Mintha megérezted volna saját végjátékodat, rád illett a cím, csak gyerekként erre miért is gondoltál volna.
Mi ez a „Volna”, ez az egész életedet végigkísérte, rengetegszer felbukkant az elmúlt idődben, és most jó kis zavart okoz.
De ezzel- gondolom nem vagy egyedül, az egész élet volnákból áll, meg lesszekből, és talánokból.
Időnként nagyon fárasztó tud lenni, de senki nem mondta, hogy nem lesz az.
Hazug és álnok dolog lenne, ha most úgy csinálnál, mint aki meg van lepve. Jobb, ha te nem lepődsz meg semmin, mert még hülyének is fogsz tűnni, amire ezek után nem hiszem, hogy szükséged van.
Nem tudom, mire van pillanatnyilag szükséged, talán valamire, ami megért, csak téged nem lehet, hogy megérteni, ami a te olvasatodban öreg hiba.
De itt, lenn a mélységben, ahol nincs fény és árnyék, megváltoznak a helyzetmegítélések, módosulnak a fontossági sorrendek, annyiban legalábbis, hogy nincsenek.
Ez a realitások katakombája, itt beláthatod, nem léteznek sorrendek, csak élet létezik és halál, és ahogy a dolog kinéz, neked az utóbbi.
Most, persze rövidnek tűnik, ami mögötted van, de az a hibahalmaz, amit elkövettél, annak igen hosszú volt. Bőven akadt időd idétlenkedni, nem kellett időhiány miatt elkapkodni dolgaidat.
Nem is tetted.
Látod, te is produkáltál valamit, ami elismerésreméltó.
Te voltál a „Nagy tévedő”, aki csalódott benned, az hazudik. Ilyen megközelítésben, igen megbízható vagy.
Persze néha voltak sikereid, vak tyúk is talál szemet, de nem vitted túlzásba.
Na meg miért is tetted volna. Ha megcsinálod időben, most nem itt lennél?
Hát dehogynem.
Nincs hol másutt lenni. Ez a létezők múló gyakorlatának rendje, nincs apelláta, a folyosók mindenkit várnak, nagy békével és türelemmel.
Gondolom, idővel egyre áttetszőbb leszel és valószínűtlen, aztán ködszerű, és leülepedsz a sziklafalakon, te is onnan fogsz csöpögni, és ott fogsz fényleni, mint a többiek, és már nem lesz arcod és gondolataid, pusztán alkotórésze leszel a mindenségnek, amiből jöttél, és amiben eltűnsz.
Megszűnsz fontoskodó mechanizmus lenni, és akkor leszel a helyeden.
Addig meg emelt fővel totyogjál végtelen utadon, mert ez is az élethez tartozik, ami olyan amilyen, de van..
Borús gondolataid helyett inkább nézegesd a falfirkákat, vannak köztük jól kivehető hal- formák, meg mindenféle arámi szövegek, amit ha nem is tudsz értelmezni, de mint képek látványosak.
Neked, csak a szövegek utolsó szava érthető, az „Ámen”, ennyi az arámi nyelvtudásod, ami a semminél egy szóval biztos több. Ezek a rajzok és szövegek neked szólnak, aki olvasni próbálod őket, és ahogy áttetszővé válsz, úgy kezded majd az értelmét is felfogni.
Mert az itt bujkáló, üldözött emberek szólnak a mondatokból hosszú évszázadok távolából, mesélik, neked az akkor történteket, hallani véled a katonák vértjeinek csörömpölését, a kiáltozásokat, az oroszlánok dühödt ordítását.
A közönség eufórikus őrjöngését, mert a vérszag mindenkit megőrjít, boldogok, hogy nem ők vannak az arénában, nem akarnak gondolni rá, hogy nekik is egyszer menni kell, bár tudják, hogy nagyon könnyű oda lekerülni, de nem kívánnak erre gondolni.
Most ők a nézők, a mások halálának nézői, és ez nekik elég.
A rengeteg, egymásba olvadt kihűlt lábnyomokon lépdelsz, ha figyelsz, meg tudod különböztetni egymástól őket, kicsik, nagyok, bizonytalanok és határozottak, ki milyen volt hajdani életének utolsó napjaiban.
A távoli üzenetek neked szólnak, neked, aki itt csoszogsz, és be vagy csinálva, pedig távozásodat nem kíséri oroszlánüvöltés.
