A tárgyalóteremben csend lett, mindenki felállt, megjelent a pulpitus mögötti ajtóban a bíró.
Fekete- fényes talárban, fején a furcsa fejfedővel, amitől a vádlottnak röhögnie kellett.
Folyton egy osztrigára asszociált, akire ráfordult a főzőedénye.
Tenyerébe kapta arcát, helyreigazítva szétfutó vonásait.
A hallgatóság ismét leült, hosszadalmas zajokat keltve, pusmorogva és fészkelődve, míg a bíró kalapácsa fel nem csattant. A nagyúr szemei végigpásztáztak az esküdteken, csupa fontoskodó, komolykodó pofa, átérezve hatalmas felelősségét ottlétüknek.
Vádlott,- álljon fel,- hallotta felzengeni a bíró határozott hangját.
Felemelkedett székéről, és a hang felé fordult.
Tisztában van a váddal,- szólt a kérdés.
Nem uram,- így a vádlott.
Mi az, hogy nem! Azt sem tudja, miért van itt?
Nem bíró úr.
Gondolom elkövetett valamit, ami törvénybe ütköző,- mondta a bíró.
Lehetséges,- ad abszurdum, mert minden megtörténhet egy életben, és ha netán egy cselekedetem szerintem helyes volt, attól még valakinek tűnhet, helytelennek,- mondta a vádlott.
Az esküdtek döbbenten és felháborodva nézték a vádlottat, mint aki kísértetet lát. A vezetőjük, egy köpcös kis kopasz fontoskodó, felháborodásában felugorva ordítani kezdett.
Micsoda arcátlan pimaszság ez a bírósággal szemben !- harsogta.
Maga hülyére veszi a bírót és az esküdteket egyaránt, a törvényt, az igazságszolgáltatást, és mindent, ami a társadalom működésének az alapja?
A vérig sértett bíró, céklavörös arccal felugrott karszékéből, akkorát vágott az asztalára, hogy kalapácsának nyele eltörött, feje végigzúgott a termen, és leütötte a harmadik sorban bámészkodó öreg nőt.
Na, lett nagy sipákolás, húzták,- vonták az ájult hatodosztályú madonnát, közben a bíró tovább üvöltött az esküdtek felé fordulva.
Hogy jön maga ahhoz, hogy engedélyem nélkül beszéljen?!
És mit buzog egy ilyen mellszobor, hát mit hisz magáról, maga senki!
Maga adjon hálát a sorsnak, hogy egyáltalán ide beengedték, magának még válaszolnia sem illik, ha netán valaki véletlenül megkérdezi.
Na, a mellszobor is elveszítette a cérnát, túlkiabálva a hangzavart- válaszolt.
Hogy merészel maga rám förmedni ennyi ember előtt, maga taláros kappan!
Mit képzel magáról, maga elbutult alkoholista, nem az anyjával beszél!
Maga, aki úgy el van hülyülve, hogy minden tárgyalásán drukkolunk, nehogy háttal üljön a teremnek, maga egy vészhelyzet, aki az igazságszolgáltatás szégyene!
Erre Ő eminenciája felugrott, és egy bakfis gyorsaságával a mellszobor elé pattant, olyan balhorgot berámolva neki, amit egy jobbos parasztlengő követett, hogy az ugrott egy hátast.
Na, elszabadult a pokol.
Felugráltak a döbbent esküdtek, mindenki ordítozni kezdett, akik a bíró pártján álltak, elkezdték ütni az ellentábort, a hallgatóság szintén azonnal megoszlott, és ökölharcba kezdett.
Az egyik írnok, azonnal seggbeszúrta tollával a mellette ülő kollégát, akit már régtől fogva igencsak utált.
Az íróasztal hatalmas robajjal előrezuhant, százfelé repkedtek az iratok, egyik fiók becsípte egy éppen ott hadakozó fejét.
Komikus látványt nyújtott a kapálózó- fejetlen harcos.
A fékeveszett tombolás egyre jobban elmérgesedett, a beözönlő sajtó fotósai és tollforgatói hatalmas lelkesedéssel igyekeztek megörökíteni a tárgyalás dús eseményeit.
Egy vén marha, aki derékig meztelen volt, mert letépték róla az inget, felkapaszkodott az ablakpárkányra, lerúgva onnan a virágcserepeket, a levélnehezéktől az írószertartóig, mindennel dobálni kezdte a dulakodókat.
Közben lángoló tekintettel énekelt valami forradalmi nótát, de sokat kellett trallalázni neki, mert alig ismerte a szövegét.
Egy bronz papírvágó is végigszelte a terem légterét, nagy csattanással beleállt a falat díszítő olajportré homlokába, a díszruhás antik honatya arca összerándult, és leesve a falról, maga alá temetett több verekedőt.
A sátáni kavargásban egy teremszolga telefonált a tűzoltóknak és a polgárőrségnek, még a plebánost is felhívta.
El is jött az öregúr, de nem mert közel menni, mert a repkedő széklábak fenemód aggasztották.
A tűzoltók, be akarták kapcsolni a tömlőt, hogy vízágyúként működtessék, de elfelejtették a nagy rohanásban elhozni.
A vádlott várt még egy darabig, hol ennek, hol annak a tábornak drukkolva, aztán belebújt kabátjába, és távozott.
