Az utca kövén

Még sötétszürke hajnal honolt a város felett, amikor már megállt az első busz. Sanyi a másik oldalára fordult, magára húzta a paplant, próbált még egy kicsit aludni, nem sietett sehova.

„Milyen hideg van ma reggel!”- gondolta magában, amikor lehelete az arcára fagyott. Kinyitotta a szemét, most vette észre, hogy az éjjel esett egy kis hó, ami egészen belepte a takaróját. Felült, lerázta a havat magáról, felettébb furcsának találta, hogy ismét érzi a hideget, pedig már évek óta észre sem vette. Ma reggel nosztalgikus hangulatba került, újra érzett, érezte a hideget, az jó jel! Talán ma történik valami jó, valami más, mint eddig. Körülnézett, még égtek a lámpák, még világítottak a kirakatok, az emberek lassan ébredeztek, megindult a nagyvárosi forgatag. Sok mindent látott innen a földről, az utca kövéről, hiszen évek óta itt dekkolt, ebben a buszmegállóban, a hipermarket egyik ablakánál, a telefonfülke védelmében. Igen, lomtalanításnál találta a takarókat, a rongyokat, amibe burkolta testét, lomtalanításnál találta a ruhákat, amiket viselt. Ha túlságosan elkoszolódott, kidobta a kukába, és felvette a másikat, amit éppen akkor talált valahol. Az emberek rengeteg használható holmit kidobálnak, sőt még jó élelmiszereket is. Sokszor akadt rá a boltok előtt kirakott lejárt szavatosságú konzervekre, néhanap egész sok pénzt sikerült összetarhálnia, amiből meg tudta venni a mindennapi italát, cigijét. A toalett kérdése is megoldott volt, hiszen a közelben lévő gyorsétterembe a blokkon lévő kóddal juthattak be ingyen a vendégek, ha éppen elég tisztának látszott, akkor nem dobták ki a biztonsági őrök, és ha valaki kinyitotta az ajtót, bement ő is… néhanap még ételt is tudott venni.

Ma már örült annak, milyen jó élete lett végül itt az utcán! Emlékezett az első napra, amikor azt hitte, itt a vég, nincs tovább… hát, beilleszkedett az utca porába, egy lett kővel, a koszos paplannal, a telefonfülkével, eggyé vált a földdel, a szeméttel. Sokszor szinte világosan látta, hogy ez eleve így volt elrendelve, meg sem tudta volna akadályozni, ha akarta volna, akkor sem. Ma már nevetett ezen is, rengeteg színdarabot nézhetett végig innen, lentről, ahonnan minden egészen más szemszögből látható. Látott sok embert, akik lenézték, egy fúj, felkiáltással messzire elkerülték, látott részegeket, kábítószeres fiatalokat, voltak, akik belekötöttek, akik el akarták zavarni, de ő megvédte ezt a sarkot! De meg ám! Ez az ő vadászterülete! Itt, a földön, az utcán még jobban uralkodnak a farkastörvények! Volt, de sokszor volt, hogy kioktatták, „menj dolgozni öreg, ne kéregess!” Ez persze nem olyan egyszerű, kinek kell egy „ilyen”? Volt, hogy rendőrök akarták eltávolítani, mint egy szégyenfoltot a főváros gyönyörű arcképéről, ki akarták nyomni, mint egy pattanást, elfedni a valóságot, de ő nem hagyta! Nem! Ő kitartott! Akkor is itt maradt! Jó, jó! Nem egyedül, voltak barátai, akikkel mindig együtt lógott, kiálltak egymásért, igen, micsoda igaz barátok ők, a legjobb legigazabb barátok! Ingatta a fejét, és sorra felidézte a társai arcát. Hirtelen elérzékenyült, néhány könnycsepp gördült le arcán, mely rögtön ki is hűlt, mire leért, jéghideggé vált a fagyos bőrén.

„Ó! Tényleg érzem a hideget, és a meleget is! Ma tényleg történni fog valami! Ma jó napom lesz!” – Örvendezett. Majd tovább szőtte gondolatait az életéről. Előfordult, hogy a segélyszervezet be akarta vinni, de ő nem ment. Neki többé senki se parancsoljon! Ne mondják meg, mit tegyen! Bár néha ugyan kényszerből bevonult a szállóra, de csak fürödni, ám azt mindig meg is bánta. A kosz csak egy ideig rakódik, azután már kopik, az ember hat hét után átáll az öntisztulásra. Legalábbis ő nem érezte büdösnek önmagát, igen elcsodálkozott, ha fintorogva mentek el mellette. Jé! Most jutott eszébe, szagokat sem érez, na, jó ételillatot, azt igen. Egy vasárnapi ebéd emléke sejlett fel lelki szemei előtt, gőzölgő forró húsleves, csigatésztával, főtt marhahús ecetes tormával, mustárral, rántott hús, burgonyapüré, ecetes almapaprika, sütemény. Család… szerető család… Ebben sem az étel a csodálatos, hisz néhanap itt is jut neki meleg étel, egy vasárnapi ebédben, az a szép, ha ott az egész család, az együttlét, a melegség, a szeretet a csoda, maga a földi csoda… - „akinek mindez ott van, talán nem is tudja értékelni. Hm…” meghallotta korgó gyomrát, összefutott a nyál a szájában, ismét néhány legördülő könnycsepp bizonyította, vannak érzései, érzelmei, ő is egy ember. Itt a földön sok ideje volt meditálni, elmélkedni az élet nagy kérdésein. Megismerte az embereket, kiismerte őket. Volt egy büfés fiú, aki rendszeresen megsajnálta, és adott neki meleg ételt. „Isten fizesse meg!” Gondolta, mondta is neki, mély hálát érzett az együttérzéséért. Azért akadt mindig valaki, valami jótét lélek, akitől kapott egy meleg teát.

Átnézett a másik rongykupacra, ahol Rozi feküdt, a barátnője. Reszketeg, vékony alkatú, kéklő vörös fejű, bozontos hajú.

„Istenem! Mennyi jó nőm volt egykoron! Versengtek a kegyeimért, ha, de ezt ma már senki sem hinné el!” - gondolta magában - Itt van például Rozi, hát igen, mások azt mondanák róla, egy koszos alkoholista…”

De ő nem mond ilyet, inkább azt mondja, alkoholba fojtja bánatát, Rozi nem tudja elfogadni a sorsát, még remél, de minek, aki idejutott, hm… Hát igen, aki idáig csúszott, ahonnan talán már lejjebb nem is lehet, nem juthat vissza az életbe, az emberek által normálisnak tartott életbe. Valójában minden hajléktalannak hasonló a sorsa, legalábbis a vége mindennek ugyanaz lett, itt kötöttek ki a kövön… Egykor a család védőszárnyai alatt, meleg otthonban, édesanya szeretetteljes karjaiban, igen, aztán egy „véletlen” eseménysorozat, amely olyan gyorsan követte egymást, elveszíteni mindent, és mindenkit, társakat, családot, vagyont, nem is sejti senki mennyire könnyű… Azon tűnődött, miért pont itt él? Miért ezen a sarkon, miért a városban tömörül a sok hajléktalan? Vidéken nincsenek? - De vannak, csak itt jobban lehet kéregetni, sok ember megy az utcákon, ha túl hideg van, be lehet húzódni az aluljárókba, ingyen utazhatnak, úgysem tudják megbüntetni őket, nincs már személyi igazolványuk sem, régen eladták egy jó vacsoráért, néhány forintért. Törvényen kívüliek lettek, többé soha, sehol, senkinek nem hiányoztak, inkább meg szerettek volna szabadulni tőlük, hogy ne is lássák őket. „Na, jó, ezt most hagyjuk!” – legyintett.

Feltápászkodott a földről, már világosodott, bár itt amúgy sincs túl sötét, nagy a fényszennyezettség. Meglátta szétszáradt, lila kezeit, mellyel egy kicsit leporolta magát. „No, lám, hogy néz ki a kezem… és most mintha fázna!” – gondolta. Ideje volt ennivaló után nézni. Rozit hagyta tovább pihenni, úgysem jut neki más öröm az életben, legalább addig nem a sorsán siránkozik, ő pedig elindult. Egy szokatlan helyen bolyongott, ahol eddig még soha nem járt, reszkettek a lábai, lerogyott a fal tövébe. Nézte, hogyan rohannak az emberek, mindenkinek fontos a dolga, elképzelte, kinek milyen lehet az élete, a családja, vajon hol élhet. Ennyi év kemény gondolkodás, elmélkedés után meglepően jól tudta venni az adást, jók lettek a megérzései. Különösen ma, furcsának tartotta a helyszínt, mintha ma egészen más lenne minden.

„Olyan csodálatosan szépen szikrázik a nap, szinte vakít. Ha nem lenne ennyire hideg, azt hinném, a nyári nap süt le rám.” Átadta magát az érzésnek, bár teste szétfagyott, de arcát melengette a drága nap. Érezte a simogatást, a melegséget, a finom illatot, olyat, amilyet még sohasem, fényeket látott becsukott szemhéja mögött, közben lágy dallamot hallott lelki füleivel.

„De szép az élet! – gondolta - Csodálatos! Nem számít már semmi, se múlt, se jövő, csak a most számít, és most fantasztikusan érzem magam!” – Valamilyen, addig ismeretlen boldogság tört fel belőle, belülről, mely felemelte, ringatta, szerette… Mindent sokkal szebbnek látott, mindenkit szeretett, néhány pillanatra övé volt a legnagyobb földi boldogság, már- már elfelejtette, hol van, miért van ott, és ki is ő valójában. Talán azért, mert épp a földön fekszik, földönfutó, hajléktalan, talán azonosulnia kellene ezzel a figurával? Lehet, hogy életének sokkal magasztosabb céljai vannak? Talán azzal, hogy létezik, megtanít valakit valamire? Egyetlen pillanatra mindezt tisztán érzékelte. Nem tudta megmondani, mennyi időt töltött ebben a boldog állapotban, melyben úgy érezte a felhők fölött száll, minden csodálatos, minden érte van, és a boldogság valójában benne van legbelül, nem kívül kell keresni, szeretetet érzett, kimondhatatlant, végtelenséget, határtalanságot…

Csodálatos élményének egy hangos kiabálás vetett véget, amely egyre hangosodott, ahogyan közeledett.

- Hordd el magad innen, te büdös, koszos féreg! – ordította magából kikelve egy nagydarab mérges ember.

- Mit vétettem? – kérdezte ártatlanul, felocsúdva álmából, hirtelen azt sem tudta, hol van.

- Ne üldögélj az üzletem előtt, mert rontod a boltot! – mutatott a tulajdonos a kis butikjára.

- Én? – csodálkozott.

- Igen, te! Fúj! Te emberiség szégyene! Elriasztod a vevőket a szagoddal! A puszta jelenléteddel! – vöröslött a feje.

- Jól van, megyek már… - mondta Sanyi, feltápászkodott, de lábai alig akartak mozogni, annyira összefagytak.

Odébb hordta az irháját, körülnézett, kinek a boltját rontja, de éppen ott nem volt egy üzlet sem, így újból leheveredett a jéghideg földre, ahonnan az imént söpörték le azt a kis havat, ami éjjel esett. Ismét szerette volna az előbbi élményt átélni, de mivel akarta, így nem ment…

Kisvártatva arra közeledett egy nő, aki magába mélyedten futott, miközben a gondok ráncokat rajzoltak homlokára… Valami sötét, valami megfoghatatlan burok vette körül. Sanyi megérezte vívódásait, lelki fájdalmát, úgy gondolta, meg kell szólítani, vagyis ez nem volt ennyire világos, inkább csak egy megérzés, mely hirtelen tört fel belőle, önkéntelenül nyújtotta felé a két kezét:

- Kérem… egy kis alamizsnát… - nézett fel könyörögve. A nő rápillantott, de mintha nem is látná, továbbrohant gondterhelten, néhány lépéssel odébb megtorpant, visszahátrált… kikotort némi aprót a pénztárcájából.

- Tessék… - hajolt Sanyi felé teljes szívével együtt érzőn, kezébe csúsztatott egy fémpénzt.

- Köszönöm… - rebegte Sanyi – a Jó Isten áldja meg érte… - suttogta.

- Szívesen… - lehelte a nő, majd továbbment.

Sanyi érezte, hogy elöntötte a boldogág, pár pillanatra ismét égig emelte valamilyen ismeretlen érzés…

Talán itt ennyi volt itt a dolga, feltápászkodott, vett 5 zsemlét a pénzből, és visszament Rozihoz, aki éppen akkor ült fel, megdörzsölte szemeit. Gyűrött, ráncos arcán meglátszott, hogy az élet mennyire megviselte, legszívesebben meghalt volna, ám öngyilkos mégsem akart lenni. Megették együtt a zsemléket, majd a szokásos körútjukra indultak, ahol mindig kaptak valamit.

Rozi délután ott állt szótlanul, remegő lábakkal az ismerős büfés bódéja előtt. Hirtelen lejátszódott előtte minden, az egész eddig élete, a sok szenvedés, a kín, a fázós napok, a megaláztatás, a szégyen, azon tűnődött, mennyit, és meddig kell még kibírnia, meddig tart a szolgálat? Gondolatai közben a fájdalom könnyeket csalt a szemébe, csendesen gördültek le arcán, rongyos kabátján felszívódtak… Csak állt némán, tétován, a semmibe meredő tekintetével, remegő lábaival, egy egész világ fájdalma sűrűsödött könnyeibe, belül lángolt benne a tehetetlenség, reménytelenség…

- Fáj nagyon? – szólította meg a büfés.

- … igen… - nyögte ki elcsukló hangon.

- Ne sírj! Majd egyszer minden jóra fordul! – mondta a büfés.

- … hát, persze… - sóhajtotta Rozi - Majd a földben…

- Dehogyis… még itt is… - próbálta vigasztalni a férfi, de igazából nem tudott mit mondani - Na, ne sírj! Gyere! Igyál egy kis meleg teát! Vagy inkább kávét kérsz? – kérdezte.

- Teát… köszönöm szépen… te olyan…

- ... jól van, ne mondj semmit, igyál! – biztatta a büfés.

- Rendes ember vagy! Vagy inkább egy angyal? – nézett zavaros tekintettel a férfire.

- Nem vagyok én angyal! Csak egy ember a sok közül! – nevette – Tessék, a tea!Hanem vigyázzatok! Most mondta be a rádió… Ma éjjel lesz az év leghidegebb napja! Szerintem adjátok fel az elveiteket, menjetek be a szállóra! – tanácsolta.

- Jó, majd beszélek Sanyival…

Rozi megitta a teát, aztán a nap további részére nem emlékezett, este ismét Sanyival ült a buszmegállóban.

- Józsi mondta, hogy ma éjjel lesz a leghidegebb nap ebben az évben… - kezdte a beszélgetést.

- Igen? Hát… Nem tud már érdekelni… - nyögte Sanyi. Néma csendben üldögéltek tovább a jéghideg földön.

- Nem megyünk be a szállóra? – próbálkozott később.

- Nem, én nem megyek sehová, ha meg kell halnom, meghalok! Felkészültem! Kész vagyok teremtőm elé állni… különben is… ettől mi lehet még rosszabb? – mondta, szinte csak magának.

- Igazad lehet… mi lehet ennél rosszabb? Talán a halál szép… vagy valami más…

- Rozi, te menjél, ha akarsz! Miattam ne aggódj, tudod, mindent kibírok! Te vigyázz magadra! Menj be ma éjjel, holnap találkozunk! – kezdett aggódni az asszonyért.

- Nem… én sem megyek… veled maradok! – döntött a nő.

- Csak legalább ma éjjel!

- Nem! Mondtam már! Maradok!

- Jó, örülök neki! Tudod mit? Bújjunk össze, majd egymást melegítjük! – javasolta.

- Ha meg kell halnunk ma éjjel, meghalunk… - suttogta Rozi.

- Odafönn találkozunk! – mosolygott Sanyi.

- Rendben! Megágyazok! – lelkesült fel Rozi. Egymásra tette a rongyokat, hogy vastagabb legyen, ami alattuk van, fölül a két takaró, meg a másik testének melegsége biztosan elég lesz…

Mosolyogva, szívükben szeretettel melegítették egymást, egy puszival kívántak jó éjszakát, és vártak, vártak valamire, valami másra, bizsergett bennük valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan, talán a boldogság érzése… Összebújtak, megfogták egymás kezét, mindketten sejtették, hogy a mai éjjel más lesz, mint a többi…

Másnap a segélyszervezet dolgozói találtak rájuk még mindig kézen fogva feküdtek, úgy hűltek ki együtt, de arcukon boldog mosoly hirdette, ők már megválttattak…