Svéd napjaim (KK-N)

A reptérre kiérve minden simán ment :) Gyanús is volt.

Becsekkoltam, mint a nagyok :)

Odabent leültem egy szimpatikus várószékre. Kiírták, hogy késika gép: 14.30 helyett 15.30. (Reggel, mielőtt elindultam volna otthonról, Orsi hívott, hogy rettenet nagy hófúvás alakult ki, de akkor még nem volt sejthető semmi.) Nem tetszett a plusz egy óra, de mit van mit tenni, ültem tovább. Olvasgattam a búcsúleveleimet nagy élvezettel, néhány könnycsepp kíséretében, és elmosolyogtam magamnak :) ahogy szoktam. Elképzeltem milyen lehet egy repülő, kinéztem hol van a kapu, ami kienged majd engem innen. Ahogy ülök, üldögélek, fogynak körülem az emberek, felpillantok a táblázatra, mely jelöli, hogy mi a helyzete a gépemnek, és akkor látom csak 18.50. Gyorsan összefutott a szemöldököm ráncba... A pozitív gondolkodásom miatt, gondoltam én, sőt meg voltam róla győződve, ez egy durva becslés, majd csökken ez a szám. TUTI! De ha már így van ez odaírva, ki kell magamból beszélnem csalódottságomat, így a mellettem ülő és állomásozó magyar család fejéhez (mint későbben kiderült Zolihoz) fordultam, és kérdeztem, hogy Ugye csak viccelenek? A válasz nem hatott rám nyugtatólag, mert azt mondta, ilyen még sosem fordult elő. Király, gondoltam, persze, hogy csak most, és csak itt, amikor én is pont itt tanyázom. Mondanom sem kell, forint nem volt nálam, hiszen nem kell már, csak a svéd korona. Ez rossz elgondolásnak bizonyult. Marha negy szerencsémre Viki, (egyik anyuka) ott dollgozik a repülőtéri irányítótoronyban. Valahogy, már nem tudom hogy, megtudta, hogy nagy a baj. Már csak azért is mert a telefonomat sikerült a bőröndömben feladni :) Szerintem sejtjük, hogy Gabikám közreműködésével, -ráérzett- megementésem beindult. Ami abból állt, hogy először is Viki megtalált a váróban. Adott pénzt, hogy egyek igyak az elkövetkezendő időszakban. Hálás köszönetem neki! Röpke két óra múlva hívtak a kapuhoz, hogy kapunk kajakupont! Na az jól esett! Közben a Svédországban élő magyar családdal folyamatos kapcsolattartásba kerültem, már csak azért is, mert mellettem ültek :) Sokat kérdeztem, és ők is. A nap végére jól megismertük egymást. Köszönöm nekik is, hogy oly szívélyesek voltak irányomban! 18.50-kor elkezdődött a beszállításunk. Busz a repülőig. Mindvégig senki sem affektált vagy háborgott. Kúltúrált emberi lények voltak az utasársaim. Én kevésbé bírtam a tétlenséget, járkáltam, és akin kék egyenruhát láttam, nem restelltem kérdezni, hogy ugyan már,de lehet e tudni valamit, bármit a Stocholmból érkező gépemről. Hát képzeljétek! Nem tudtak túl sokat. Így csak néhány csepp információkat sikerült időnként kieszközölnöm Pl.: már felszállt, nem sokára ideér, lehet, hogy még ma elindul vissza...stb. Szóval busz. Már nem tudom, hogy Concorde vagy Boeing volt az a böszöm nagy jármű, de 737-es, az tuti :) Ahogy álldogálltam még kicsit a lépcsőjén, ez rögzült. Beszálltam, leültem, nem a helyemre, mert az snassz lett volna, nem ablak mellett volt. Még a reptéren a család elmondta, hogy vegyes a banda Stochlmban. Mindenki nagyon aranyos, de ha lehet arabokkal kevésbé spanoljak. Gondoltam oké, ennél mi sem egyszerűbb. Hát leültem egy általam szimpatikusnak vélt helyre, és mellém szegődött két tökéketesen arab fickó. Na de sebaj. Majd arrébb megyek későbben. Elkezdtek ők rágózni, gondoltam nekem is kéne, hiszen ez fontos, sokan mondták, tanácsos. Persze, fennt hagytam a kézi poggyászba, a zsebem helyett. Nem akartam én már átmászni rajtuk, meg jött a légiutaskísérő fiú, és szép sorjában csukogatta le a poggyásztartók ajtaját. :) Seráfütty, K.ke megoldja, imitáltam a rágózás mozdulatait. Hát szerintem nem volt ugyanaz a hatás. Amikor éreztem, hogy a lábam emelkedik a földtől, akkor ébredt meg a tudatom is egyben: Én most tényleg egy repülőn ücsimbálok? Aha, igen, válaszoltam és konstatáltam készségesen magamnak. Már mindegy, és mire eszmefuttatásom végére értem, a repülő zökkenőmentesen és egyenesen szállt velem Svédország Stocholmjába.