A koldusok királya

Egy csodálatos, napsütéses télvégi napra három barátnő, akik addig csak az internetről ismerték egymást, találkozót beszélt meg a fővárosban. A helyszín az Opera előtt volt, ahol a megbeszélt időpontig és a konkrét találkozásig telefonon tartották a kapcsolatot.

A vörös és a szőke randizott előbb, majd két sarokkal odébb mentek szembe a zebrán, a barna hajú felé, aki virgoncan eléjük futott. Az egykorú, hasonló, mégis különböző hölgyek vidáman közeledtek egymás felé, amikor már biztosak voltak a kilétükben. A bemutatkozás jól sikerült, mindhárman azt kapták, amit vártak. Egy darabig nem mozdultak onnan egy tapodtat sem, egymást túllicitálva meséltek az élményeikről. A szokásos női csicsergést egy hajléktalan férfi hangja zavarta meg.

- Drága hölgyeim, egy pár forintot tudnának adni, szegény beteg kutyámnak kellene… - kérte.

A hölgyek akkor vették észre az ártalmatlan jószágot, aki a fejét lehajtva úgy állt a pórázon öreg barátja mellett, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.

A vörös hölgy egy kedves kis fintorral nézett a szőkére, jelezve, hogy:

- Most te jössz! – azaz a jelenet már ismétlődött a nagyvárosi forgatag kellős közepén, valószínűleg ő már adott egy hasonlónak alamizsnát – Ezek mindenhol ránk találnak… - tette még hozzá halkan.

- Persze… - felelte a szőke és elkezdett túrni a hatalmas női táskában a tárcáját kutatva.

- Mi baja ennek a szegény párának? Nem látszik betegnek! – kérdezte vigyorogva a barna.

- Férges szegény! Tudja, mennyibe kerül a gyógyszere? 800 forint! Még jó pár forint hiányzik… - tartotta oda a koszos műanyag poharat, amiben megrázogatta az aprópénzt, ami már benne volt.

A barna hölgy beledobott egy ötvenest, gondolván, úgysem a kutyának kell a pénz, hiszen az ártatlan állat különbül nézett ki a gazdájánál, és rá sem nézett a megfejt nőkre.

- Adjon neki fokhagymát! Attól biztosan meggyógyul, sokkal természetesebb és olcsóbb, mint a gyógyszer! – javasolta nevetve.

- Nem eszi meg! – jött a koldus válasza azon nyomban.

- Akkor csomagolja szalámiba! – folytatta.

- Áh! Az nem jó… - legyintett a koldus, és bólintott a szőke hölgy által bedobott forintokra. Addigra a vörös is megsajnálta, elővette a pénztárcáját, és ő is beledobott egy kis pénzt.

- Igen, igaza van, a féregirtó drága, három szem kell belőle, és sokkal hatékonyabb, mint a fokhagymázás. – ismerte el a szőke.

- No, már csak néhány forint kellene még! – nézett bele a pohárba az öreg.

- Akkor kérjen másoktól is, nézze csak, ott áll két másik hölgy! – mutatta a szőke.

- De nem adnak azok… tudja, csak azok adnak valamit, akik szeretik az állatokat! – felelte a koldus – Na, még pár aprót…

- Nana… - nevettek rá a hölgyek, jelezve, a szemtelenségnek is van határa, és megpróbáltak elfordulni tőle, saját dolgaikat megbeszélni.

Közben jót mulattak a helyzeten, mindhárman nevettek, mindenki tudta, mire megy ki a játék. A hajléktalan koszosan, büdösen, szőrösen, de ugyanolyan vidáman, egyenrangú félként állt előttük. Látszott, hogy így is élvezi az életet, mert a meleg barna szeme ragyogott, sőt, a kinézete egyenesen Omar Sheriffre emlékeztetett. Nem tágított, egy lépéssel odébb szemlélte őket. Pár női kacaj után bátran feltette a kérdést.

- Hölgyeim! Nem akarnak hozzám jönni feleségül? Én vagyok a koldusok királya! – ragyogott a csillogó, mosolygó, meleg barna szeme.

- Hát ez jó! – kacagtak a hölgyek egyszerre.

- Itt is van egy templom! – mutatott be az utcába – Mellettem arany életük lehet! – nevette tovább a hajléktalan.

- Az biztos! – kuncogta a barna.

- Köszönjük a megtiszteltetést, mindannyinknak van már párja! – kacagott a vörös.

- Sajnálom… - nevette a koldus.

- Na, menjünk innen! – javasolták a hölgyek, és odébbálltak.