Mementó

-via crucis-

Kék szemed mély, mint a tenger,
Századok viharát rejti el,
Magányosan hánykódsz az élet-vízen.
Repeszek ezrei gyilkolták hited,
Szelíd ha voltál, mindenki rászedett.
Polipkarok húznak a mélybe,
Húsod eszik otromba férgek,
Életed Valami és Semmi közt lebeg.
Időtlen időbe zárva várod a Fényt,
Szívedben űzött vad, lelkedben öröklét.
A múlt gyehenna tüze lassan emészt.
Erőtlenül menekülsz a fájó gondolat elől
Megértést nem vársz, tudod, a szó is öl.
Rohansz, és közben észre sem veszed:
A csillagközi járattal lekésed életed.
Önmagad rabja vagy. Magadnak élsz!
Maró kínoktól lelked üszkösödve ég
A szerelmet a végén kezded, nem az elején.
Emberek törölték beléd mocskos lábaik,
Fonnyadt remények sem táplálják álmaid.
Látomás gyötör: emberfejet kiköpő ordasok
Csonthalom ravatalon, hol nincs irgalom.
Felriadsz, a rideg-hideg marón húsodba váj.
Megfosztva álmaidtól az éj kies, puszta táj.
Páncélodból ha éjbefúlva kitörnek vágyaid,
Megsebzetten téped rozsdás láncaid.
Örömet ha lelsz a Józan Ész fegyvert ragad,
Úgy érzed mindenkitől meg kell védeni magad
Mégis magadtól óvod, kit szeretsz…
Isten már nincs… az ember nem érti ezt!