Szamszára

Hiányzik minden ölelésed,

hisz elfeledtünk egymásra figyelni,

s az úton valami régen elveszett…

kemény búzaszemként őrlődtünk a malomban,

- talán igaz volt, vagy talán mégsem?

- szenvedek, nagyon szenvedek…

Csecsemőként őszintén, tisztán,

csöppentünk bele ebbe a valóságba,

még ismertük igaz önvalónkat,

- de belementünk a játékba!

Emberként e földön követtük őseink lábnyomát,

hagytuk érvényesülni mások akaratát,

cipeltük ezredévek súlyos keresztjét,

miért jussunk lett örök fájdalom…

követtünk hamis álmokat,

a nagyobbak által kitűzött célokat,

kergettünk elérhetetlen ábrándokat…

- sodort az ár…

Az ego felkért egy táncra,

s nevetve nyújtottuk felé kezünk,

kiálltunk a porondra…

- játszottunk…

Nem hallottuk meg saját hangunkat,

nem álltunk ki elveinkért,

se önmagunkért!

- folytattuk tovább!

Megszereztünk mindent, mit akartunk,

mégsem éreztünk boldogságot,

tartaléklángon pislákolt az élet…

elnyomtunk minden érzelmet,

életfogytig tartó adok – kapok,

kerestük, kutattuk, ki a jobb!

Hittük, hogy így kell,

- csak így lehet…

Nem találtuk a sallangok közt magunkat,

- ez hát a szamszára?

A lét forgataga…

- rabok vagyunk… önmagunk rabjai…

Leláncolnak minket múltunk árnyai…

Várjuk a megváltást - másoktól,

- mindig másoktól!

Egy napon csend lesz, néma csend…

akkor meghalljuk, hogyan pendül szívünkön a húr,

- újra élvezzük a muzsikát…

Feltör az eredendő alaptermészet,

többé nem hagyja elnyomni magát!

Már nem hiányzik az ölelés, minden a miénk!

Lebegünk…

Örök békében…

Ez a csend!

- a szenvedés vége…