A sírboltba vivő, kitaposott kő csigalépcső, érdes felülete alatt, vészjóslón csikorgott a bakancs talpa.
Szűk alagútja, a benne rekedt áporodott valamivel, mindenre emlékeztetett, csak levegőre nem.
Falai fényesen izzadtak, undorító, nyálas állaguk ráragadt a tenyerére, ahogy meg-megérintette, biztonságérzete kedvéért.
Az időtlen csendben, léptei kellemetlenül erős zajként hatottak, pattanásig feszült idegeire.
Nem emlékezett rá, hogy hányadszor fordult vele a lépcső, hiszen folyamatos forgásban süllyedt, egyre lefelé vele, arcáról lomhán csöppent mellkasára az izzadtság, eláztatva derékig kék vászoningét.
Messze a feje felett, hatalmas, tompa dörej hallatszott, a hang ólomfolyamként görgött lefelé a végtelennek tűnő szűk alagútban, maga előtt tolva, a vastag, áporodott levegőt.
Megtorpant, mindkét tenyerét nekiszorította a vizes falnak, úgy érezte, a lezúduló bűz, lelöki a lépcsőről.
Becsapódott a bejárat nehéz vas ajtaja, csak az lehetett ez a hang, villant át tompuló elméjén. Arra emlékezett, hogy az ajtó, nagyon nehezen nyílott ki, mikor felfeszegette, egy vasdarabbal, és a belső oldalán, nem volt kilincs.
Sokáig állt, teljes tanácstalanságában a falnak támaszkodó testtartásban, ösztönösen indult volna felfelé, de nem volt biztos benne, hogy van a lábaiban ehhez elég erő.
Lerogyott a durva kő lépcsőfokra, érezte, hogy felfelé kúszik testében a hideg.
Magába roskadtan, agyonerőltetett lábait kinyújtva ült. Nem voltak gondolatai, nem érzett sem szorongást, sem félelmet.
Olyan valószínűtlen, és képtelen volt az egész, remélte, csak álmodik.
A nagy, fulladt csendben, halk, nehéz léptek hallatszottak fel valahonnan a mélyből. A csusszanó, súlyos hang mellett, hallhatóvá lett, egy hörgő, nehéz légzése valaminek, ami erősödött.
Most, indulása óta, először kezdte torkát szorítani egy semmihez nem mérhető, hatalmas félelem.
Ordítani, sikoltozni sem volt képes, elment a hangja.
Mozdulni sem tudott.
Egy vinnyogásra emlékeztető, artikulátlan hang tört fel végre a torkán, úgy érezte, az egész tüdejét kitépi mellkasából valami, és a hanggal kisodródik a tátott száján.
Eszelősen rugdalózva, karjait szétcsapva, akkorát dobott megfeszült törzsén, hogy az ágyáról is leesett.
Csúnyán bevágta fejét az éjjeliszekrény sarkába, amitől éles fájdalma felébresztette.
A szobában, az éjszaka csendjén kívül, nem volt semmi, az utcai lámpa tompán beszűrődő fényén kívül.
Ami változott, az a vitrin, és a kályha között, a falon megjelent rozsdás vasajtó
képe, ami félig nyitva volt.
Szűk alagútja, a benne rekedt áporodott valamivel, mindenre emlékeztetett, csak levegőre nem.
Falai fényesen izzadtak, undorító, nyálas állaguk ráragadt a tenyerére, ahogy meg-megérintette, biztonságérzete kedvéért.
Az időtlen csendben, léptei kellemetlenül erős zajként hatottak, pattanásig feszült idegeire.
Nem emlékezett rá, hogy hányadszor fordult vele a lépcső, hiszen folyamatos forgásban süllyedt, egyre lefelé vele, arcáról lomhán csöppent mellkasára az izzadtság, eláztatva derékig kék vászoningét.
Messze a feje felett, hatalmas, tompa dörej hallatszott, a hang ólomfolyamként görgött lefelé a végtelennek tűnő szűk alagútban, maga előtt tolva, a vastag, áporodott levegőt.
Megtorpant, mindkét tenyerét nekiszorította a vizes falnak, úgy érezte, a lezúduló bűz, lelöki a lépcsőről.
Becsapódott a bejárat nehéz vas ajtaja, csak az lehetett ez a hang, villant át tompuló elméjén. Arra emlékezett, hogy az ajtó, nagyon nehezen nyílott ki, mikor felfeszegette, egy vasdarabbal, és a belső oldalán, nem volt kilincs.
Sokáig állt, teljes tanácstalanságában a falnak támaszkodó testtartásban, ösztönösen indult volna felfelé, de nem volt biztos benne, hogy van a lábaiban ehhez elég erő.
Lerogyott a durva kő lépcsőfokra, érezte, hogy felfelé kúszik testében a hideg.
Magába roskadtan, agyonerőltetett lábait kinyújtva ült. Nem voltak gondolatai, nem érzett sem szorongást, sem félelmet.
Olyan valószínűtlen, és képtelen volt az egész, remélte, csak álmodik.
A nagy, fulladt csendben, halk, nehéz léptek hallatszottak fel valahonnan a mélyből. A csusszanó, súlyos hang mellett, hallhatóvá lett, egy hörgő, nehéz légzése valaminek, ami erősödött.
Most, indulása óta, először kezdte torkát szorítani egy semmihez nem mérhető, hatalmas félelem.
Ordítani, sikoltozni sem volt képes, elment a hangja.
Mozdulni sem tudott.
Egy vinnyogásra emlékeztető, artikulátlan hang tört fel végre a torkán, úgy érezte, az egész tüdejét kitépi mellkasából valami, és a hanggal kisodródik a tátott száján.
Eszelősen rugdalózva, karjait szétcsapva, akkorát dobott megfeszült törzsén, hogy az ágyáról is leesett.
Csúnyán bevágta fejét az éjjeliszekrény sarkába, amitől éles fájdalma felébresztette.
A szobában, az éjszaka csendjén kívül, nem volt semmi, az utcai lámpa tompán beszűrődő fényén kívül.
Ami változott, az a vitrin, és a kályha között, a falon megjelent rozsdás vasajtó
képe, ami félig nyitva volt.
Kép: Kapolyi György alkotása
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése