Svéd napjaim III. (KK-N)

Trappolok a tömeggel az exit feliratok mentén, a kijáratot remélve. Persze meg lett. A fotocellás ajtón túl már látom is Orsit, a várakozók sokasága előtt, a legközelebb az ajtóhoz. Kiléptem és csak néztem nagy kék szemét, és jól ismert mosolyát. Pici feszültséget véltem rajta fefedezni. Ölelés, bologság és rohanás. Rohanni kellett, mivel az egész közlekedés összeomlott Stocholmban, mivel, megérkeztem. Na meg azért is, mert 40 cm hó hullott alá az égből pár óra leforgása alatt. Se vonat, se busz. Szegény Orsi szét izgulta a fejét, hogy hogyan fog odaérni elibém időben. A munkahelyéről figyelemmel követte repülőm mozgását. Nagy csoda ez a net, hogy ilyenre is lehetőséget nyújt! Köszi neki! Mikor elérkezettnek látta, hogy felkerekedjen, nagyban elindult. Na és akkor szembesült vele, hogy közlekedés nuku. Én eközben vissza és megszerezve csomagjaimat, erőteljesen koncentrálva a telefonomra, végig futott az agyamon az is, hogy mi van, ha nem tudott Orsika elém jönni. Láttátok a Terminál című filmet Tom Hanks-sel? Én igen. Elképzeltem az elkövetkezendő napjaimat a reptéren. Első lépésként jó ötletnek tartottam, hogy előkutatom a telóm, bár arra sem emlékszem, hogy melyik bőröndömbe rejtettem. Hiszen azóta eltelt 8 egész óra. Az én memóriám, mint tudjuk, nem terjed odáig. Nem volt lehetőségem erre, mert a tömeg vonzása és nyomása nem adott alkalmat a megállásra. Szóval Orsi megvan, aki egy méregdrága vonattal tudott eljönni értem, este 10-re. Az egyetlen jármű, ami közlekedett, és képzeljétek átlag 180 km/órával nyomatja. Kiérve az épületből megláttam a nagy havat! Vakító fehérség és rengeteg kis markoló meg köpő autó, ami beszívja a havat és odépp köpi. Dolgoztak ezerrel. Láttunk buszokat. Ezen felbuzdulva, iszkiri a mi megállónkhoz (ami nem volt egyszerű, mert szegény bőröndkerekek, nem szokták a közel fél méter havat). A buszunk megállójába érve ünnepélyes keretek között átvehettem barátnőmtől a stocholmi bérletem, aminek kinézete lenyűgözött. Egy kis kék műanyag kártya. Nagy becsben tartva el is tettem a zsebembe. Orsi főzött nekem Burger Kinget, ettem néhány falatot. Csak azért ennyit, mert csodák csodájára jött a busz! Örültünk, mint majoma a farkának! Felszállás. Orsit utánozva mondtam Hey! Itt emígyen köszönnek, mint kiderült. Elhúztam a kártyámat az azt érzékelő szerkentyű előtt. Sikerrel és megelégedéssel ülőhely után kémleletem, de nem volt. A sok csomagom meg én és Orsi eltorlaszoltuk a további haladás lehetőségét. Szerencsére nem akart senki sem jönni errefelé. Megérkeztünk oda, aminek a nevét nem annyira tudom (T Cenrale), szóval vonatokhoz. Nem volt kiírva semmi bíztató, így fogtuk magunkat és vártunk,kényelmesen ráhelyezkedve bőröndjeink tetejére. Közben nézelődtem. Vegyes a banda tény és való. Az egyik bácsinak nagyon tetszett a csizmája. Orsi mondta, vesz nekem. Nem kell énnekem férfi csizma! Aztán kiderült, hogy nem férfi csizma. Erre akkor jöttem rá, amikor tovább vizslatva megpillantottam rövid kabátja alól kivillanó rózsaszín övét. Elégedett mosollyal vette tudomásul, hogy róla beszélünk. Vonatunk megérkezvén felszálltunk rá, ami elvitt minket ahova kellett. Pontosabbat nem tudok mondani nektek. Ott jó erős pisiszagú lifteken föl-le és fordítva, kilyukadtunk a metrónál. Leültünk megpihenni, az erre a célra kialakított ülésekre. Sikerült egy, már nem szomjas férfiember mellé, aki természetesen azonnal beszédbe akart elegyedni, de hiába remélt kölcsönoös kommunikációt, csak néztem rá, mint borjú az új kapura. A metró állomások mind barlangok. Valamelyik színes, hol élénkebb hol meg beazonosíthatatlan képek és formák díszítik. Nagyon tetszett! A metróból kiszállva, nem volt más hátra csak előre,és életemben először mozgó járdára léptem,ezen haladtunk tova. Ebből az egész útvesztőből aztán kilyukadtunk a nekünk való helyen. Néhány méter és elérünk majd a házhoz, ahol az elkövetkezendő egy - két hónapomat tölteni fogom. Hatalmas,sőt óriási stadiont láttam még lentről fel jövet.Igazán impozáns. A néhány méter reménye azonnal szertefoszlott. Sétáltunk még egy keveset,és már láttuk A kaput!Bőröndjeimet vonszolván haladok, legalábbis minden idegszálammal próbálok.Ekkor egy fickó rövidujjú fekete pólóban (csupán minusz 17 fok lehetett) két oltári nagy tele töltött szemeteszsákkal, igyekszik éppen nem elcsúszni.Miután látványosan szenvedve majdnem célhoz érve közelítünk feléje, megkér minket, nem vinnénk e el az ő zsákját is, ha már ilyen cipekedésben vagyunk. Hirtelen arcunkra fagyott a mosoly (ami már előtte is jól volt rögzítve az időjárás áldásos hatásának köszönhetően). Persze nagy kacagás lett a vége. A ház alatt van egy pub,történetesen az övé. Invitált minket inni, enni mi pedig megígértük későbben, egy általunk majd megválasztott másiknapon, pótoljuk, most pedig felmennénk fél 1-re való tekintettel.Beléptem a házba.Jól eső melegség. Lift. Hát ami akkorka, hogy mi ketten Orsival alig férünk el. Ez azért nagy szó,mert mindketten 156 cm-re nőttünk meg és nem vagyunk fejenként 50 kilók. Szóval mi és a bőröndök. Nem sikerült beférni. De hát mit tesz az érettségi,megoldottuk. Az egyik bőrönd társaságában az aprócska picike kis lifben ici-pici K.ke halad egyenesen felfelé, puha ágyikót látva lebegni szép szemei előtt, az életének egy újabb kezdete felé.