Június 7. 10 óra.
Ma éjszaka az öreg hölgy egy kis kopasz ember társaságában jelent meg, és mikor bemutatta- kisült, ő is bennem lakik, amiről fogalmam sem volt. Így aztán hárman kezdtünk csevegni, de idő kell, hogy megszokja a szemem a kis emberkét, mert hegyes pocakja mellett még tyúkmelle is volt.
Kérte, szólítsam alprefektusnak, aminek nem láttam akadályát. Egy álomalaknak igen nagy, mondhatnám behozhatatlan előnyei vannak. Örökké él, és nincsen múltja. Ez nagyon fontos, mert akinek múltja van, az emlékezik, és annak az örök élet elviselhetetlen, mert egész végtelenített léte csak fájdalmas veszteségekből áll. Ő határozza meg, hogy adott történetben részt kíván venni- vagy sem.
A „Kis ember”- az alprefektus- például kutyás álomban sosem szerepel, mert fél a kutyától.
Irigylem az álmok szabad választását.
Létező embernek lenni már önmagában is kényszer, csak az a mókás, hogy a kényszereket mi találjuk ki, és tesszük vele egymás életét alig elviselhetővé.
Ez a főemlős egyetlen érdeme, és ez is negatív.
Már másodszor fordul elő, hogy zene szivárog ki a falból. Hiába figyelek, valójában sosem tudom, biztosa eldönteni melyik irányból jön. Lehet, hogy csupán egy kósza entitás kíván unalmában engem szórakoztatni, vagy az is meglehet, valami kényszer következtében nem is tehet mást. De szerencsémre nem zavar.
Már elhatároztam, és az öreg hölgy is felajánlotta segítségét, karácsonykor fenyőfát állítunk, díszekként teleaggatjuk életem történéseivel, álmaival, valóságával. Az egész ezüstszínben fog tündökölni, és segít felidézni a megfagyott időt.
Nagyon szépnek kell lennie.
Június 28. 10 óra- este.
Bertának megígértem, hogy neve napjára írok neki egy történetet, megemlékezvén naplómban e jeles eseményről.
A történet: Egy ódon, és félhomályos öreg ház szalonjában már régen nem járt senki, csak a halványuló emlékek ülték körül a nagy ebédlőasztalt, merően nézték a megbarnult ezüstöket, meg a poros, üveg bólés tálat.
Már sok éve is van annak, hogy ajtónyitásra meglebbent a por. A komódon álló vértanú gipszszobra rettenetesen unatkozott. Sokáig abban reménykedett, hogy majdcsak átrepül a szobán legalább egy angyal, mert akárkivel egy szent nem állhat szóba...de nem jött a világon senki. A szekrény mögött lakó kaszáspók sem jelentkezett már napok óta, mert ha nem is méltó, de jobb híján pár szót tudott vele váltani.
A vértanú nagyon igazságtalannak tartotta, hogy lezajlott vértanúsága nem volt elég szenvedés, még megszobort utóéletét is megmérgezi a magány, holott szenvedéseiért jutalmat várt valójában. Minél inkább elkeseredett, annál jobban kezdett kételkedni az isteni igazságosságban.
A sátán érzékelvén ezt az ingadozó lelkiállapotot, megkörnyékezte a vértanút.
Ígért neki mindent, ami kellemes, szép ruhák, nők, pezsgős vacsorák, és minden mást is, ami hirtelen nem jutott eszébe.
A vértanú kábultan hallgatta a sátán ígéreteit, és mivel kábulatban könnyű megingani, inogni kezdett. Kilengése egyre fokozódott, míg egyensúlya el nem veszett, és hatalmas csattanással a padlóra zuhant. Pusztulását a gonosz gúnykacaja kísérte.
Ez a dráma, a szoba minden lakójának tanulságul szolgált. Kinek- kinek ki van osztva szerepe a világban. Sokszor terhes és érthetetlen, de mindennek oka van. Aki lázad, az kegyetlenül bűnhődik lázadásáért, a büntetés egyszeri és megmásíthatatlan.
Soha többé nincs megbánásra alkalom, és kegyelem......úgy bizony Berta.
Június 4. Éjfél.
Amikor az emberiség rájött valamire, például az atom vagy klónozás, mindig két csoportra oszlott. Az egyik harcba indult a találmány békés felhasználásáért, a másik mindent ki akart hozni az ötletből, amit csak lehet. Persze minden esetben a második csoport győzött. Így lesz ezzel a klónozással is. A tudomány kíváncsiságát sosem lehetett elaltatni puszta moralizálással, mert minden új és izgalmas ötletét az emberiségnek, mindig egy moralizáló- álszentellenkezés kísérte, és ez csak olaj lett a tűzre, felgyorsítva az eseményeket. Ez az egész álnok ellenkezés egy olyan társadalomban zajlik, amiben évszázadok óta garmadával történnek olyan embertelen és bizarr cselekedetek, hogy a hajam égnek áll. Ezért gondolom azt, hogy az első csoportnak álszentgyanús tiltakozása ízetlen. Hogy miből mi lehet, sokkal tökéletesebb egyedek jönnek létre, mint a természetes úton készült régiek. Lehet, ez a gyanú szüli azt a be nem vallott félelmet, ami moralizálásra késztet tömegeket. A gyávaság, a kíváncsiság hiánya minden fejlődés gátja, és ha ez a szemlélet még annak idején érvényesül, hát még mindig kőbaltáinkat hajigálnánk. A klónozás mellett dönteni talán nem sikk, de soha nem a sikktől ment előre a világ, meg hátra sem.
