Svéd napjaim II. (KK-N)

Fent ülök a repülőn. A már említett két tökéletesen arab fiatal ember mellett, látszólag békésen. A lelkemben kavarogtak még az indulatok annak kapcsán, hogy tényleg képes voltam nekiindulni a rég és hőn áhított kalandomnak. Láttam szállingóznak az emberek a WC-re. Elkezdtem erőt gyűjteni a felálláshoz. Valahogy azt képzeltem, ha feállok, vagy megmozdulok, akkor ez a kis gépecske alattam kibillen nemrég megszerzett jó kis egyensúlyából. Nem a kilóim száma, mind inkább mozdulataim határozottsága miatt. Sikerült rávennem magam, addigra ők ketten már mély álomba szenderültek. Sűrű "sorry-zás" közepette kitápászkodtam és elindultam megtalálni a klotyót. Viszonylag hamar sikerült, a repülőnek pedig nem jutott eszébe billegni semerre :) Visszafelé eszem ágában sem volt visszaülni, így új hely után néztem. Láttam is egyet, ami ugyan nem tűnt biztonságosabbnak, mint az előző, már egyensúlyilag, de üres volt, így behelyezkedtem. Gondolhattam volna, hogy nem lehet ez ilyen sima ügy. Jött egy ürge (esetleg Jürgen), aki mondta, hogy nem probléma, hogy konkrétan a helyére ültem, csak legyek kedves a papírjait visszaadni, amit az ülés kis zsebébe bedugott. Mondtam, persze, bocsika :P és én már megyek is tovább, éppen csak megnéztem milyen innen a kilátás az ő székéből. Mondta, maradjak csak. Maradtam. Kisvártatva még a telefonjáért is visszajött, természetesen odaadtam neki. Láttam fentről apró-pici fényeket meg nagy sötét foltokat. Igazán érdekes és izgalmas volt ez a látvány! Már ezért megérte az egész- vígasztalódtam. Körülbelül 2 óra nézelődés után (a fekete részek kevésbé voltak látványosak és érdekfeszítőek, és persze abból volt több, ezért már éppen kezdtem unni, gondoltam valami tevékenység után nézek) valamit belebeszéltek a hangosbemondóba, mondanom sem kell az egész személyzet svéd volt. Kilogikáztam, hogy leszállunk, gyorsan csatt ki- rágó le, vissza csüccs. Kész! Egyre több fényecske...Hát mit ne mondjak, a rágó nem segített a fülduguláson, a szédülésen, sem az újdonsült fogfájásomon. Rá-rá nézegettem a magyar családocskára, mert így a halál távolabb került tőlem pár cm-rel, hiszen ők biztosítottak róla már túléltek jó néhány ilyen repülés mizériát. Végül amikor odaütődött a gép az aszfalthoz, amit kb 40 centis hótakaró fedett, az volt a legszörnyűbb. Szerencsére ez csak egy pillantig tartott. Néztem a körülöttem levő emberek arcát és nem láttam rajtuk azt a kétségbeesett félelmet, amit én átéltem. Bár lehet, hogy az én arcomra sem ült ez ki egyértelműen. Odatoltak a repülőgépünk ajatajához egy folyosó szerű képződményt, amíg mi utasok összszedelődzködtünk. Felvettem a vadiúj szőrös-prémes sapim, de előtte lerágtam róla az árcédulát :) Szomorúan vettem észre, hogy a napszemcsim darabokban hever a táska alján. Orvosolható. Leszálltam, a folyósóba lépdeltem, újra újdonsült ismerőseim körében. Azt tudtam, hogy a "baggeges" felé kell orientálódnom és nem a "transfer" felirat felé. A poggyászkiadó körbe-karikába szalagon nem érkeztek a csomagjaink megfelé. Képzeljétek, ilyen sem volt még, hogy nincsenek ott a csomagok, amikor az ember elér oda. Kiírták 10 minutes. Gondoltam az már nem oszt-nem szoroz. Csak szegény Orsi mit élhet át odakint! Látom szép rózsaszín bőröndömet közeledni, már mindjárt, már mindjárt. Egyszer csak egy vén fószer fogja magát és lekpja, magáénak hitte. (Mint később kiderült sok a meleg ezen a tájékon). Erőteljesen odacsattogtam, és mondtam neki ez az enyém! Mondtam megmutatom és kikaptam a legfelső ruhadarbomat. Ami ...hát... egy bugyingóm volt. A bácsika elismerte, hogy az én csomagom. Győzött az igazság :) Megsimizte a hátamat és vigyorgott. És én is. Másik bőröndömre már nem pályázott senki, így leemeltem a 20 kilójával együtt. Gyors elérhetőség csere az új barátaimmal, érzelmes búcsú, szép ígéretek...Egyik kezembe 20 kg, a másikba is, hátamon 10 (ami összevissza pont ugyanannyi kg amennyi én vagyok) és K.ke elindult az Orsit megkeresni a Stochomi Arlanda repterének rengetegében.