VISSZAEMLÉKEZÉS

Az ember, megkülönböztet volt, jelenlegi, és majd történni fog- időszakokat.
Ezt azért teszi, hogy ne kallódjon el az időóceánban, mert ha minden- mindennel összeolvad, képtelenné válik önmagát elhelyezni abban a végtelen és háborgó valamiben, amiben van.
Ez a közeg, valami olyasmi, aminek nincs eleje, közepe és vége, ami önmagába zuhanva, saját szabályai szerint háborog és özönlik egyidejűleg minden irányba, megfoghatatlan, és ebben létét csak önmagán tudja érzékelni az ember.
Bár, egy szomorú nosztalgiát kiváltó múlt, egy szorongó jelen, és egy fiktív jövő reményei között kallódni nem megoldás, de ha ez sincs, akkor nem marad semmi.
 A végtelen időben, ha nem találunk ki véges dolgokat, nem tudjuk mérni az amúgy mérhetetlent.
 Gyártott fogalomzavarok, magunkra kényszerített időjelzőpóznák, mert el kéne igazodnunk valamiben, amiről azt sem tudjuk micsoda, de csak benne tudunk létezni. Kitaláltuk ehhez az idő fogalmát.
 Az szót, a közeg, amiben ezt tesszük, nem is ismeri.
A teljes bizonytalanság ellen készült védő mechanizmus, a nagy védekezés sikeresnek alig nevezhető rendszere.
De akkor is teremtettünk a hullámzásban egy kis tavat, amiben úszva láthatunk egy partot, tudjuk mihez mérni helyzetünket, ami a semminél jóval több.
A nagy egészből kihasítottunk egy hangyányi részt, és igyekszünk azon belül élni, nehogy belefulladjunk a rémülettől saját medencénkbe.
Lubickolunk, különböző úszásnemekkel kápráztatjuk egymást, tetszelgünk önmagunk és nézőink előtt, stílusokat tiltunk és támogatunk, mert meghatározzuk mi a módi.
A medencében, ahol elnyomva természetes ösztönöket, konvencionális pózok erdejében szenvedve, egy társadalmi elismerés reményében, ami ha sikerül, ha nem, nem változtat az egyén sorsán.
A „Taknyos” a tájékozatlanságában öntelt „Hülye kamasz,” a „Csökkent-értelmű felnőtt” és a „Vén szamár” állapotjelzők, sikertől függetlenül mindenkinek kijár.
A nagynak mondott emberek emléke évszázadok múltán is fennmarad, évszázadok múltán, amikor évmilliókról beszélünk.
De legyek igazságos, és ismerjem be, hogy látni nagyon veszélyes, csak ne gúnyolódjak azokon az okos embereken, akik nem akarnak kilátni a tavacskából.
Nem kell folyton bámészkodni, erőltetni a szemeket, és közben reszketni, nehogy meglássunk valamit, mert akkor mit fogunk csinálni?
A tudás, a dolgok ismerete ellehetetlenít, még az is megkérdőjeleződik, hogy élsz e egyáltalán, és az ennek következtében elhatalmasodó talajavesztett állapotodban, hogy a fenébe akarsz élni?   

Kép: Kapolyi György-Makai Hédi közös alkotása