Supremum vale

Az óra hangosan ketyegett a falon. A függöny mögött egy légy küzdött az életéért zümmögve, neki-neki csapódva az ablaküvegnek.

Az asszony a rekamién feküdt, félig a fal felé fordulva. Zihálva, kapkodva vette a levegőt, ráncos-eres keze görcsösen markolászta a paplant. Régi kép függött ott, egy erősen megkopott velencei festmény, amely egy gondolát, valamint a Dózse-palotát ábrázolta. Lánykori szerelmétől kapta hajdanán. Közel hatvan éve őrizte, nagy becsben tartva a tisztaszoba falán.

-Sötét van itt. – gondolta. Hiába meresztgette a szemét, csak homályosan látott.

Hirtelen fény árasztotta el a szobát. Mihály mosolygott rá gyönyörű szabályos fehér fogsorával, és táncba vitte a búcsúi bálon. Istenem az a forgás! Rengeteg ember, zene és nevetés! Fullasztó nyáréjszaka volt. Ott a folyóparton tudta meg tőle, hogy behívták katonának. Nem akarta elhinni, jeges félelem hasított a szívébe. Kétségbeesetten, sírva kapkodva ölelték egymást a fűzfák aljában.

Amikor letette a fejfa lábához a nefelejcs csokrát, melyen Szegő Mihály neve állt, már a szíve alatt követelőzött az új élet. A szoknyája biztostűvel volt összefogva egyre domborodó hasán.

A folyó meghatározó helyszíne lett későbbi életének is. A partján vettek földet a gazdálkodó Jánossal, aki özvegyen két leányt hozott a házasságba és apja lett az ő árva gyermekének. A ház nem lett túl nagy, de megfértek benne. Jánossal nem volt nagy a szerelem, ám szerette és becsülte a férfit. Nevére vette a kis Misit és úgy nevelte mint a sajátjait, ha nem nagyobb szeretettel. De a munka, a gazdaság volt János igaz szerelme. A föld megszállottja volt, ebben nem ismert tréfát. Hányszor kinn voltak hajnaltól késő estig a földeken kapálni a gyerekekkel! Misike csenevész fiú volt, kímélte is amennyire csak bírta a munkától.

Építkezéskor a lányok vödörszám hordták mezítláb a folyómederből a kavicsot a betonozáshoz. A fiú a parton ült és egy fűzfavesszőből eszkábált pecabotot áztatott a vízben. Ő már csak arra eszmélt mikor Janka üvöltött a fekvő húga felett, akinek a fejéből dőlt a vér. Misi tagadta, hogy ő vágta volna az ominózus követ Rozihoz. Az asszony sem akarta elhinni, még inkább tudomásul venni. Védte a végsőkig minden esetben.

A vasárnapi ebédek, Istenem…A gyerekek folyton marták egymást. Egy csirke került az asztalra, neki csak a farhát jutott általában. Azt mondta; ő csak azt szereti…A javát az ura és a gyerekek kapták. A fiú élelemes kis huncut volt világ életében. Rozinak elterelte a figyelmét valamivel mindig „Nézd,ott repül egy rigó!” És már el is tünt az álmélkodó kislány tányérjából a finom csirkecomb.

- Hideg van.- gondolta. Éppolyan hideg , mint aznap mikor János elzavarta a fiát a háztól. A konyhakredencből tűnt el a Csillag ára. Hiszen az csak a két lókupec közül lehetett valamelyik,akiket János beinvitált az áldomást meginni a sikeres adás-vétel után. A következő vásáron már ő is aggódott, mert az a hír járta Misi alaposan kiagyusztálta magát.Új irha kabátban, lovagló csizmában mulatott a kocsmában. Vendége volt János, az egész város…

Később szinte csak levélbe tartották a kapcsolatot, elég rendszertelen időközökkel. Mihály sűrűn váltogatta lakhelyét, majd felvételt „nyert” a rácsosakadémiára is. Az anyja sokszor a család érdekeit is hátrahagyva, erején felül támogatta semirekellő fiát. János úgy tett, mintha nem venne észre semmit, de megpróbálta kárpótolni lányait több-kevesebb sikerrel. Férjhez adta őket szép kis hozománnyal, támogatta családjukkal együtt őket egészen haláláig.

Rozit értesítették először. Tercsi, a kocsmárosné érkezett biciklivel, lélekszakadva kiabált a kerítésen keresztül,hogy szaladjon gyorsan mert a papa meglehetősen rosszul van. Az asszony szívdobogva közelített az italbolthoz, már messziről kivehető volt a csődület . Ott állt a mentőautó is ,de nem villogott a lámpája. Fagyos csend telepedett az emberekre. Mikor odaért mintegy vezényszóra szétnyílt a tömeg és a nő megpillantotta apját, amint a kocsma kövezetén feküdt. Mellette térdelt az orvos, épp a szemeit zárta le.

A mama a földeken dolgozott szokásához híven,orvos kellett hozzá is, hogy meg tudjon nyugodni. Még egy órája sem volt, hogy János sétálni indult. Ő is elakarta kísérni,de a férfi szokásához éppen nem illő módon ráförmedt:” - Azt hiszed ha velem vagy folyton akkor nem tudok meghalni?”

Útközben betért a kocsmába. Intett Tercsinek: rendelt egy kisfröccsöt és azzal a lendülettel lefordult a székről.

A temetés nem éppen botrány nélkül zajlott. Istenem, Mihályt akkor látta utoljára .Azt hitte, apja iránt érzett fájdalma,szeretete hozta haza. Vagy legalábbis, hogy ezt diktálja a tisztesség. Ha már apja helyett apjaként felnevelte, elkíséri Jánost utolsó útjára. De nem. Tajtrészegen az apai jussát követelte, majd a kiásott sírnál a papot, kántort túlénekelve rázendített a “Nem loptam én életembe, csak egy csikót Debrecenbe” kezdetű nótára.

Rozi és Janka voltak akik mellé álltak, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Mikor elkezdett betegeskedni a szívével, Rozi ápolta, ő segített neki a ház körül is. Soha nem mondott érte köszönetet. Valahogy természetesnek tűnt ez az egész, hiszen maga a nő is természetesen viselkedett. Magától értetődőnek tartotta, hogy nevelőanyját ápolta. Ám hiába vették körül gondoskodó szeretetükkel a lányok, szíve mélyén folyton a fia után vágyakozott. Nagyon szerette volna látni még egyszer utoljára az életében.

-Egyre sötétebb van, talán végleg beesteledik. - gondolta.-Bocsássatok meg lányaim, ha tudtok!-fájdalmas hörgés szakadt fel a mellkasából.

A szobában két lehajtott fejű nő ült kuporogva, egyikük a rekamié szélén, másikuk egy sámlin mellette. Mindkettő fogta az öregasszony élettelen kezét, vállukat rázta a visszafojtott zokogás.