A lényeg a haladás, és ennek a fogalomnak nincs megadott iránya. Sokszor a hátramenet teszi lehetővé az előrelendülést. A halál, a mozdulatlanság tényében van.
Június 3. Éjjel.
Az öreg hölgy a klónozásról tartott előadásommal szemben felvonultatott egy csomó érvet, ami kifogások támadhatatlanul igazak voltak. Ezeknek a vitáknak az a sármja, hogy az „Az lenne akkor”- címszó alatt folynak, másként nem is folyhatnának, amíg konkrét cselekvés nem történik addig csak a virtuális létezőről lehet szó. De ha ki sem próbálják, akkor egész biztosan sosem fogjuk megtudni. Amúgy miért kéne feltétlenül megtudnunk?
Ez csak akkor lenne fontos, ha a hagyományos módszer valami miatt nem működne, de erről egyelőre nincs szó. Persze ismervén az embert- mondhat bárki bármit-, úgy is az fog történni, ami történni fog.
Mert ha teszem azt, hogy dinoszauruszokat sikerül klónozni, hát nem tudnánk velük mit kezdeni. Ha embert másolnánk, csak formailag sikerülhetne, és minek látszólag Einsteint vagy Kanalettőt csinálni?
Mennyivel egyszerűbb a bennem lakó álmoknak, akik az egyre sűrűbb és tömörebb gondolatok következtében alakká formálódnak, és mivel gondolatok és érzések összességéből állnak, értelemmel is rendelkeznek. Ölthetnek tetszés szerinti alakot. A gazdatest, amiben keletkeznek és fejlődnek, nagyban befolyásolja azt a tényt, hogy milyenek lesznek. Külalakjuk és értelmi szintjük a bölcsőalany miféleségétől igencsak függ.
Mert találkoztam már olyan agyszüleménnyel, akinek három lába volt és másfél feje, amivel kukorékolt. Egy ilyen torz képződmény csak a gazdatest elmúlásával tűnik el, mert értelmi fogyatékai miatt nem tud időben átköltözni egy másik emberbe, és eloszlik.
Szerencsére.
Ma éjszaka az öreg hölgy egy kis kopasz ember társaságában jelent meg, és mikor bemutatta- kisült, ő is bennem lakik, amiről fogalmam sem volt. Így aztán hárman kezdtünk csevegni, de idő kell, hogy megszokja a szemem a kis emberkét, mert hegyes pocakja mellett még tyúkmelle is volt.
Kérte, szólítsam alprefektusnak, aminek nem láttam akadályát. Egy álomalaknak igen nagy, mondhatnám behozhatatlan előnyei vannak. Örökké él, és nincsen múltja. Ez nagyon fontos, mert akinek múltja van, az emlékezik, és annak az örök élet elviselhetetlen, mert egész végtelenített léte csak fájdalmas veszteségekből áll. Ő határozza meg, hogy adott történetben részt kíván venni- vagy sem.
A „Kis ember”- az alprefektus- például kutyás álomban sosem szerepel, mert fél a kutyától.
Irigylem az álmok szabad választását.
Létező embernek lenni már önmagában is kényszer, csak az a mókás, hogy a kényszereket mi találjuk ki, és tesszük vele egymás életét alig elviselhetővé.
Ez a főemlős egyetlen érdeme, és ez is negatív.
Már másodszor fordul elő, hogy zene szivárog ki a falból. Hiába figyelek, valójában sosem tudom, biztosa eldönteni melyik irányból jön. Lehet, hogy csupán egy kósza entitás kíván unalmában engem szórakoztatni, vagy az is meglehet, valami kényszer következtében nem is tehet mást. De szerencsémre nem zavar.
Már elhatároztam, és az öreg hölgy is felajánlotta segítségét, karácsonykor fenyőfát állítunk, díszekként teleaggatjuk életem történéseivel, álmaival, valóságával. Az egész ezüstszínben fog tündökölni, és segít felidézni a megfagyott időt.
Nagyon szépnek kell lennie.
Június 28. 10 óra- este.
Bertának megígértem, hogy neve napjára írok neki egy történetet, megemlékezvén naplómban e jeles eseményről.
A történet: Egy ódon, és félhomályos öreg ház szalonjában már régen nem járt senki, csak a halványuló emlékek ülték körül a nagy ebédlőasztalt, merően nézték a megbarnult ezüstöket, meg a poros, üveg bólés tálat.
Már sok éve is van annak, hogy ajtónyitásra meglebbent a por. A komódon álló vértanú gipszszobra rettenetesen unatkozott. Sokáig abban reménykedett, hogy majdcsak átrepül a szobán legalább egy angyal, mert akárkivel egy szent nem állhat szóba...de nem jött a világon senki. A szekrény mögött lakó kaszáspók sem jelentkezett már napok óta, mert ha nem is méltó, de jobb híján pár szót tudott vele váltani.
A vértanú nagyon igazságtalannak tartotta, hogy lezajlott vértanúsága nem volt elég szenvedés, még megszobort utóéletét is megmérgezi a magány, holott szenvedéseiért jutalmat várt valójában. Minél inkább elkeseredett, annál jobban kezdett kételkedni az isteni igazságosságban.
A sátán érzékelvén ezt az ingadozó lelkiállapotot, megkörnyékezte a vértanút.
Ígért neki mindent, ami kellemes, szép ruhák, nők, pezsgős vacsorák, és minden mást is, ami hirtelen nem jutott eszébe.
A vértanú kábultan hallgatta a sátán ígéreteit, és mivel kábulatban könnyű megingani, inogni kezdett. Kilengése egyre fokozódott, míg egyensúlya el nem veszett, és hatalmas csattanással a padlóra zuhant. Pusztulását a gonosz gúnykacaja kísérte.
Ez a dráma, a szoba minden lakójának tanulságul szolgált. Kinek- kinek ki van osztva szerepe a világban. Sokszor terhes és érthetetlen, de mindennek oka van. Aki lázad, az kegyetlenül bűnhődik lázadásáért, a büntetés egyszeri és megmásíthatatlan.
Soha többé nincs megbánásra alkalom, és kegyelem......úgy bizony Berta.
Június 4. Éjfél.
Amikor az emberiség rájött valamire, például az atom vagy klónozás, mindig két csoportra oszlott. Az egyik harcba indult a találmány békés felhasználásáért, a másik mindent ki akart hozni az ötletből, amit csak lehet. Persze minden esetben a második csoport győzött. Így lesz ezzel a klónozással is. A tudomány kíváncsiságát sosem lehetett elaltatni puszta moralizálással, mert minden új és izgalmas ötletét az emberiségnek, mindig egy moralizáló- álszentellenkezés kísérte, és ez csak olaj lett a tűzre, felgyorsítva az eseményeket. Ez az egész álnok ellenkezés egy olyan társadalomban zajlik, amiben évszázadok óta garmadával történnek olyan embertelen és bizarr cselekedetek, hogy a hajam égnek áll. Ezért gondolom azt, hogy az első csoportnak álszentgyanús tiltakozása ízetlen. Hogy miből mi lehet, sokkal tökéletesebb egyedek jönnek létre, mint a természetes úton készült régiek. Lehet, ez a gyanú szüli azt a be nem vallott félelmet, ami moralizálásra késztet tömegeket. A gyávaság, a kíváncsiság hiánya minden fejlődés gátja, és ha ez a szemlélet még annak idején érvényesül, hát még mindig kőbaltáinkat hajigálnánk. A klónozás mellett dönteni talán nem sikk, de soha nem a sikktől ment előre a világ, meg hátra sem.
A lényeg a haladás, és ennek a fogalomnak nincs megadott iránya. Sokszor a hátramenet teszi lehetővé az előrelendülést. A halál, a mozdulatlanság tényében van.
Június 3. Éjjel.
Az öreg hölgy a klónozásról tartott előadásommal szemben felvonultatott egy csomó érvet, ami kifogások támadhatatlanul igazak voltak. Ezeknek a vitáknak az a sármja, hogy az „Az lenne akkor”- címszó alatt folynak, másként nem is folyhatnának, amíg konkrét cselekvés nem történik addig csak a virtuális létezőről lehet szó. De ha ki sem próbálják, akkor egész biztosan sosem fogjuk megtudni. Amúgy miért kéne feltétlenül megtudnunk?
Ez csak akkor lenne fontos, ha a hagyományos módszer valami miatt nem működne, de erről egyelőre nincs szó. Persze ismervén az embert- mondhat bárki bármit-, úgy is az fog történni, ami történni fog.
Mert ha teszem azt, hogy dinoszauruszokat sikerül klónozni, hát nem tudnánk velük mit kezdeni. Ha embert másolnánk, csak formailag sikerülhetne, és minek látszólag Einsteint vagy Kanalettőt csinálni?
Mennyivel egyszerűbb a bennem lakó álmoknak, akik az egyre sűrűbb és tömörebb gondolatok következtében alakká formálódnak, és mivel gondolatok és érzések összességéből állnak, értelemmel is rendelkeznek. Ölthetnek tetszés szerinti alakot. A gazdatest, amiben keletkeznek és fejlődnek, nagyban befolyásolja azt a tényt, hogy milyenek lesznek. Külalakjuk és értelmi szintjük a bölcsőalany miféleségétől igencsak függ.
Mert találkoztam már olyan agyszüleménnyel, akinek három lába volt és másfél feje, amivel kukorékolt. Egy ilyen torz képződmény csak a gazdatest elmúlásával tűnik el, mert értelmi fogyatékai miatt nem tud időben átköltözni egy másik emberbe, és eloszlik.
Szerencsére.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése