Aszfalttenger
Hullámai közt
Hányódó sorsom,
Sűrű sötét éjben
Nincs világítótorony.
Előre az ismeretlenbe,
Hátra már nem nézek,
Vadul szökellnek a fények
Majd csikorognak a fékek.
Csikorgó fékek,
Csikorgó fogak,
Ahogy előrebukik fejem
A kátyú oly hirtelen
Törte meg a hullámos út
Szinuszgörbéjét,
A régi busz fáradtan
Rója minden göröngyét.
Belseje színes mikrokozmosz
Minden utas egy-egy atomosz
Örökre oszthatatlan egység,
Önmagában álló egyéniség.
De szerves egészük körítés
Elmém nem foglalkoztatja,
Csak annak az árnynak alakja
Aki az ablakon át bámul egyre
Révedő tekintettel a végtelenbe,
Melyet szemembe fúródva lel meg.
Ismerős az arca,
Láttam valahol valaha,
Lustán csillan a holdfény
Szemüvegének keretén,
Fáradtan, maró gúnnyal
Méreget a lencsén keresztül.
Mi változott legbelül?
A legjobb itt az lett volna, ha az írásjeleket elhagyod és mindent kisbetűvel írsz. Szépen végig lehet ezt olvasni egyhuzamban, szünet nélkül, nagyon jól következnek egymásból a sorok.
VálaszTörlésA zárás kifejező, erős.
Ezzel a sorral van csak gondom: "Minden utas egy-egy atomosz" Az atomosz itt valahogy erőltetettnek hangzik.