Amikor térdre kényszerítettük Budapestet

Három óra alvás, és egy tökéletes délután után hat negyvenkor találkoztunk (volna) a Stadionoknál. Én előbb jöttem, a következő befutó, -nevezzük mondjuk Bencének- időben, és a harmadik ember -aki legyen csak most csak nekünk Tibi- kissé késve. Miután Tibi elbúcsúzott a barátnőjétől az Árkád felé vettük az irányt, hogy bevásároljunk estére. Viszonylag hamar meg is történt. Öt túrós batyu (leértékelt termék), egy kakaós csiga, két üveg édes vörösbor (üvegben volt!), és egy liter energiaital, plusz a pékáruknál a különböző termékekről lehullott sajt, és egyéb morzsák elfogyasztása (három éve ezzel az indokkal távolítottak el a Tesco dolgozói közül. Persze az igazi indok nem ez volt, de a lényeg, hogy azóta még jobban esnek az ilyen "morzsák"). Innen tovább kis utazással a WestEnd következett. Nem voltunk időben, így ott Bence profizmusára volt szükség, hogy alkoholhoz jussunk. Az elfogyasztott egy darab túros batyu közben serényen dolgozott odabent. Dugóhúzó híján más eszközökhöz kellett folyamodni, aminek a végeredménye, hogy a két üveg borból egy maradt. Apró megjegyzés: ne próbáljatok borosüveget úgy kinyitni, hogy egy tollat raktok a dugóra, és elkezditek ütlegelni azt. A borosüveg lehet, hogy úgy reagál majd, hogy középen kettétörik. A másikkal könnyebb dolga volt, bár közben megjelentek a polgárőrök, így gyorsan el kellett hagynunk a helyszínt... Onnét eljutni kacskaringós úton Morrison's 2-be, miközben épp közterületen alkoholt fogyasztottunk nem volt leányálom. Furcsának tűnt, hogy este kilenc felé tartott az idő. Viszont csak addig ingyenes a belépés... Tehát sietnünk kellett. Nem messze a helytől elfogyott a bor és az energiaital fele. A másik felét is meg kellett innunk a kapunál, mert mint kiderült, nem vihetjük be. Közben kaptam egy telefont kedvesemtől, hogy másnap reggel hogy találkozunk. Az este így pozitívan és határozottan jól kezdődött. Bejutottunk, és lepakoltunk a ruhatár csodálatos hatalmát kihasználva. Ez után kaptam azt az sms-t, miszerint másnap reggel nézzünk napfelkeltét a Duna partról, miközben reggelizünk. Kevés dolog tudott volna akkor annyi endorfint felszabadítani bennem, mint az az üzenet. Facebook mobil be, üzenet vissza. A mobilom energiaszintje egy csík, és a halál közt lebegett, de gondoltam csak kibírja valahogy. Na mindegy, ez után sok sok óra tánc és viháncolás következett, na meg felderítettem az épületet magát, ami nagyon tetszett... Igen, jobban tetszett, mint a sok terem, meg a szórakoztató egységek... Most szóljatok hozzá. Mivel régen a bulik más szerepet töltöttek be az életemben, így nem sok választási lehetőségem adódott, hiszen a körülmények azóta megváltoztak. Bence közben vett belépőt (három sörkupont adnak az ötszáz forintos jegy mellé, tehát megéri nekik), aztán vett még egyet. És miután elfogyasztották Tibivel ami ezzel járt, ( én allergiás vagyok a sörre) már jól érezte magát. Én közben azzal mulattam az időt "táncolás" közben, hogy egyes embereknek próbáltam rájönni a belső tulajdonságaira a külseje alapján. A képlet amilyen egyszerű, annyira nagy hülyeségnek tűnik. Van egy ismerősöm, látok a buliban egy kb. hasonló kiállású embert (a kiállást sok minden meghatározza nálam, így nem megyek bele), és megállapítom, hogy milyen téren egyezhetnek. Persze nem unatkoztam, a zene jó volt, erre nem lehet panasz, bár nem volt nyitva minden terem, de nem is volt annyira zavaró (apró megjegyzés: de igen, az volt). Szép lassan csordogált az idő, majd fél kettő környékén Tibi indítványozta, hogy menjünk el a barátnőjéhez. Tudom, ez furcsának hathat. Tehát elkísérem, megkapom a Szent Kártyát, amivel ingyen van a tömegközlekedés, és így én el tudok jutni akárhová ingyen. A baj csak az, hogy hatra volt betervezve a találkozó, és akkor még csak fél kettő volt. Így elég sanszos volt, hogy sokat kell eltöltenem semmittevéssel. De végül fél kettőkor belevetettük magunkat Budapestbe. Bence ott maradt. A legközelebbi buszmegállóban megállapítottuk, hogy nem tudjuk merre tartunk (én azt sem, hogy hol vagyunk), így az az ötletem támadt, hogy induljunk el valamerre, és majd lesz valami (ha az kedves olvasó felhúzná a szemöldökét erre, megerősítem, ez tényleg így volt), és elindultam valamerre. Közben megettük a maradék túrós batyut. Az elején említettem, hogy a WestEnd-től elég kacskaringós úton vezetett Bence a célig. Amerre indultunk egyenesen a WestEnd-hez vezetett. Közben láttunk egy Sex Shop-ot. Mivel akkor még nem tudtam, hogy merre megyünk gondoltam benézhetnénk (mivel úgy is rengeteg időm van), de zárva volt. Pedig nincs is jobb két férfi számára hajnali háromnegyed kettő környékén, mint egy Sex Shop... Na igen, ez nem igaz, és negyed óra múlva meg is lett a legreálisabb legjobb jó, amit akkor és ott kívánhattam volna anélkül, hogy eltértem volna a valóságtól (tehát egyértelmű, hogy a tuti befutó kívánság a teleport lett volna). Tehát megérkeztünk a WestEnd-hez, előttünk aluljáró, bár tudtam, hogy metró nem lesz, azért jó lett volna tudni, hogy mikor igen, tehát lementünk. Az akkori legjobb döntésem volt. Így visszagondolva, abban a pár órában ami ez előtt volt, és ez után következett az egyetlen jó döntésem. Ugyanis százötven forintba került a hot-dog a Burger King-el szemben. szááááázötven foriiiiiint!!!!!! Négyet vettünk, majd felmentünk a buszmegállóba, furcsa mód az induló busz végállomása volt az úti cél. Hívjuk szerencsének. Sok sok perc múlva megérkeztünk. Tibi terve a következő volt: felhívja a barátnőjét, hogy itt van. Egyedi, és csodálatos. Előtte megkérdeztem, hogy látja-e jelét, hogy nem sikerül a terve. Egy keveset látott, de az épp elég volt ahhoz, hogy ne sikerüljön. A telefon, amit el akart érni ugyanis lehalkítva feküdt egy szobányira attól, akit Tibi fel akart hívni. Lehetséges alternatíva volt, hogy ott alszik a lépcsőházban (fűtött a lépcsőház), és néha újrapróbálkozik. Én a nehezebb utat választottam, tehát a buszmegállóban olvasott tábla szerint a következőt: a kiindulási ponttól a Haller utcáig busszal, majd onnét gyalog a Népligethez. Onnét villamossal a... na azt nem tudom meddig (de látásból felismerem a helyet), majd onnét busszal a célállomásig. Megjegyzés: soha nem aludtam volna abban a lépcsőházban, egyszer volt szerencsém egy ilyen kalandhoz, így gondoltam akkor a terv szerint maradva elmegyek a kedvesem elé, meglepve őt ezzel. Tibivel megbeszéltük, hogy egyet csörget ha a hét hússzal megyünk, ha nem csörget a nyolc hússzal. A buszmegálló messze volt, de útközben megjegyeztem az utat. Kis csalás olyanoknak, akik idegen helyen vannak: amikor mentünk rájöttem, hogy a hely, ahol vagyunk hasonlít Dunaújvárosra, azon belül a Békeváros részre. Így megjegyeztem magamnak a helyet. Meg azért a biztonság kedvéért az útvonalat is. Tehát ha eljut az ember valahová, és vissza is kell találnia onnét, az elhaladó objektumokat kötnie kell valamihez, amiről majd eszébe jut. Ez olyan, mint a tanulásnál, mikor hozzá tudod kötni a megtanulandó dolgot egy másikhoz. Ha az a másik dolog eszedbe jut, akkor a megtanult dolog is. Tehát elértem a buszmegállóig. Kérdezgettem kicsit, majd megtudtam, hogy a "Blaháról" egyszerűbben eljutok a célomig. Negyed négy volt akkor, és nekem öt körül kellett volna a célvonalban lennem. A buszra felszállt egy hajléktalan férfi is. Rossz érzésem lett a láttán, nemcsak az empátia miatt, hanem belegondoltam, hogy nagyon vékony hajszál választ el ettől az embertől jelenleg (persze sajnos nem csak engem). Kb. az évek, és a rutin. A másik csalódás a "Blaha" előtt néhány megállóval ért, a Morrison's-ban látott néhány emberke felszállt a buszra enyhén ittasan, majd egy megálló múlva a szintén látott négerek. A részegeknek sem kellett több, hogy átmenjenek rasszistába, a tornacsukás baromarcú vezetésével. Mivel nem hangosan csinálta, és nem úgy, hogy látni lehessen még undorítóbb volt. Néhány megálló után leszálltak, majd az említett tornacsukás csávó náci köszöntéssel búcsúzott. Már lent az utcán. Mindegy, a Blaha Lujza téren megvártam a buszt, amit a férfi említett. A baj az volt, hogy a busz nem oda vitt, ahová én mentem volna, viszont idejében kérdeztem a sofőrt, hogy hol kell leszállnom, persze csak a paramétereket tudtam, de végül is nem voltam messze. Három megálló egy másik busszal, majd két megálló a következővel. A baj az volt, hogy az egyik hölgy, akit megkérdeztem egyet mondott. Mivel nem voltam elég gyors, hogy visszaugorjak, a busz elment. Várhattam a lassú járatot, amivel a hölgy is ment. Biztos meglepődött, mikor viszont látott. Őt óra után pár perccel azzal szálltam le a buszról, hogy a kedvesem elmehetett azzal a gyors járattal, amiről leszálltam. De nem voltam olyan negatív (dehogynem). Végre a lépcsőházuk előtt álltam, de minél több idő telt el, annál jobban éreztem, hogy elkéstem. A parkolótól nem tudtam megnézni az ablakát, akkor meg kellett volna kerülnöm a parkolót, vagy a házat, amivel megint csak kockáztattam volna, hogy addig elmegy. Tehát vártam. Egy olyan környéken, ahol mindenki gazdag nincs telefonfülke. Ezt az elején sejtettem, de azért bekapcsoltam a telefonom, hogy tudjam a számát (igen, időközben lemerült, úgyhogy kikapcsoltam) Fél hatkor visszamentem a buszmegállóba, útközben találtam három kártyás fülkét (köszönöm), és egy érmést, ami elfogadott egy húszast, de többet nem. Amikor meguntam kinyomtam a telefont, de a pénzt nem adta ki, nyilván csak egy húszasra volt szüksége, ami kb. egy zsemle ára (újfent köszönöm). Útban a buszmegálló felé látni véltem a párom, aki felszállt a buszra. Bár rájöttem végül, hogy nem ő volt, kissé pánikba estem. Hat óra előtt szálltam le a Blahán (igen, oda beszéltük meg a találkozót hatra... tudom, tudom, ne is mondjátok), kicsivel később megtaláltam a mekit, de nem voltam azért annyira nyugodt, hogy jó helyen járok. Akkor kezdett csörögni a telefonom. Igen, a kedvesem volt. Még csak akkor indult el. Hát akkor jó. Fél hét körül szállt le. Gondoltam lehet, hogy több ideje lesz, mi úgyis a nyolc hússzal megyünk majd, minden rendben szép, és tökéletes. Na és akkor csörgetett Tibi. Leírhatatlan az érzés, amit éreztem. Kicsit buszoztunk, sétáltunk, közben tejeskávéztam és kaptam szendvicset (amikért annyira nagyon hálás vagyok) majd elváltunk. (hüpp hüpp... de tényleg). Onnét metróval Népliget, majd buszút, és haza. A többi pedig már csak történelem.