Hajdanvolt gyermekkoromban drága nagymamáim jóvoltából sok finom étket ismerhettem és ízlelhettem meg. Mindkét mamám ügyesen sürgött-forgott a konyhában. Családtagjaik sohasem éltek panasszal a főztjük ellen, valószínűleg azért is főztek olyan ízesen és olyan jól.
De sajnos az alma, illetve az „alma almácskája” igen messze esett a fájától. Túl messze. Lehet azért is, mivel én voltam a legkisebb unoka, a kis kedvenc, akit mindenki kényeztetett. Engem bizony egyáltalán nem érdekelt, hogy hogyan készül az étel, csak az volt a fontos, hogy sok legyen belőle. A konyhában csak enni szerettem és nem a tűzhely körül sündörögni. Meg is látszott rajtam a jó étvágyam. Az iskolaudvaron körbe-körbe kergettek a fiú osztálytársaim és egyfolytában azt skandálták: „Digi-dagi daganat, kergeti a fiúkat”. Sokszor sírva mentem haza, hogy én ezt már nem bírom tovább. De azért kevesebbet mégsem ettem. Sőt annál többet, mert az evéssel kárpótoltam magam elszenvedett sérelmeimért. Kedvenc ételeim közé tartoztak az egyszerűbb palóc ételek, úgymint a krumpli laska, szilvás gombóc, krumpli ganca, ismertebb nevén bukta. A ”csinált tej”-ről, ahogy mifelénk hívták, közérthetőbb nevén a tejsodóról, már nem is beszélek, mert az még ezeknél is nagyobb kedvencem volt.
Érdekes módon a tükörben sosem láttam magam kövérnek, pedig nagyon sokszor néztem magam benne. Kamasz koromban vagy ettem, vagy a tükörben szemléltem kerekded arcomat, melyet akárhányszor láttam mindig szépnek találtam. Elég hamar megjelentek rajtam a tinédzserkori pattanások, sokszor el is mérgesedtek a zsíros és nem éppen diétás ételektől. De én ezzel mit sem törődtem, továbbra is a tükörbe voltam belebújva és közben a finomabbnál finomabb süteményeket habzsoltam. Nővérem 12 évesen sütötte meg az első palacsintáját, én pedig első voltam annak elfogyasztásában. Egyszer még kisiskolás koromban volt egy felejthetetlen nyári reggelim. Édesanyánk tízóraira virslit készített. Aznap korán reggel elment dolgozni, amikor mi elkezdtünk a testvéremmel falatozni, már nem volt otthon. Azonban kevésnek bizonyult a kiporciózott virsli adag, ezért kértem a testvéremet, hogy adjon az övéből még egy darabkát. Azt válaszolta ugyanannyit kaptunk, ezért nem ad. De én nem adtam ám fel, amikor véletlenül elpillantott a tányérjáról elcsentem tőle egy falatot. No, neki sem kellett több, repült felém az ötágú villa egyenesen a bal felkaromba. Még jó hogy nem a szemembe! A villa nyomatát azóta is magamon viselem. Valószínűleg megérdemelten.
Ezután picit visszafogtam magam a torkosságban, de azért nem nagyon. Emlékszem egyszer az iskolába menve a közeli ABC-ben kakaós csigát vásároltam, de már nagyon kellett sietni az autóbuszhoz és a nagy sietség miatt a boltban felejtettem az iskolatáskámat. A reggelim nálam volt és ez volt a lényeg. Csak az iskolában vettem észre, hogy hiányzik a táskám a könyveimmel együtt. Hol gyalog, hol futva tettem meg az egy kilométeres utat vissza a boltig, már amennyire akkoriban tudtam ezt a mozgásformát utánozni. A suliból természetesen jól elkéstem. Utána már hamarabb indultam a buszhoz, hogy legyen időm megvenni az „agyserkentő” reggeli betevőt.
Nem volt olyan étel, amit ne szerettem volna. Illetve mégis, ez pedig a húsleves cérnametélttel. Világgá tudtak volna kergetni vele. Lehet, hogy ezért is került sor felnőttkoromban saját specialitásom, a gyufaleves elkészítésére? Biztos vagyok benne, hogy igen. Megosztom a receptjét. Vegyél egy kilónyi karajcsontot, tedd fel főzni nagy fazék hideg vízben, szépen szedd le a habját, majd ízesítsd be minden belevalóval, és amikor már majdnem teljesen kész suhints bele egy doboz gyufát, ami a gáztűzhely fedeléről egészen véletlenül belepottyan a gőzölgő levesbe. Hát ezt az érzést soha nem felejtem el! A leves vasárnapi ebédre készült volna négyfős családom számára. Megkóstolva - még a gyufaskatulya beleesése előtt – igen finomnak találtam. Utána már nem ízleltem meg, mert hamarjában kiöntésre került. Gyorsan elővettem egy „zacskós” levest, szerencsémre volt otthon, és déli tizenkét óra magasságában elkezdtem főzni az aranysárga újházi tyúkhúslevest.
A párom ebből a „kis incidensből” semmit sem vett észre, csak a gyermekeim kuncogtak az orruk alatt, amikor elköltöttük a vasárnapi ebédet. Azóta is jókat mosolygunk, amikor lányaimmal felemlegetjük a gyufaleves „jóízű” történetét.
No, de tudok én ennél cifrábbat is produkálni! A minap palacsintát kívánt enni a ház ura. Gyorsan összekevertem a hozzávalókat és már csak a szódavíz hiányzott belőle, amikor felkaptam a spájzból egy kristályvizes palackot és jócskán öntöttem belőle a tésztába. Igen ám csak elfelejtettem, hogy házi pálinkát kaptunk nemrég az egyik ismerősünktől ugyanilyen flakonban. Hát elég pikánsra sikeredett az én pálinkás palacsintám. Érdekes módon a férjem nem reklamált miatta. Legközelebb azért jobban oda figyelek és megnézem, hogy mit tartalmaz a palack mielőtt felhasználom.
