Biztonság

Haza érkezni mindig jó.

            Mert az otthon, az otthon. Az otthon biztonság.

            Jó hallani, ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, a táska fáradtan a földre esik, a kulcs csörren az asztalon. Kellemes érzés ledobni a kabátot, lerúgni a cipőket… egy percig nem emelni fel az arcod, mert az érzés leköt.

Haza érkezni mindig jó.

Csak olykor ez az érzés háttérbe szorul – átsiklunk rajta, két lábbal tiporjuk -, nem veszünk tudomást róla… pedig ott van.

És néha letaglóz. Felránt, és mély lélegzetre ösztökél – mert épp oly éltető. Gondolatban ajtót zársz egy küzdelmes napra, mert a csaták után kezed megremeg…

            Lilla épp így áll az előszoba kövén. Kabátja a lába mellett a táskára ejtve. A kulcs még a zárban, még vacillál, meneküljön-e. Arcát nem emeli fel, mert valószínűleg az is fájna. Nem néz a szobák mélyérre, mert most az is sötétségbe boruló hadszíntérnek tűnne, így inkább az érzést kutatja, mert tudja, hogy rálel majd.

Letörli a legördülő könnycseppeket, sorra egyet-egyet a megvívott harcokért. Végül előrelép, ki a percből, mely így beszennyeződik, és kibújva a blúzából átvág a helyiségen. A fürdőbe érve kilép a farmerből, a csempékről visszaverődő fehér fény körülveszi. Megáll a tükör előtt, de nem néz bele – nem akarja meglátni magát a csapdában. Előrehúzza hosszú tincseit, kezét lüktető tarkójára simítja, átforrósodik az érintéstől. Bőre lángol, mintha a nap égetné. Fájdalmasan feszül, bár a hátára tetovált képnek rég fájdalommentesnek kellene lennie. Gerince mégis enyhén ívbe hajlik, lapockái húzzák a tetoválást, mintha levetkőzhetné… Ujjai hátrasiklanak, elérik a szegélyét, de tudja: semmi szokatlant nem talál.

Egyenesen a hideg zuhany alá lép, hátha segít. A jeges zuhatag alatt várja, hogy a víz felmelegedjen, de nem lágyítja sem a bőrét, sem a lelkét. Hajából patakok csorognak végig a hátán, sehogy sem segítenek. A víz alól a gőzzel takart tükör elé lép. A mosdóra támaszkodik, meggörnyed, mert tarkója újra lüktet. A felszáradó cseppek alatt bőre végül felenged. Szűnik a megfeszülő fájdalom – egy indulatos mozdulattal tiszta csíkot töröl a tükörre. Látja a háta mögé nyújtózkodó árnyat, mely túlnyúlik az övén. A kibontakozó angyalszárnyak beterítik a fehér falat.

            A hátát borító jelkép árnyalakot ölt, fölé magasodik.

Általa lázadt volna bármi ellen, mi őt angyali gyermekké, diákká, baráttá, barátnővé tette. Ki akarta fejezni a fájdalmat és lemondást, mellyel angyallá válása járt. Hogy egy idea rabjává vált, melyből szabadulni szeretne… El akarta engedni lényének ezt a részét…

De helyette… kalodába zárta…

- Gyerünk! Vesd a szememre!

Nem. rebbennek meg a szárnyak könnyedén.

- Miért?! Minden áldott nap megteszed! Ma miért nem?!

Mert tisztában vagy vele… egy eszménykép vagyok.

- De mások látnak belém, nem az én hibám!

De Te élsz meg olyannak, amilyen vagyok… úgy tűnik, csak én tudom, valójában melyikünk is a fogoly… Szabadulni próbáltál tőlem… de helyette alakot öltve megerősítettél… Elfogadtál engem, Lilla!

- Elég! – egyenesedik fel a fehér porcelánba kapaszkodva. Indulattal néz a sötét körvonal tükörképére. Mert a gőz kiszökik az előszobába, a tükör fényesen csillog, de nem érzi a bőrébe vágó hideget. Kopognak…

Ez ő, igaz?

- Őt ne…! – fordul meg, de az árny már eltűnt, az ő árnyékába siklik, így hátrapillant a tükörbe. Látja, amint a tollak hullámot vetnek, és a szárnyak visszasimulnak a hátára. A kép ismét mozdulatlan.

Gyorsan öltözik fel, lép az előszobába, hogy ajtót nyisson. Érzi a fiút a túloldalon. Hozza magával az érzést, amit keresett, mely menedéket adna. Vágyik a biztonságra, hogy fájdalom nélkül ránézhessen… de nem biztos benne, hogy képes rá… szeretné úgy megélni az érzést, mint legelőször, akkor egyetlen egyszer, hátának rózsaszín bőrén…

Mert azóta minden simogatás… az ő bőrére jeges márványt rajzol, és csak a szárnyakat cirógatja. Tudja, hogy az angyal keze a fiú keze alatt siklik, az ő érintésük forró… Az angyal simul vágyakozva az ujjakhoz…

            De Lilla nem sejti, hogy ezt a fiú is tudja. Aggódva nézi a lány alvó alakját az éjszakai sötétben. A ráncokat vető takaró hullámai közt a rózsaszín karokat, a kecses ívet futó hátat, melyen kirajzolódik a tekintet. De az a tekintet nem Lilláé… Így takarót borít rá, és halkan felkel – felöltözik és otthagyja a lakást.

            Hajnalban az érintés Lillát ébreszti – libabőr fut végig a csók nyomán.

- Késő van… - nyitja ki a szemét újra, és a fiú elmosolyodik.

- Éppenséggel korán… gyere!

            Gyengülő éjszakai sötétség, bizonytalan reggeli fény kavarog az égbolton. A város csendes, az épületek az álomvilág határán fodrozódnak. Lilla a lábait az ülésre húzza, figyeli az elsuhanó valóságot, az ablakhoz dönti az arcát – tarkója lüktet. A kezét fogó kéz a lelkéhez ér. Lenéz összefonódó ujjaikra, a hajnali levegőtől a fiú bőre is hideg.

A város peremén a régi laktanya körül futó fal mellett haladnak. A fákon túl lankákon nyújtózkodnak a házak, majd rezzenek össze a felébredő embertömegtől – ablakszemük elkerekedik, ébredő fényük a világra tekint.

- Csak a várost nézd! – mondja a fiú, biztos kézzel vezetve őt a fák között.

- De sötét van…

- Nem baj. Így még biztos nem láttad – kacag fel válaszul, és lélegzete hatalmas felhőként az ég felé szökik.

- És most? – Lilla szembenéz az utcák rengetegével. A fiú megdörzsöli áthűlt kezeit, rálehel. A lány megfeszülő háta a mellkasának dől, így mindkettőjük kezét Lilla zsebébe dugja.

- Elképesztően türelmetlen vagy…

Egyszerűen érkezik meg a reggel, mint minden áldott nap. Csak most hidegebb, lassabb… mellettük sétál be a városba.

Halvány árnyékuk is lassan fordul a fűben, eltűnik a hátuk mögött. Ekkor a fiú hátratekint, ellép Lillától:

- Ez az… fordulj meg!

És Lilla megfordul, szembe a málladozó téglafallal, hogy végül egy sikollyal hátralépjen.

- Mond el, mit látsz!

Lilla megrázza a fejét, mert az árnyéka az angyalra vetül. Téglákra festett alakja zordabb, keményebb, és sötétebb, melyen az ő árnyéka elmosódik… A fiú mögé lép, összeolvadó árnyékuk felerősödik. Lilla tarkója egyre lüktet, fájdalomtól megkeményedő háta a fiúnak feszül. Az angyalkezek eltaszítanák, de ekkor az árnyék betakarja falra festett mását.

Lilla fejében a szavai zengnek, kigördülnek a könnyekben.

De Te élsz meg olyannak, amilyen vagyok… de úgy tűnik, csak én tudom, valójában melyikünk is a fogoly… Szabadulni próbáltál tőlem… de helyette alakot öltve megerősítettél… Elfogadtál engem, Lilla!

- Mit látsz?... – kérdezi a fiú újra – Ha te is nyíltan magadba nézel, látnod kell… Ő a kétség volt… hogy megérte-e azzá válnod, aki vagy…

És Lilla bőrén az érintés átforrósodik…

És a fogságba ejtett angyalöklök a falra csapnak…