Te, az elpuhult utókor, aki csak akkor vitéz, ha a másiknál nincs fegyver, és győzelmi mámorodban erről az apró részletről megfeledkezel.
A ma eltorzult jelentésrendszerében, mást jelent a tartás, a hősiesség és becsület.
Ma, mindenek helyett, a puhányság, a ravasz rosszindulat járja.
Hű az anyját! Ha belegondolsz, ez egy óriási szégyen, egy blama, de hogy nincs miért dicsekedni, ez a minimum.
Ma, a műanyag hősök, és műanyag oroszlánok dzsungelében, remekül elvagyunk, senki nem vesz észre semmit, mert minden művi, nincs mihez hasonlítani. Ezt a poshadt meleg vizes brűgölőt megszokva, önfeledten lubickolunk, tudván, hogy derékig sem ér, nincs mitől tartani.
Aztán egyszerre itt terem a katakomba, a maga racionalitásával és valódi oroszlánjaival,
igazi sziklafalaival, és véges voltával, és akkor jön a nagy össznépi beszarás, a kései bűnbánat, amivel mindenki elmehet a büdös francba, mert késő, és mindenhez késő.
Itt nincsenek egyenlőbbek az egyenlők között, nincs protekció, vesztegetés, itt semmi sincs ami kicsit is könnyebbé tesz dolgokat, itt vállalni kell mindazt, ami jön.
Aztán jön is, ne aggódj, ezt nem lehet megúszni még neked sem, aki mindig nagy megúszóművész voltál, ahogy elnézlek, már eleve csak voltál.
Én tudom, hogy miként megy ez, de nem súgok neked, mert miért kivételezzek veled, csak drukkolj és reszkess, mert megérdemled.
A katakomba jóindulatát ki kell érdemelni, te nem tettél ennek érdekében semmit. Ezek után nem is tudom miféle megkülönböztetett bánásmódot remélsz, hiszen más sem kap semmi ilyesmit.
Te sem vagy más mint a többi, legfeljebb e tévhitben ringatod magad, de ne dőlj be, szó sincs semmi ilyesmiről.
Te csak a nagy játszmának egy leütött parasztja vagy, semmi bástya, a tábla mellett fekszel az asztalon, a tábla és a föld között, vagy is, meg nem is vagy, csak látszol még, mint a marcipánmalac a megevés előtti pillanataiban.
De ez a katakomba egy varázslatos hely, itt még te is kijózanodsz, ez számodra az egyik büntetés, ne félj, majd jön a többi is.
Mert mindenki kapja, amit érdemel, és most mosolyogj meg legyintgess, mert innen szép veszíteni, és ha vagy olyan, akinek tartottad magad, akkor teszed amit mondok.
A magadfajta papundekli hősöktől meg tudok veszni, rimánkodtok egy kis vigaszért, holott a külvilágban észre sem vettetek.
Hát, ha már így alakult, most sem kell engem észrevenni.
Most is csak magaddal foglalkozz, ehhez vagy szokva, ne akarj most változtatni, mert sem időd, sem energiád nem maradt.
Kit akarsz elkápráztatni bűnbánó melldöngetéseddel?
Ha messziről néznéd magadat, inkább hasonlítasz egy hisztériás gorillához, mint magába roskadt emberhez. Jobb, ha abbahagyod, mert még szánalmasan nevetségessé is teszed magad.
Próbálj másra gondolni, valami szép dologra, ami oldhatja feszültségedet, mert már kezdesz átlátszóvá válni, egyre fogy az időd.
Igaz, egész életed nem volt elég arra, hogy ésszerű programot teremts magadnak, most meg még időd sem maradt, mit mondjak, nem irigyellek.
Te sem hitted el a katakomba létét, azt hitted, gyerekeknek kitalált rossz mese.
Tévedtél, és most fizetsz.
Talán még maradt annyi tisztesség benned, hogy belásd, te hibáztál.
Ha körülnézel, erősödött a vízcsöpögés a falakról, és feltámadt egy, egyre erősödő fuvallat, ami nem éppen rózsaillatú.
Tested kezd homályos és szakadozott lenni, tekinteted megtört, és kifejezéstelen.
Ahogy így elnézlek, meglehetősen visszataszító lettél.
De ez már így szokott lenni, te sem vagy kivétel.
Egyre sötétebb van, megjelentek a fehér ködök, feléledt a katakomba. Már alig látszol, elringat az időtlenség, kisimultak lelked ráncai, és lassan felgyöngyözöl a falra.
Mi ez a „Volna”, ez az egész életedet végigkísérte, rengetegszer felbukkant az elmúlt idődben, és most jó kis zavart okoz.
De ezzel- gondolom nem vagy egyedül, az egész élet volnákból áll, meg lesszekből, és talánokból.
Időnként nagyon fárasztó tud lenni, de senki nem mondta, hogy nem lesz az.
Hazug és álnok dolog lenne, ha most úgy csinálnál, mint aki meg van lepve. Jobb, ha te nem lepődsz meg semmin, mert még hülyének is fogsz tűnni, amire ezek után nem hiszem, hogy szükséged van.
Nem tudom, mire van pillanatnyilag szükséged, talán valamire, ami megért, csak téged nem lehet, hogy megérteni, ami a te olvasatodban öreg hiba.
De itt, lenn a mélységben, ahol nincs fény és árnyék, megváltoznak a helyzetmegítélések, módosulnak a fontossági sorrendek, annyiban legalábbis, hogy nincsenek.
Ez a realitások katakombája, itt beláthatod, nem léteznek sorrendek, csak élet létezik és halál, és ahogy a dolog kinéz, neked az utóbbi.
Most, persze rövidnek tűnik, ami mögötted van, de az a hibahalmaz, amit elkövettél, annak igen hosszú volt. Bőven akadt időd idétlenkedni, nem kellett időhiány miatt elkapkodni dolgaidat.
Nem is tetted.
Látod, te is produkáltál valamit, ami elismerésreméltó.
Te voltál a „Nagy tévedő”, aki csalódott benned, az hazudik. Ilyen megközelítésben, igen megbízható vagy.
Persze néha voltak sikereid, vak tyúk is talál szemet, de nem vitted túlzásba.
Na meg miért is tetted volna. Ha megcsinálod időben, most nem itt lennél?
Hát dehogynem.
Nincs hol másutt lenni. Ez a létezők múló gyakorlatának rendje, nincs apelláta, a folyosók mindenkit várnak, nagy békével és türelemmel.
Gondolom, idővel egyre áttetszőbb leszel és valószínűtlen, aztán ködszerű, és leülepedsz a sziklafalakon, te is onnan fogsz csöpögni, és ott fogsz fényleni, mint a többiek, és már nem lesz arcod és gondolataid, pusztán alkotórésze leszel a mindenségnek, amiből jöttél, és amiben eltűnsz.
Megszűnsz fontoskodó mechanizmus lenni, és akkor leszel a helyeden.
Addig meg emelt fővel totyogjál végtelen utadon, mert ez is az élethez tartozik, ami olyan amilyen, de van..
Borús gondolataid helyett inkább nézegesd a falfirkákat, vannak köztük jól kivehető hal- formák, meg mindenféle arámi szövegek, amit ha nem is tudsz értelmezni, de mint képek látványosak.
Neked, csak a szövegek utolsó szava érthető, az „Ámen”, ennyi az arámi nyelvtudásod, ami a semminél egy szóval biztos több. Ezek a rajzok és szövegek neked szólnak, aki olvasni próbálod őket, és ahogy áttetszővé válsz, úgy kezded majd az értelmét is felfogni.
Mert az itt bujkáló, üldözött emberek szólnak a mondatokból hosszú évszázadok távolából, mesélik, neked az akkor történteket, hallani véled a katonák vértjeinek csörömpölését, a kiáltozásokat, az oroszlánok dühödt ordítását.
A közönség eufórikus őrjöngését, mert a vérszag mindenkit megőrjít, boldogok, hogy nem ők vannak az arénában, nem akarnak gondolni rá, hogy nekik is egyszer menni kell, bár tudják, hogy nagyon könnyű oda lekerülni, de nem kívánnak erre gondolni.
Most ők a nézők, a mások halálának nézői, és ez nekik elég.
A rengeteg, egymásba olvadt kihűlt lábnyomokon lépdelsz, ha figyelsz, meg tudod különböztetni egymástól őket, kicsik, nagyok, bizonytalanok és határozottak, ki milyen volt hajdani életének utolsó napjaiban.
A távoli üzenetek neked szólnak, neked, aki itt csoszogsz, és be vagy csinálva, pedig távozásodat nem kíséri oroszlánüvöltés.
Te, az elpuhult utókor, aki csak akkor vitéz, ha a másiknál nincs fegyver, és győzelmi mámorodban erről az apró részletről megfeledkezel.
A ma eltorzult jelentésrendszerében, mást jelent a tartás, a hősiesség és becsület.
Ma, mindenek helyett, a puhányság, a ravasz rosszindulat járja.
Hű az anyját! Ha belegondolsz, ez egy óriási szégyen, egy blama, de hogy nincs miért dicsekedni, ez a minimum.
Ma, a műanyag hősök, és műanyag oroszlánok dzsungelében, remekül elvagyunk, senki nem vesz észre semmit, mert minden művi, nincs mihez hasonlítani. Ezt a poshadt meleg vizes brűgölőt megszokva, önfeledten lubickolunk, tudván, hogy derékig sem ér, nincs mitől tartani.
Aztán egyszerre itt terem a katakomba, a maga racionalitásával és valódi oroszlánjaival,
igazi sziklafalaival, és véges voltával, és akkor jön a nagy össznépi beszarás, a kései bűnbánat, amivel mindenki elmehet a büdös francba, mert késő, és mindenhez késő.
Itt nincsenek egyenlőbbek az egyenlők között, nincs protekció, vesztegetés, itt semmi sincs ami kicsit is könnyebbé tesz dolgokat, itt vállalni kell mindazt, ami jön.
Aztán jön is, ne aggódj, ezt nem lehet megúszni még neked sem, aki mindig nagy megúszóművész voltál, ahogy elnézlek, már eleve csak voltál.
Én tudom, hogy miként megy ez, de nem súgok neked, mert miért kivételezzek veled, csak drukkolj és reszkess, mert megérdemled.
A katakomba jóindulatát ki kell érdemelni, te nem tettél ennek érdekében semmit. Ezek után nem is tudom miféle megkülönböztetett bánásmódot remélsz, hiszen más sem kap semmi ilyesmit.
Te sem vagy más mint a többi, legfeljebb e tévhitben ringatod magad, de ne dőlj be, szó sincs semmi ilyesmiről.
Te csak a nagy játszmának egy leütött parasztja vagy, semmi bástya, a tábla mellett fekszel az asztalon, a tábla és a föld között, vagy is, meg nem is vagy, csak látszol még, mint a marcipánmalac a megevés előtti pillanataiban.
De ez a katakomba egy varázslatos hely, itt még te is kijózanodsz, ez számodra az egyik büntetés, ne félj, majd jön a többi is.
Mert mindenki kapja, amit érdemel, és most mosolyogj meg legyintgess, mert innen szép veszíteni, és ha vagy olyan, akinek tartottad magad, akkor teszed amit mondok.
A magadfajta papundekli hősöktől meg tudok veszni, rimánkodtok egy kis vigaszért, holott a külvilágban észre sem vettetek.
Hát, ha már így alakult, most sem kell engem észrevenni.
Most is csak magaddal foglalkozz, ehhez vagy szokva, ne akarj most változtatni, mert sem időd, sem energiád nem maradt.
Kit akarsz elkápráztatni bűnbánó melldöngetéseddel?
Ha messziről néznéd magadat, inkább hasonlítasz egy hisztériás gorillához, mint magába roskadt emberhez. Jobb, ha abbahagyod, mert még szánalmasan nevetségessé is teszed magad.
Próbálj másra gondolni, valami szép dologra, ami oldhatja feszültségedet, mert már kezdesz átlátszóvá válni, egyre fogy az időd.
Igaz, egész életed nem volt elég arra, hogy ésszerű programot teremts magadnak, most meg még időd sem maradt, mit mondjak, nem irigyellek.
Te sem hitted el a katakomba létét, azt hitted, gyerekeknek kitalált rossz mese.
Tévedtél, és most fizetsz.
Talán még maradt annyi tisztesség benned, hogy belásd, te hibáztál.
Ha körülnézel, erősödött a vízcsöpögés a falakról, és feltámadt egy, egyre erősödő fuvallat, ami nem éppen rózsaillatú.
Tested kezd homályos és szakadozott lenni, tekinteted megtört, és kifejezéstelen.
Ahogy így elnézlek, meglehetősen visszataszító lettél.
De ez már így szokott lenni, te sem vagy kivétel.
Egyre sötétebb van, megjelentek a fehér ködök, feléledt a katakomba. Már alig látszol, elringat az időtlenség, kisimultak lelked ráncai, és lassan felgyöngyözöl a falra.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése