a középszer siráma

Hogy is kezdjem, tétovázom, leírjam-e, vagy mégsem?
Játszom félelmeimmel, játszom, mást nem tudok
Elém gügyögik gyermekded középszerűségem
Hogy két szónál előbbre nem látok, s jutok

Mi végre küzdöm a régies, furcsa szavakkal?
Erőltetem bárgyú, nevetséges ragrímeim
Festve giccses naplementét, bajlódom téllel, tavasszal
Üres-fehéren ásító lapnak rontva újra, megint

Hisz’ nem megy, (minek az aposztróf?) annyira látszik
Erőtlen szótengerbe ömlik az átgondolatlanság
Amatőrnek sem való, ki folyvást, s ennyit hibázik
Görbék, kuszák a sorok, s szótagolva kacskák!

Hiába mondják, s mondom magamnak, sőt másnak:
Írj, ne gondolj emez rút, gyöngítő lidércekkel
Ketrecbe terelnek, röhögnek, néma földbe ásva
Bedobják bűz-bombáik, s rám húzzák a vekkert

Ki büszke, s titokban nagyra vágy, csúcsot ostromolna
Tudd: az életben senki, tovább mások-vonva megy
Céltalan féregként csúsz-mász a féregirtó porba
Elvétett mondatai felett a tolla sír, megremeg

S mégis ír, játsz’ holtáig bamba félelmekkel
Legyűri néha az álomból épített idegen való
Álmodja, hogy valami hasznos’ t is letesz egyszer
S félelmek nélkül akkor tudja írni: hogy írni csudajó!