Tanítás-tanulás, avagy a kritika és az önképzés jelentősége az írásban

Próbáljuk egyszerűen átgondolni a témát. Az irodalom történetében mindig lényeges volt a tanító és tanítvány viszony is, de ugyanúgy az önképzés is. Csokonai első írásait még iskolai házi feladatként írta, Radnótit pedig már nem képezte senki, magától tanult meg verselni. Az irodalom tele van ilyen példákkal.

Nem kizárólagosan szükséges a fejlődéshez az alá-fölérendeltségi viszony. Mikor Petőfi Arany János látóterébe került, Arany már javában verselt. Mégis egymásra találtak és aztán kölcsönösen hatottak egymásra, noha Arany nyilván tapasztaltabb volt a verselésben. Baráti viszonyuknak köszönhetően azonban értékelni és formálni tudták egymást.

Ez ma sem megy másként! Az írás képviselőinek egyszerűen kapcsolatba kell kerülniük és hatniuk kell egymásra. A kapcsolat által formálják, csiszolják egymást, miközben önmagukat is képzik, az elsajátított tudást pedig kicserélik.

Nem szükséges ehhez kizárólagosan valamilyen relatív mérce alapján „szaktekintélynek” számító ember kitüntetett jelenléte. A szakképzettség ellenpéldájaként tudom felhozni egyik korábbi, bölcsész szakon végzett ismerősömet. Jó eredménnyel végezte el az egyetemet, mégis, 4 év kemény tanulás után kiderült, hogy például a verstanról semmit sem tud. Az egyetemen erről összesen egy féléves kurzus volt. A verskritikákra vonatkozóan ugyanez volt rá jellemző, ez ügyben tőlem kért tanácsot... Mindazonáltal nagyon szépen fogalmazott, ismerte a magyar nyelvet, illetve az irodalomtörténetet, csak éppen többoldalas értekezéseket tudott írni a semmiről, minőségi stílusban, úgy hogy lényegi mondanivalója nem volt. Ennek ellenére még doktor is lehet belőle.

Más személyes élményeim: 2008-ban kb. 15-20 versemet elküldtem közel 50 kortárs és hivatalosan elismert költőnek. Ugyanazokról az írásokról egyesek azt írták, hogy József Attila nyomdokaiban járok, mások azt, hogy verseim nagyon jók, csak éppen kb. 10 évvel megelőzik a kortárs irodalmat, megint mások azt, hogy pocsékak és gyatrák, nem javasolják nekem a versírást, mint olyat… Aztán máskor kaptam olyat is egy Radnóti átiratomra, hogy jobb, mint az eredeti, de előfordult már, hogy egy teljesen jelentéktelen, kb. 5 perc alatt megíródott versre kaptam egy 6 oldalas, fröcskölődő kritikát, aminek többnyire nem is volt köze a vershez, de mindenképp rá akart beszélni arra, hogy semmit sem tudok a verselésről… Hát, ennyit a „szaktekintélyi” kritika relativitásáról. A konzekvencia pedig az, hogy a papíron igazolt „szakavatottság” sem garancia mindenre, például a verselés esetében a konkrét mércét mindig a verstan és a nyelv alapvető szabályai határozzák meg.

A kivételek pedig erősítik a szabályt! Ugyanis előfordul, hogy valaki újat hoz! Sosem alakulhatott volna ki például egy Balassi-strófa, ha annak idején Balassinak egy kritikus azt mondja, hogy ilyen megoldás nem létezik a jelenlegi verstanban, szóval felejtse el! A verstan képlékeny, mindig változik, kiegészül. Tartsuk ezt szem előtt!

Kis kitérőként megemlítem, hogy korábban egy mára már megszűnt amatőr irodalmi portál próbálkozott azzal, hogy neves költőket meghívott körébe, remélve, hogy kritikájukkal elősegítik az oldalon a fejlődést. A felkérést egy sem vállalta, sőt sértőnek érezték, hogy amatőrök körébe hívták őket. Ehhez nem szeretnék fűzni semmit.

Zárszóként néhány egyértelmű és konzekvenciaszerű alapvetést igyekszem megfogalmazni:

Például a verstan terén mi is hatékonyan fejleszthetjük magunkat. Sok verset kell olvasni és elemezni, illetve ki kell nyitni egy verstanról szóló könyvet és tanulmányozni, a különféle stílusban való írást pedig gyakorolni és amennyiben tanulmányainkhoz hasznos tanácsokat, kritikákat kapunk egy hozzáértőtől, az külön jó.

A kritika pedig az irodalom általános törvényszerűségei szerint kell, hogy vizsgálja, ellenőrizze az írást. A kritika szempontjából nem lényeges az, hogy a kritikusnak mennyire tetszik egy írás tartalmilag, vagy mennyire szimpatikus számára a szerző. Az a fontos, hogy egy alkotás, mint írás, mennyire állja meg a helyét az irodalomtudomány által felállított mérce szerint.

Fordítva ugyanez igaz! Szerzőként nem jó, ha csak azokra hallgatunk, akiknek írásai vagy ők maguk szimpatikusak, illetve akik kizárólag csak dicsérnek. Fontos tanácsoktól eshetünk így el! Legyünk mi is jó kritikusok! Ha megnézzük, hogy ki kritizál minket, azt nézzük, hogy írásait mennyire professzionálisan szerkeszti meg, illetve telíti tartalommal, ne azt, hogy szimpatikust ír-e vagy sem. A kritikát pedig fogadjuk méltósággal és hálával.