Szitakötő

Mint az ember, ki mély álomból jő,
Barátom volt ott az óriás szitakötő.
Színes szárnyával takart be hirtelen,
Azon az ösvényen, csak ő jött velem.

Nem féltem ott, többé nem fogok félni,
Láttam a kékeket új életre kélni.
Kékekhez sárga árnyalatot adtak,
S kezük alatt megszületett a smaragd.

Smaragdnak fénye barnával szelídült,
Abban a pillanatban életre kelt az ősz.
Pirosas-bordós árnyalatok jöttek,
Hogy jobb kedvre derítsenek, közéjük vegyültek.

Vidáman integetett felém a lila,
Barátaim kacagását csalogatta oda.
Majd elgondolkozott és rózsaszínné vált,
Így keletkezett hát a legszebb virág.

Színek királya zord ábrázattal jött -
Mindent odaadó, sohasem látható,
S kik feketével jöttek, fényt teremtettek,
Csak fogták egymás kezét és fehérré lettek.

Fehérek fénye dereng immár körül.
Nincs többé sötétség, az ember lánya örül,
És hogy ne legyen az elválás többé szomorú,
Barátom szárnyát hagyta nekem vánkosul.