A zátony

Nyolc éve éldegélt a szírt tetején. Amikor fiatalon és bohón, vagy kevésbé fiatalon, de felelőtlenül  egy hajókirándulásba indult, még azt sem kérdezte meg, mi az útirány. Három hét után, a gyönyörű, sötétkék tengert koromfekete hullámok lepték el. A hajó megbillent, ő fölrepült a fedélzetről. Még látta, amint a kisebb város nagyságú óriáshajó úgy süllyed el, akár egy kavics. Az utasok mentéséről szó sem lehetett.
Napok múlva tért magához, akkor még nagyon fázott új lakhelyén, egy fehér virágokkal borított sziklazátony tetején. Ha az oldalára repült volna, vége...
Rengetegszer átkémlelte a környéket, sehol semmilyen viszonyítási pontot nem látott, sajnos a csillagászatban járatlan volt. Tökéletesen látta, hogy a meredek fal alján hátborzongató vízmozgások morajlanak. Állandóan abban reménykedett, hogy végre-valaha arra úszik az őt majdan megmentő hajó, de persze csak madarak és az a fehér virág éltek ott.
Tojáson és a madárhúson élt egy kézilabda pályányi sík területen, aminek nagyjából a közepén egy meder mindig felfogott annyi esővizet, hogy szomját olthassa.
Sosem értette meg, hogy a katasztrófa napján miért vette fel a mentőfelszerelést, ami újabban sátrat, kötelet is tartalmaz. Nem adtak riadójelzést, de így lekötelezhette alaposan sátrát és magát is, mert néha igen erős szelek jártak.
Azt mondják, mindent meg lehet szokni, vagy majdnem mindent, s már nem esett nehezére azon a szűk területen élni, pedig hónapokig rettegett, majd megszokta a magányt.
A kabinban felejtette telefonját, semmilyen segélyhívót nem használhatott. Igaz, egy-két nap alatt lemerült volna, de talán megmentik... Az elején meglepte, hogy a hajót senki sem kereste, később a tenger nyugodt sötétkékjét egész nap elnézte volna. Sokszor vágyott mély fejest ugrani, vonzotta a nagy víz, ám visszamászni sem tudott volna és lent valószínűleg az örvény beszívja.
Az első nagy vihar másfél év után lepte meg, szinte zátonya tetejéig csaptak fel a hullámok. Akkor, ha nincs bekötve, bizonyosan elnyeli az óceán.
Abban az évben teljesen húsevő lett, mert a hóvirágszerű növénykéket letépte a hullámverés. Már csendesedett a szél, amikor a távolban meglátott egy hajót. Nem intett olyan körülmények között, csak figyelte, ahogy szinte ugyanúgy fordítja orrára és nyeli el a tenger, mint az övékét. Három órával később kitisztult, a nap hét ágra sütött és úgy nézett ki, mintha soha nem lett volna vihar, hajó és katasztrófa.
A tiszta vízbe mélyen besütöttek a sugarak, de semmit nem látott. Kezdte felfogni, hogy talán egy Mont Blanc magasságú hegy csúcsán éldegél, ahová egyébként soha nem juthatott volna fel. A madárvijjogást is úgy megszokta, hogy nélküle már pihenni sem tudott volna. Részben nappal aludt, mert az őrséget csak így tudta egy személyben éjjel-nappalra felosztani...
A hatodik évben, szinte ugyanott következett be a harmadik süllyedés, pedig valamivel csendesebben hömpölygött az a nagy víz... A szemei tengerészszemek lettek. Igaz, nem tudom, hogy a tengerészek szemei le-fel járnak-e a hullámok után, de az övéi követték a víz mozgását, már csak így tudott nézni. Nem ijesztette meg a több egymásutánt követő katasztrófa. Örült és igyekezett boldog maradni. Bár, ha pingvinek, vagy fókák éltek volna ott, akkor talán barátságot köt velük. De azok sem kutyák, állítólag más állattal nem lehetséges...
Ez a sziklasziget meleg égövi környezetben magasodott. A teljesen talajtalan tetejéről bámulta a láthatárt, majd becsukta szemeit és elkezdett gondolkodni. Vajon hol lenne jobb leélni az életet, a vízben, egy nagy hajón, vagy a szárazföldön? Századszorra is arra a következtetésre jutott, hogy a szárazföldön, egy nagyvárosban, ahol sok ember él.
Máskor megnyugodott, de azon a délutánon furcsa zajt hallott, olyasmit, mintha a fürdőkádban leeresztenék a vizet. Kinyitotta szemeit. Eltűnt az a csodálatos kékség, a víz, a habok, a sirályok, minden. Egy végeláthatatlan hegyláncolat legmagasabb csúcsán ült. Akármerre nézett, sehol sem fejeződött be a gerincek, csúcsok serege. Megijedt. Nem tudta hová tűnt a víz, másrészt azt, hogy hogyan fog ő onnan lejutni? Ha sikerül, szikláról sziklára, mi módon ér el a ki tudja milyen messze fekvő kontinensig?
Egyszerre dübörgést hallott, mint amikor törik a betont, meglátta amint körben, minden irányból szürkén és szenvtelenül áramlik felé a rövid időre valahová eltűnt tenger.
Olyan messziről nem lehet pontosan felbecsülni, de látta, a bárányfelhők alját érinteti az ár. Érzése szerint az eltűntnél több víz kerül a hegyláncolat mederbe, hogy újra maga alá temesse a gyönyörű csúcsokat.
Nem volt kegyelem, közeledett! Most belőle lesz "hajó", gondolta és egy pillanatra elcsodálkozott, mert a száraz hegytenger-meder alján sehol nem látott elsüllyedt roncsokat...
A víz kérlelhetetlenül magával rántotta. Nem vett levegőt, az orrát szerette volna befogni, de az ár össze-vissza rángatta.

- Uram, keljen fel! Annyit ivott az este, hogy valaki segélyt kért a felső fedélzetről. Egy orvos egész éjjel figyelte, mindenféle gyógyszereket injektált magába. Mi kérem - nagy tisztelettel mondom, mert nálunk az utas az úr -, nem engedhetjük meg magunknak, hogy alkoholmérgezésben elpusztult utasról halljon a nagyközönség. Rossz hírünk lenne.
- Visszatódult a víz – hápogta –, ömlik – dadogta.
- Mi van? Mit beszél?
- Odakint szokatlanul kék a tenger!
- Úgy van uram, de honnan tudja? Keljen már fel, ha meg nem sértem. Szeretném látni, elég jó állapotban van-e a becses egészsége?
- Bírom az italt, matróz! Azt a dübörgést még mindig hallom, amit az álmomban...
- Várjon, kinézek az ablakon.
A matróz visszahőkölt.
- Futás a fedélzetre!!! – ordította.
Nem maradt idő. Egy óriási, váratlan hullám elkapta a hajót. A pillanatokkal korábban napfényes, csendes tenger, egy másodperc alatt kíméletlen viharossá változott és a hajót nekivágta egy nagyon magas sziklazátonynak, ami nem is szerepelt a navigációs térképeken. A hajó kettétörött, az utasoknak arra sem maradt idejük, hogy a koktélt elfogyasszák, vagy a napfürdőzés örömeiből kizökkenjenek, máris a hegyláncolatszerű tengerfenék egyik szakadékában jutottak. Senki nem tudhatta meg, hogy csupán hóvirágszerű fehér virágok és néhány ott költő madár lakta a zátonyt...