Szakadt szúnyogháló

Viszonyítani könnyű, megérteni nehéz. Gondoltam magamban reggel és azt hittem sokat tudok a világról. Azóta este lett és a nappali fény is elszállt. 24 óra és a világ megfordul a tengelye körül. 24 óra és nekem egy percem sincs,  hogy kiélvezzem a bizonyosságot. Nagymamám túróspalacsintájának egyedi ízét hoztam párhuzamba egy meggyötört ember lelkével és a kettő közti patak tükrében fürödtem én, mint egy hal. Az egyik oldalon nyalánk kacajjal töröltem a szám, a másikon viszketett az élet. Múlt. El is múlt. Mind a kettő a mélyben és mégis feljönnek az éjjben, hogy figyelmeztessenek a jövőre ami szarkasztikus humorral élve is egy görbe bot. Két véglet. Egy vég lehet. Végtelen csak a szeretetem amit a világra zúdítok, mint egy naív gyermek. Ez a jó. Ez a jó? Csalódott a hangom, ha erdményt várok, de a szemem nevet és ez ad erőt. A hang elrepül a fülem mellett, de boldognak láthatom a világot. Nem kívánnám a jót, ha tudnám, hogy nem létezik varázslat. Abban bízok és szorítok érte minden nap, néha zsineget, olykor pedig egy könnyes zsebkendőt amivel integetek a palacsinta és a komor arc felé. A fa nő. A patak amiben fürdök táplálja és nő nem is törődik a bajokkal, a világ különböző pontjain felbukkanó szenvedéssel. Bevallom én is ilyen fa szeretnék lenni. Fenyő. Szeretem az illatát és ki is vághatnak, mert nagyot reccsenve megadom magam és nem védekezek. 24 óra és máshol leszek. Deszka, léc vagy karácsonyi kellék? Teljesen mindegy, csak boldogság legyen az utolsó hangulat. A patak vizében a hal csak bólogat. Megérteni nehéz, de viszonyítani könnyű. Azt hiszem, hogy sokat tudok a világról, bár már érzem, hogy nem így van.