektusnak segítségét, jelezve, hogy van neki egy rabbi ismerőse, akit elő tud szedni, és biztosan sikerül a produkcióba bevonnia. A köveknek is be kell tanítani idevágó énekeket, mert hegedűkíséretet nem tudunk szerezni, így ezt is a kövek énekének kell pótolnia, és gyönyörű ünnepség kell hogy legyen, ez nem vitás.
Lehet, hogy Bertát is fel illene cipelni a lépcsőn erre a nagy eseményre, de ezt még nagyon meg kell gondolni, mert ha beiszik, még képes antiszemita dalokat énekelni, ami feszélyezné az ünnepélyt.
Június 5. 11- óra.
Elgondolkodtam azon, hogy milyen különös logikája is van az emberiségnek.
Egy igen egyszerű példával élek: A szomszéd kisgyereknek nincs cipője, a társának nincs mit enni, mert apja mindent eliszik, és folytathatnám, de minek.
Ezekről a hírekről mindenki tud, látszólagos érdeklődés is tapasztalható, de ezekre sem pénz, sem hatásos törvény nincs. Általános fejcsóválás és elmarasztaláson kívül igazán nem történik semmi, mert valójában unalmas- sztenderd történetek, és igazán nem érdekel senkit. Erre nincs pénz. Viszont hihetetlen összegek emésztődnek fel például arra, hogy megállapítsák X bolygóról vagy csillagról, hogyha felküldenének egy rakétát, ami óránként mondjuk, százezer kilométerrel száguldana, akkor négyszáz év alatt elérné az említett égitestet.
Hát ez nagyszerű!
Ez az információ tényleg minden pénzt megér, ezért és ezekért az információkért érdemes hagyni, rohadni a mát, felesleges luxus lenne törődni egymással és az éppen megélt világ dolgaival, mert ez az egész filozófia idétlen és képtelen, hogy ezt már érdemes csinálni. Mikor ilyesmi eszembe jut, őszintén szólva, az értelmes emberek meglétét vonom kétségbe, de az ép eszűek meglétét is.
A tudománynak ezek a költséges megállapításai már csak azért is kedvesek, mert ekkora pénzekért ilyen ellenőrizhetetlen eredményeket elérni igazán tiszteletreméltó, ezeknél esetlegesebb végkövetkeztetéseket lehetetlen levonni, mert vagy igaz, vagy nem, és ha valahogy kitudódna igaz volta, akkor mi van?
Egy ember léptékeiben erősen behatárolt, rengeteg igazság létezik, ami igaz is lehet, csak éppen az ember az említett ok miatt nem tud vele mit kezdeni.
Ezek a dolgok- azt kell mondanom, szánalmat keltően jellemzik az embert, aki mindenben fejlődőképes, csak a lényeglátás terén nem.
Különös.
Június 32. 11 óra.
Versesköteteket nézegettem a múltkoron, és elgondolkodtam a költő személyét illetően. Egy költő tulajdonképpen nevezhető az egoizmus csúcsának is. Csak azzal foglalkozik, ami őt érdekli. Csak saját lelki viharaival, szerelmi érzéseivel, mindennel, ami ő, csak neki és mindig, néha megpendítve közérdekű húrokat, leplezendő abszolút önzését.
Ha valakinek véleménye eltér az övétől, az minimum ellenség, vagy szánalmasan fejletlen indivídum akit a világ púpjának néz, amit ő cipel egyedül, irtózatos szívességet téve ezzel az egész emberiségnek.
A társadalomtól mindent elvár, minden magától értetődően jár neki, legyen bőven elég az, hogy ő viszonzásul elviseli az őt bámuló embereket. Rettenetes karmaként éli meg és viseli el élete terhét, amit az adott közegben géniuszának el kell viselnie. Szűkebb és tágabb környezetét hülyének nézi, csak ő az egyetlen tökéletes, korát és elmeszintet magasan meghaladva időzik, a megnemértettség, és sivár lelki magányosság pokoli bugyraiban.
Szenvedő lelkében folyton Dante poklaiban őgyeleg keresvén valamiféle Euridikét, reszkető ujjakkal pengeti elhangolódott lantján a zsenialitás húrjait, önsajnálatának sós áradata szüntelen csordogál megtört tekintetéből.
Mélyen átérzi, szinte kézzelfoghatóan éli meg a költő szédítően hatalmas felelősségét, mert neki kell megteremteni a halandók számára a művészet és szépség káprázatát, neki kell elbűvölnie a lelkeket, isteni szikrákkal megtölteni a sötét agyakat, tőle fog szent Elmó tüzével fényárban úszni a kegyetlen világ, ő maga a teremtő, a csoda, aki isteni magasságaiból irányítja a világ fázva lődörgő lelkeit.
Pedig nem is ebben rejlik egy költő magas művészete, hanem az önámítás csodálatos képességében. Ez az egyetlen kincs, ami az élet minden nehézségén képes átsegíteni.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése