Van egy mondás, amivel az idősek gyakran érvelnek, ha utódaikat inteni kívánják: mi is voltunk fiatalok, de ti még nem voltatok öregek. Az ifjak az esetek túlnyomó részében elnéző mosollyal hessegetik el az ilyen megjegyzéseket. Néha azonban szenilitásra és egyebekre utaló gorombaságokat is megengednek maguknak.
Az élet múlásával kétségkívül nemcsak a fizikai erő, hanem a szellemi képességek is megcsappannak. Ámde korántsem oly kiterjedten, mint sokan hiszik, illetve ezt lefitymálásukkal elhitetni vélik. Azokra gondolok, akik – ma még – egy pillanatig sem kételkednek abban, hogy életük végéig magabiztos, mértékadó személyiségek, családjuk központjai lesznek.
Csoda-e, ha a letorkoltak korán elbizonytalanodnak, háttérbe húzódva lassacskán a megtűrtek kategóriájában kezdik érezni magukat? Mi több, ha véleményükre már nem kíváncsiak, egyre inkább a feleslegesség gondolatával kell „megbarátkozniuk”?
Úgy lehet, amikor szegény, sajnálnivaló öregekről beszélünk, sok esetben egyáltalán nem az anyagi ellehetetlenülést értjük mögötte, hanem egyfajta szeretethiányt érzékeltetünk. Együttérzésünket fejezzük ki azok iránt, akiket félreértettség, meg nem értettség folytán az élet peremére szorítanak.
Félre lehet érteni azt az igényt, hogy a családok idősebbjei szeretnének jobban benne lenni a közös dolgokban, olykor véleményüket hangoztatva jelenlétüket intenzívebben megélni, szeretni és viszont: elegendő szeretetet élvezni?
Gyakori tapasztalat, hogy a hozzátartozók nehezen fogják fel ezt a vágyat, vagy ha mégis, kevés alkalmat adnak az aktívabb közreműködésre. Ami jobbára ugyancsak formális lehetőség, s az unokákra ügyelés egy kezdeti, nehezen mellőzhető időszaka után gyorsan lezárul.
Az élet múlásával kétségkívül nemcsak a fizikai erő, hanem a szellemi képességek is megcsappannak. Ámde korántsem oly kiterjedten, mint sokan hiszik, illetve ezt lefitymálásukkal elhitetni vélik. Azokra gondolok, akik – ma még – egy pillanatig sem kételkednek abban, hogy életük végéig magabiztos, mértékadó személyiségek, családjuk központjai lesznek.
Csoda-e, ha a letorkoltak korán elbizonytalanodnak, háttérbe húzódva lassacskán a megtűrtek kategóriájában kezdik érezni magukat? Mi több, ha véleményükre már nem kíváncsiak, egyre inkább a feleslegesség gondolatával kell „megbarátkozniuk”?
Úgy lehet, amikor szegény, sajnálnivaló öregekről beszélünk, sok esetben egyáltalán nem az anyagi ellehetetlenülést értjük mögötte, hanem egyfajta szeretethiányt érzékeltetünk. Együttérzésünket fejezzük ki azok iránt, akiket félreértettség, meg nem értettség folytán az élet peremére szorítanak.
Félre lehet érteni azt az igényt, hogy a családok idősebbjei szeretnének jobban benne lenni a közös dolgokban, olykor véleményüket hangoztatva jelenlétüket intenzívebben megélni, szeretni és viszont: elegendő szeretetet élvezni?
Gyakori tapasztalat, hogy a hozzátartozók nehezen fogják fel ezt a vágyat, vagy ha mégis, kevés alkalmat adnak az aktívabb közreműködésre. Ami jobbára ugyancsak formális lehetőség, s az unokákra ügyelés egy kezdeti, nehezen mellőzhető időszaka után gyorsan lezárul.
A kép Kemenes Katalin alkotása
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése