VINCENT NAPLÓJA 1.rész

Jelen elhatározásom itt látható megvalósulását, hosszú töprengés előzte meg.
Részben azért, mert egy napló magánügy, és az ember gondolatai és emlékei leírt formában mindenki számára megismerhető. Márpedig amit én gondolok, az nem tartozik másra.
„A gondolatok vámmentesek”, mondá egy Francia filozófus. Továbbá utálom, ha belém látnak, ugyanakkor, ha nem igazán őszinte egy napló, akkor a lényege vész el, ha meg őszinte kitárulkozás, akkor megette a naplóírót a fene.
Na, én úgy fogom ezeket az anomáliákat átugorni, hogy bizonyos fokig megpróbálok személytelen maradni, ezt még pontosan nem tudom, hogy fogom megoldani, de majd menet közben kialakul.
Szerencsémre a dolgok mindig, és mindenben maguktól alakulnak ki, csak sokszor azt hisszük, hogy tőlünk. Ez a tévhit, egy kisebbségi szorongás következménye, mert ha belegondolunk, hogy mennyire nem függ tőlünk semmi, hát beledilizünk.
Aztán egy naplóban még az is izgalmas, hogy olyasmit is bele lehet írni, ami esetleg meghökkentő, gusztustalan, vagy képtelen.
A „Képtelen”, amúgy furcsa valami, sok esetben valós dolgok tűnnek annak.
Példának okáért, ma már több ízben eszembe jut az a – ma már régi eset, mikor bementünk egy hűvösvölgyi földszintes házba, ahol az egyik szobát, egy öreg, szikár utcaseprő lakta.
A szobában, egy alacsony hokedlin állt egy nagy lavór, szinte színültig teleszarva.
Az öreg fickó tőle nem messze feküdt az oldalán, szabadon lévő arcának jó részét, már lerágták a patkányok.
Nem volt egy épületes látvány, de a mai napig sem tudtam a lavór sztorit feldolgozni.
Az idők folyamán láttam egy pár kiábrándító halált, de ez, színpadképi értelemben beleégett az emlékezetembe. Most, hogy befelé vizsgálódom, elképesztő tömegben burjánzanak elő emlékeimből hajmeresztő történetek, amiket azért nem írok ide, mert én emlékszem rájuk, másokra meg nem tartozik. 

Mindenki gyűjtse össze magának a maga ízlésromboló emlékeit, és azokat olvasgassa.
De nemcsak emberrel történhetnek rázós dolgok. Kertes házban laktam, mikoris megjelent egy vöröses kistermetű macska. Borzasztó satnya volt, alig maradt jártányi ereje, és veszettül fulladt.
Volt több macskánk, de ilyen leharcolt állatot még nem láttunk.
Jellemző a jóságos társadalmunkra, hogy inkább hagynak lassan éhen halni egy élőlényt, de akkor sem adnak neki enni.
Ezek szoktak a misén, átszellemült lélekkel, a padban lebegni…
A macskamaradványnak a bal pofájából ki volt harapva egy jó darab, és rothadó szagot árasztott.
Próbáltunk enni adni neki, de majd megfulladt, mert a nyelőcsöve, a sok éhezéstől nem akart működni.
Persze ott maradt a kertben, Cudarkának neveztük el, olyan cudar látványt nyújtott.
Aztán bevittük az Állatorvosi Egyetemre, ahol is látványától lementek hídba. Naponta vittünk neki ennivalót, amit a műtött pofájával meg tudott enni. Hatalmas volt benne az élni akarás.
Aztán hazavittük. Az orvosnál sült ki, hogy nem fiatal állat, csak az éhezéstől lett ilyen satnya.
Nagyon szelíd volt Cudarka, nem félt az semmitől, lehet, az alultápláltsága miatt, szellemi képességei hagytak maguk után kívánnivalót. Szeretett kimenni a kertből, és az árok partján napozni.
 

Egyik délelőtt, a szomszédasszonyom szólt, jöjjek ki, mert a Cudarral baj történt.
Ott feküdt a fűben, teljes testén átment egy autó, a keréknyomokból ítélve szándékosan.
Jó hecc volt, remélem csúnya halála lett az elkövető vicces embermaradványnak.
Hát ennyit a humánumról, a főemlős humoráról, kit mi szórakoztat…
Szerencsém volt, hogy nem tudtam meg ki volt a tréfás barom, mert amilyen hirtelen vagyok, meg is öltem volna, had lássa, hogy nekem is van humorérzékem…



VECSERNYE TÁJT


Az élet tele van tűzdelve tiltó, vagy elérhetetlen vágyakkal, álmokkal. Persze az álmokra jellemző, hogy a végén fel kell ébredni, és csak a kiábrándultság marad, a halványuló emlékek kavalkádjában.
Mert vagy nincs elég pénzem, vagy fizikailag meghalad a vágyott vízió, a körülmények, amik mindig vannak, ez a sors 24- órás szolgálata, nincs kitérési lehetőség.
De fantáziálni lehet, csak közbelép a „De”, ami úgy dönti romba az egész tündérmesét, hogy győzzem túlélni.
Siker?
A sikeres életeknek van egy jellemző monotóniája, úgy érsz rá, hogy nincs időd semmi másra, csak a kötelező gyakorlatok. Reggel kelsz, helyrepofozod magad a lehetőségeknek megfelelően, ami lehetőségek egyre szűkülnek.
Eszel valamit, ritkán azt, amit úgy jóízűen befalnál, aztán elindulsz a dolgaid után.
Este aztán gyűrötten, lestrapálva, kiábrándultan hazavonszolod magad, „Majd talán holnap”- eteted magad a rossz szöveggel, és tudod, hogy holnap sem.
Mert a holnap is pont olyan mint a ma volt, mert csak ma van, a holnap egy önámítás.
Szicsasz…mondta nekem egy Bolgár, „Majd”-, és ez a szó mindent elmesél, már ami az esélyeidet illeti.
Pedig rengeteg sikerélmény történik minden nap, nem gázolt el a villamos, nem raboltak ki, nem rúgtak ki sehonnan, és folytathatnám hosszan, de akkor bebizonyosodna, hogy egy telhetetlen pasi vagyok, tele elvárással és igényekkel, meg sem érdemlem, hogy éljek.
Mert könnyen járhatnék úgy, mint a Cudar, vagy mint a patkány rágta utcaseprő, aki pedig biztos békés ember volt, mert ennél lejjebb csúszni már nem is lehet, nincs mit veszítenie.
Ez a felismerés, gondolom egy nagy lelki nyugalmat biztosít.
Adni nincs mit, elvárni sem, csak süt a nap, és a verebek ordítoznak.
Ha ez nem egy idillikus állapot, akkor nem ér a nevem.
Nagy előnye, hogy könnyű elérni.
Kezdek rájönni, hogy akarni egy nagy marhaság. Elméleteket gyártani, célokat kitűzni, csalódni, lemondani, ön megtartóztatni egy cél elérésének érdekében, ami vagy nem sikerül, vagy ha igen, na akkor mi van?
Hát semmi. A bebeszélt siker, rajtam kívül nem érdekel senkit, legfeljebb több lesz az irigyem. Ha meg nem sikerül, belefeccöltem egy életet, és kórusba ki fognak röhögni mások, mert nincs szívet melengetőbb, mint egy ráfaragott ember. A kudarc akkor is jön, ha nem teszek érte semmit. Ez valami vigaszdíj féle lehet, hogy az értelmesebbje se maradjon sikerélmény nélkül.

Van egy unokaöcsém, aki elmúlt negyven, és még nőtlen. Kérdésemre, hogy miért, elmesélte, hogy akivel csak megismerkedik, közli az igényeit, mennyi anyagi támogatásra van szüksége, mert keveset keres, és semmi háztartás, meg semmi házimunka, stb.
Ha netán a szerencsétlen fiú enni akarna, hát vásároljon be, de akkor már annyit, hogy neki is jusson.
Na, ha velem fordulna elő ilyesmi, én megkérdezném tőle, tudja e, mit mondott a sivatagi vándorszerzetes, de ő jobban nevelt mint én, ő ilyet nem kérdezne.
Hát „Párizs megér egy misét”, de ez még csak Soroksár.
Nem tudom ki, és hogy van vele, én szeretek hazajönni. Beténfergek az üres lakásba, sokszor még az előző esti csikkek az asztalon szunnyadoznak a hamvvederben, ami egy disznóság, de megesik.
Azóta viszem azonnal ki, hogy a múltkor levertem a táskámmal, és még az ágy alatt is szedhettem a csikkeket.
Kívülállóként láttam magamat, ahogy ott négykézláb szökdécselek, mint egy narkós poloska, dühömben rám jött a röhögés.
Időnként kerül az ember ilyen lehangoló helyzetbe, de még mindig jobb, mint mikor az utcán kitüsszenti valaki a protézisét, és miközben keresi a koszban, jól megtapossák a kezeit. Közben a szemüvege is leesik, amit megtalál végre, és zavarában azt próbálja belegyömöszölni a szájába, a foga helyett.
Na meg az is felemelő érzés, mikor jön a villanyszámla, kiveszem az öreg bukszát a kredencfiókból, kinyitom, és nincs benne semmi.
Akkor van az a különös pillanat, hogy a vér lemegy a bokám köré, és valami hasmenés féle érzés kerít hastájékon a hatalmába. Ha aznap még nem ettem, elkerül a baj. Ilyenkor jógalégzés, hunyt pillákkal, még a kézfejek zsibbadása el nem múlik, a biztos jele annak, hogy kifelé indulok a gödörből. Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy gyakran előfordul, és ki van tágulva a gödör.
 

Hazafelé, elnézegettem a villamoson utazókat. Árad belőlük a csóróság, és a küzdeni akarás hiánya. Persze ez érthető, hiszen sejtelme sincs, merre küzdjön. Meg nem mindenki Bem apó, a francba kívánja a harcot, nyugtot akar, ami egy képtelennek tűnő igény.
Aztán ha az ember csak úgy beleharcol a vakvilágba, csapkod és rúg, könnyen seggberúgja saját magát, és azt hiszi, hogy valami ellenség kicselezte, akinek hollétét nem is sejti.
Ettől aztán vérszemet kapva, teljes erőbedobással küzd, és a végén holtan esik össze, azt hívén, legyőzték. Pszichológushoz meg nem megy, részben drága muri, meg ő sem tudja hol az ellen. Vigyázni kell, mert könnyen a dilibe köt ki, és ott naphosszat harcolhat a folyosó egyik ablakmélyedésében, meg ücsöröghet a rácsos ágyában, hallgatva a szirének énekét.
Hát mit mondjak, nem egy perspektíva.
Ez, amúgy egy marha szó, perspektívája nincs senkinek, van egy réteg, aki azt hiszi, hogy neki van. Hátha ez az önámítás őt megnyugtatja, lelke rajta, mindenkinek szüksége van egy mentőövre, hogy el ne süllyedjen.
Aztán a végén elsüllyed, de csak az utolsó pillanatban veszi észre, alig marad ideje felvenni az elképedt grimaszt.

Kép: Kapolyi György alkotása