Metamorfózis +16

Csak ültünk abban a dohos helységben ketten egymás mellett. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy itt ül mellettem. Megnyugtatott ahogy rám nézett, ahogy ölelt. Nem tudom, miért de minden gondom egy pillanatra elmúlt. Rájöttem, hogy mégis kell nekem egész valójában, pedig ma azt mondtam neki, hogy nem szeretem. De csak mert nem szerettem volna elveszíteni. A többiek szerint ellöktem magamtól, de inkább megvédtem magam egy újabb csalódástól. Mert nem maradt volna mellettem. Nem vagyok neki elég jó. Most mégis itt ül, és engem ölel. Eljött értem, de mikor arra akartam gondolni, hogy hogyan, vagy miképp megfájdult a fejem. Nem is gondoltam rá, lényeg, hogy most itt van. Tehát szeret, tényleg szeret. Érzem, hogy izzadok, de nem érzékelem, mikor hozzámér, és megsimogatja az arcom. Valami elkezdődött, rosszul éreztem magam. Behunytam a szemem, hogy ne hányjak, és mikor kinyitottam egy ház udvarán találtam magam. Körülöttem a gangos lakóház, de mintha évtizedek óta üresen állna. Aztán meglátom őt is, és elindulok felé. A körülöttem lévő világot hangok tompítják, vibrál körülöttem a tér, minden egyes sikollyal megremegnek az üres lakások, amelyik egyikében foglalunk helyet. A szobákban gyertya, a málladozó falakon gyerekrajzok látszódtak. Egy matracra heveredtünk le, a szám rátapadt a szájára, ahogy először, mikor megcsókoltam, és nem akartam, hogy vége legyen. A ház udvarába mentőkocsi állt be szirénázva, a megkülönböztető jelzés piros-kék fényárba vonta a szobát, miközben a karjaiban tartott, és simogattuk egymást. Lassan levette a pólóját, és én végigcsókoltam a felső testét. Én is vetkőzni kezdtem, és Ő is ugyanígy tett. Hirtelen felém kerekedve találtam rá, óvatos mozgásokkal juttatott el a csúcsra, éreztem, hogy megremeg a testem, mintha megrázott volna az áram.

Aztán láttam, hogy mindjárt ő is elmegy, így rásegítettem kicsit. Nem éreztem, ahogy belém élvez, csak láttam, hogy elmosolyodik, és a kezét a mellemre teszi. Végigfutott a hideg rajtam az érintése után, aztán megláttam a szemébe magam. Egy koponyát. Az arcomon nem volt bőr. És akkor megint éreztem, mintha megráztak volna. Az utolsó, amit láttam, hogy könnyek csillognak a szemében, mint azon a napon, mikor kimondtam neki mennyire szeretem, majd a kép megszűnt. A hangok felerősödtek. A sírás, a sziréna. Egy pittyegés. Zúgott alattam a talaj, és forgott velem a világ. Azt éreztem, hogyha kinyitom a szemem, elnyel a sötétség. Éreztem, hogy valami gumis dolog érinti az arcom, majd erőszakkal kinyitja a szemem. És visszajött minden. A buli, a penge, és az a törperózsamag, amiből piát csináltunk, hogy elmeneküljünk magunk elől. Azt hiszem kimondtam a nevét. aztán elhánytam magam.