Menny és pokol

Én azt mondom, tavasz,
rügybontó élet,
Te várod a halált,
lombhulló véget.
Én azt mondom, sovány,
Te rávágod: vigasz!
Én azt mondom, dagadt,
Te sértődve: Ki az?
Én úgy érzem, édes,
lopom hát csókod,
Te kesernyés gúnnyal
szép csendben sózod.
Én érzem ott mélyen,
szunnyad még tüzem,
Te kezembe adod
kioltó vizem.
Én szerettem volna
földön a mennyet,
Te kabátot adtál,
a pokolba menjek.