A SÓHAJOK HÁZA

Már éjszakánként is hallani lehetett távoli szobájából köhögését.
Úgy ugatott, mint a pokol kutyája, élesen és szárazon.
Nappal nem tűnt fel annyira, mert a házat körülvevő erdő lombtömege, annak sustorgó hangjai, valahogy feloldották a kemény zajt, felhígítva a szél zúgása, és a madárdal.
Az élet halk jelenléte mindent felold és összemos, élhetővé téve a lét gyakorlatát.
Mert minden- mindennel összefügg, még a köhögés is az élet zajaihoz tartozik.
Eleinte beleőrültem ebbe a kellemetlen hangba, az örökké ugyanabba, ebbe a kilátástalan és lélektelen ugatásba, ami előbb- utóbb őrölté és gonosszá teszi az embert.
Aztán valahogy hozzászoktam, hétköznapi zajaim részévé vált.
Már este elaludni sem tudtam, ha nem hangzott fel- távoli szobájából az ugatás.
Olyanná váltam, mint egy narkomániás, ha valami miatt szünetelt a köhögés, abba kellett hagynom, amit éppen csináltam, és addig füleltem, még elkezdődött. 

Szerdán alkonyatkor történt, hazajöttem erdei bolyongásaimból, és csend fogadott a házban.
Na nem baj- gondoltam, majd mindjárt rákezdi.
De nem tette. Olyan vészjósló csend ült a szobákban, hogy egyre nehezebb lett elviselni.
Átmentem a lakrészébe, és hallgatóztam az ajtajában.
A csend ólomnehéz tömege lassan rátelepedett a mellkasomra, alig kaptam levegőt. Tátott szájjal lihegtem, arcomat kiverte a víz, kezeim remegni kezdtek.
Nem tudom meddig állhattam ott, ajtajára tapasztott füllel, elmerevedve, bénult aggyal, reménykedve.
Csak a végtelen csend ölelt körül, a halál csendje.
Összeszedtem minden bátorságomat, és beléptem a szobájába.
A nehéz elsötétítő függönyök okozta félhomály miatt, hosszú ideig alig láttam valamit.
Aztán kibontakoztak a szürkeségből bútorai, a szekrények tárt ajtajaikkal, a ruhákkal teledobált fotelok, a szőnyegen szétszórt papírok, az asztalon ételmaradékok, gyógyszeres dobozok, kiszáradt vázában halott virágok. A nehéz szag, ami mindennek a keveréke volt, a fülledt- vastag levegő, nyúlós belélegezhetetlenségével, összességében egy gyomorforgató utálatként nehezedett rám.
Még a szemeim is könnyezni kezdek, mikor odaléptem az ablakhoz, elhúztam a függönyöket, és eszelős igyekezettel kitártam az ablakszárnyakat.
A szoba, délutáni fényárban kezdett ragyogni, a tárgyak és bútorok életre keltek, mindenen láthatóvá vált a szürke por.
A sarokban, a kredenc mögött megbúvó ágy felé fordultam, elindultam az összegabalyodott ágyneműhalmaz felé.
Csak fejének besüppedt lenyomatát láttam a párnán, mint figyelmeztetést, hogy jól látod, itt voltam, nem káprázatban van részed.
Ő, viszont nem volt sehol.
Mérhetetlen elképedésemben leszaladtam a fák közé, egyre hangosabban ordítoztam a nevét, de a szél zúgásán kívül nem volt válasz.
Egész éjjel a szobájában ültem, és vártam.
Minden neszről azt hittem Ő érkezik.
A hajnali napfény ébresztett fel, a fotelban elalhattam valamikor az éj folyamán.
Ő, változatlanul nem volt sehol.

Hát, így történt.
Azóta is várom, de semmi.
Elviselhetetlen, és megszokhatatlan számomra ez, az átkozott csend.
Sem aludni, sem enni nem tudok.
De most éjszaka, arra ébredtem, hogy köhögni kezdek.
Száraz, éles, ugató hangon, mint a pokol kutyája.
A roham végén egészen megkönnyebbültem. Eltűnése óta, először éreztem valami megnyugtató- könnyed lelki békét.
Csak feküdtem a hátamon, és hangosan nevettem. Boldog voltam.
Azóta már többször jött rám a köhögés, először bátortalanul, és félszegen, de már dél van, és úgy tudok köhögni, mint Ő.
A teraszon ülve, köhögésemet messze viszi a szél, hangját visszaveri az erdő, és én nem vagyok többé egyedül.

Kép: Kapolyi György 100 éves álom