A NAGY HAL

A nagy hal, ami akkora volt, hogy életemben hasonlót sem láttam, hatalmasan feldobta magát a levegőbe, csak úgy dübörgött, és zuhogott le hátáról a víz.
A rémülettől belém fagyott a lélek, soha nem éreztem magam ennyire kicsinek, és jelentéktelennek.
Mikor idáig jutott elbeszélésében, üveges tekintete valahol a messzeségben időzött, kővé vált, kifejezéstelen arcán, végigsuhant egy halványszürke árnyék.

Hallgatósága némán és csendben figyelt, csak a békés hullámverés monoton éneke zavarta meg a parti sziklák nyugalmát.
Aztán elnyelte a mélység,- folytatta a történetét révetegen a távolba meredve de, mielőtt megnyugodhattam volna, újra felbukkant hatalmas feje, de most szemben a csónakommal.
Emlékszem óriási halott szemeire, végig rám meresztette őket, ahogy a vizet hasítva közeledett.
Aztán kitátotta száját, a lenyugvó nap sugarai megvillantották hegyes- görbe fogait, egy egész csonterdőt, amiről nem tudtam levenni a tekintetemet.
Majd beleharapott a csónak orrába.
Egyetlen éles roppanás, reccsent a deszka, mint halálsikoly hasított belé agyamba.
A férfi úgy ült- merev derékkal a nedves kövön, mint egy szobor. Lehunyt szemekkel, most már a szürke árnyék el sem tűnt csontos arcáról.
Hosszú percekig mozdulatlan maradt, - moccanni sem mert senki, nehogy megzavarják.
Lassan költözött vissza belé az élet.
A csónak, előrebukott, és oldalt fordult, mit egy dióhéj. Én azonnal kiestem, és elnyeltek a hullámok.
Mire a felszínre kerültem,- folytatta egyre halkabban,- a nagy halat nem láttam sehol.
Belém hasított a felismerés, ilyen távolságra a parttól, még kiúszni sem tudok.
A halálfélelem úgy markolta a torkomat, hogy elakadt a levegőm.Aztán felbukkant a nagy hal. Elképzelhetetlenül hatalmas volt így a vízből nézve. Tátott szájjal suhant felém, éreztem éles fogait a vállamon.

Minden szürkületkor megjelent a parti szikláknál, a halászok már várták.
Minden szürkületkor elmesélte történetét.
Aztán a növekvő félhomály egyre áttetszőbbé tette, majd lassan oszlott el, mint az éjszakai köd.