Fekete- fényes talárban, fején a furcsa fejfedővel, amitől a vádlottnak röhögnie kellett.
Folyton egy osztrigára asszociált, akire ráfordult a főzőedénye.
Tenyerébe kapta arcát, helyreigazítva szétfutó vonásait.
A hallgatóság ismét leült, hosszadalmas zajokat keltve, pusmorogva és fészkelődve, míg a bíró kalapácsa fel nem csattant. A nagyúr szemei végigpásztáztak az esküdteken, csupa fontoskodó, komolykodó pofa, átérezve hatalmas felelősségét ottlétüknek.
Vádlott,- álljon fel,- hallotta felzengeni a bíró határozott hangját.
Felemelkedett székéről, és a hang felé fordult.
Tisztában van a váddal,- szólt a kérdés.
Nem uram,- így a vádlott.
Mi az, hogy nem! Azt sem tudja, miért van itt?
Nem bíró úr.
Gondolom elkövetett valamit, ami törvénybe ütköző,- mondta a bíró.
Lehetséges,- ad abszurdum, mert minden megtörténhet egy életben, és ha netán egy cselekedetem szerintem helyes volt, attól még valakinek tűnhet, helytelennek,- mondta a vádlott.
Az esküdtek döbbenten és felháborodva nézték a vádlottat, mint aki kísértetet lát. A vezetőjük, egy köpcös kis kopasz fontoskodó, felháborodásában felugorva ordítani kezdett.
Micsoda arcátlan pimaszság ez a bírósággal szemben !- harsogta.
Maga hülyére veszi a bírót és az esküdteket egyaránt, a törvényt, az igazságszolgáltatást, és mindent, ami a társadalom működésének az alapja?
A vérig sértett bíró, céklavörös arccal felugrott karszékéből, akkorát vágott az asztalára, hogy kalapácsának nyele eltörött, feje végigzúgott a termen, és leütötte a harmadik sorban bámészkodó öreg nőt.
Na, lett nagy sipákolás, húzták,- vonták az ájult hatodosztályú madonnát, közben a bíró tovább üvöltött az esküdtek felé fordulva.
Hogy jön maga ahhoz, hogy engedélyem nélkül beszéljen?!
És mit buzog egy ilyen mellszobor, hát mit hisz magáról, maga senki!
Maga adjon hálát a sorsnak, hogy egyáltalán ide beengedték, magának még válaszolnia sem illik, ha netán valaki véletlenül megkérdezi.
Na, a mellszobor is elveszítette a cérnát, túlkiabálva a hangzavart- válaszolt.
Hogy merészel maga rám förmedni ennyi ember előtt, maga taláros kappan!
Mit képzel magáról, maga elbutult alkoholista, nem az anyjával beszél!
Maga, aki úgy el van hülyülve, hogy minden tárgyalásán drukkolunk, nehogy háttal üljön a teremnek, maga egy vészhelyzet, aki az igazságszolgáltatás szégyene!
Erre Ő eminenciája felugrott, és egy bakfis gyorsaságával a mellszobor elé pattant, olyan balhorgot berámolva neki, amit egy jobbos parasztlengő követett, hogy az ugrott egy hátast.
Na, elszabadult a pokol.
Felugráltak a döbbent esküdtek, mindenki ordítozni kezdett, akik a bíró pártján álltak, elkezdték ütni az ellentábort, a hallgatóság szintén azonnal megoszlott, és ökölharcba kezdett.
Az egyik írnok, azonnal seggbeszúrta tollával a mellette ülő kollégát, akit már régtől fogva igencsak utált.
Az íróasztal hatalmas robajjal előrezuhant, százfelé repkedtek az iratok, egyik fiók becsípte egy éppen ott hadakozó fejét.
Komikus látványt nyújtott a kapálózó- fejetlen harcos.
A fékeveszett tombolás egyre jobban elmérgesedett, a beözönlő sajtó fotósai és tollforgatói hatalmas lelkesedéssel igyekeztek megörökíteni a tárgyalás dús eseményeit.
Egy vén marha, aki derékig meztelen volt, mert letépték róla az inget, felkapaszkodott az ablakpárkányra, lerúgva onnan a virágcserepeket, a levélnehezéktől az írószertartóig, mindennel dobálni kezdte a dulakodókat.
Közben lángoló tekintettel énekelt valami forradalmi nótát, de sokat kellett trallalázni neki, mert alig ismerte a szövegét.
Egy bronz papírvágó is végigszelte a terem légterét, nagy csattanással beleállt a falat díszítő olajportré homlokába, a díszruhás antik honatya arca összerándult, és leesve a falról, maga alá temetett több verekedőt.
A sátáni kavargásban egy teremszolga telefonált a tűzoltóknak és a polgárőrségnek, még a plebánost is felhívta.
El is jött az öregúr, de nem mert közel menni, mert a repkedő széklábak fenemód aggasztották.
A tűzoltók, be akarták kapcsolni a tömlőt, hogy vízágyúként működtessék, de elfelejtették a nagy rohanásban elhozni.
A vádlott várt még egy darabig, hol ennek, hol annak a tábornak drukkolva, aztán belebújt kabátjába, és távozott.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése