És minden a dal

Emlékszem arra az öreg zongorára. Hangja sokszor repült a nyári Nefelejcs utcába az ablakon át. Emlékszem a nénire is, aki vigyázott rám. El kell mosolyodnom, ha arra gondolok mekkora türelemmel tűrte klimpírozásomat. Dó, ré, mi, fá, mi, ré, mi…..csipkebokor rózsát

-De mi az hogy csipkebokor rózsa?

-Hunyd be a szemed, a dal el fogja mondani. Tanulj meg fiam figyelni a zenére!

Hányszor rajzoltam le Sarastro áriáját, mire megértettem, hogy mit jelent ez a mondat! Talán az öreg lemezjátszó még mindig a ház fogja, amin hallgattuk. S ő soha se unta meg megnézni rettenetes műveimet.

Ez a Nefelejcs utcai ház 1920-ban épült. Meglehetősen viharvert állapotához de sokat tettem én! Már apám is itt volt gyerek. Ő is látta a barna zongorát. Ebben a házban megállni látszik az idő. Ha felnézek most a kopott homlokzatra innen a kanális mellől, látom a kislányt, aki a szomszédba szalad, csak néhány taktust leütni, amit a fejében látott néhány perccel ezelőtt. Mennyi melléfogás, mennyi rossz ötlet! Mennyi sok butuska dallam született a keze alatt!

Gyerekkorom ott pihen egy darabka bordó filcbe zárva. A néni azzal takarta le a sok fekete-fehér billentyűt – A dolgaidra mindig nagyon vigyázz kislányom- ezt mondogatta, miközben végezte szertartását szinte minden nap. Óráknak tűntek a percek, míg lassan kicsomagolta a csíkos puha rongyokból a hangszer belsejét. S én olyan türelmetlen voltam, alig vártam, hogy leüthessem lá, mi, lá, szó, szó, mi, dó, mi, ré, ré…..úton át hegyen át száguldás….. Azóta se tudom, mi lehetett e dal első sorának a szövege.

E, Disz, E, Disz, E, H, Dé, Cé, Á….. nem más, mint a Für Elise…. Nagyon pontosan el tudtam képzelni a lányt, akinek íródott. Micsoda ajándék lehet dalt kapni valakitől! Hangsorokat, mik a lélek legmélyéről törnek elő, hogy eggyé olvadva gyönyörködtessenek. Szerettem volna én is dalt írni a néninek, mert szerettem őt. Mert a legnagyobb szeretetet így a legkönnyebb kifejezni, amit talán a szó nem is ismer. Az én gyenge próbálkozásaimat nem sok siker koronázta, bár mennyire is szerettem volna. Meg kell arra születni, hogy valaki megzabolázza a sok kis fekete pettyet az ötvonalas papíron. Sajnos én nem erre születtem. Minden tudományom, hogy képes vagyok látni a dalt, ami mások belsejében született. Ez is valami.

Sajnos nem tudom már elmondani neki, milyen fontos helyen van az életemben, hogy minden napom a zene körül forog, még ha alkotni nem is tudok.

A minap találkoztam egy kislánnyal. Pici zongoráját mutatta nekem nagy büszkén. Kérdeztem tőle:

- Ismered azt, hogy dó, mi, dó, mi, szó, szó?

- Se füle se farka

- Hát persze, hogy nincs, a lélek nem azért van, hogy az értelmét keressük. Hanem azért, hogy csak úgy szeressük. Kiismerni úgysem tudjuk soha igazán.

- Mit mondtál néni?

- Csak azt, hogy a dolgaidra mindig nagyon vigyázz kislányom.