Barátok

Ottó, a nyugdíjas, de igen aktív férfi sok barátot szerzett az évek során. Kisiparosok, gyártulajdonosok, mezőgazdászok, boltosok, írók, költők, festők, műfordítók, tévések, rádiósok, orvosok, elszegényedett milliomosok, lakáshiteltől bedőlt középosztálybeli családok, valamint újságírók bizalmát tudhatta magáénak. Közöttük vitte a hírt ide-oda, igyekezett egyiktől a másikig minél több segítséget is közvetíteni. Bár számtalanszor nevetett azon, hogy olyan ismeretségi köre van, akiket ha egyszerre hívna meg egy buliba, bizony kitörne a parasztgyalázat. A dúsgazdagok biztosan lenéznék, és megjegyzéseket tennének a szegényebbekre, akik viszont nem éreznék jól magukat a sznobok között. Egyesek a mindennapi betevőéért „harcoltak”, míg mások az ellen, hogy mit ne egyenek meg. Az egyiknek nem volt ruhája, a másik kidobta az újat is… Számtalanszor csóválta a fejét ezen felismerésein, és egyfolytában azon fáradozott, hogy csökkentse az egyenlőtlenségeket.

- Nehéz a sorsa a magamfajtának… De én azért mindenkivel megtalálom a hangot, segítek, ahol tudok, és a gazdagok, ha úgy tálalom, szívesen adakoznak a nagyon-nagyon szegények javára. – mondogatta a feleségének.

- Drágám! Ezt becsülöm benned leginkább! Örülök, hogy nyugdíjas korodra ilyen rendkívül nemes elfoglaltságot találtál magadnak! – nevette az asszony, aki egyetértett vele.

Díjazta a tevékenységét, sőt maga is szervezett jótékonysági esteket, míg a férj akcióiban is mindig hasznos segítőtársnak bizonyult. Mindketten elfogadtak mindenkit olyannak, amilyen, miközben megpróbálták a legjobbat kihozni az ismeretségekből, a barátokban pedig az erényeket, a társadalmilag elfogadott jó tulajdonságokat erősíteni.

Ottó több alkalommal megszervezte, hogy a kidobni szánt, felesleges ruhadarabokból válogathassanak a rászorulók, de ugyanilyen rendezvényt hozott létre tartós élelmiszerekből vagy játékokból is. A szegények áldották a nevét, akik pedig dúskáltak, örültek, hogy megszabadulnak a „kacatoktól”, miközben még jót is tehettek.

Egy alkalommal, amikor Imrével, az egyik szerző barátjával beszélgetett, aki elpanaszolta a könyvkiadás nehézségeit, eszébe jutott, hogy Bence barátja, a tapasztalt vén róka valami mást mondott ugyanerről. Meghallgatta mindkét felet, majd hirtelen ötlettől vezérelve találkozót szervezett nekik, egy csendes kis kávézóba, vasárnap délután háromra. Izgatottan várta az eseményt, vajon mi fog kisülni belőle.

Imre, a negyvenes évei elejét taposó, magas, barna hajú, jóképű férfi, sok mindent megélt, sok mindenre ráébredt, saját tapasztalatait írta meg számtalan könyvben. Ám a kiadásnál meggyűlt a baja…

Bence, a hajlott hátú, hetvenes évei végét járó titokzatos idős férfi köztudottan évek óta egy olyan kiadónak dolgozott, ahol az évtizedek során nemhogy több tucat gyerekkönyve megjelent, hanem egyenesen országos hírnévnek örvendett, sőt még külföldön is terjesztették némelyiket, mint tankönyv. Ennek ellenére első pillantásra mégis szúrós szemű, komoly képű, mogorva embernek tűnt. Imre el nem tudta képzelni, hogy egy ilyen megkeseredett öreg hogyan tud gyerekkönyveket, meséket, verseket írni-rajzolni.

Miután bemutatkoztak, leültek, és kértek egy-egy üdítőt, néma mustrálgatás következett. Kicsit döcögősen indult az ismerkedés, főleg a túl nagy korkülönbség, és a társadalmi egyenlőtlenség miatt. Imre nem tudta, hogyan kezdje, Bence úr pedig azt hitte, a fiatalember tőle vár támogatást, esetleg mecénás szerepet, pedig ilyesmiben nem szívesen segített senkin, főleg nem egy feltörekvő középosztálybeli ki tudja kicsodán, na, de amikor Ottó olyan szépen kérte, hát egy találkozóba beleegyezett.

„Lesz, ami lesz, legalább kimozdulok, megnézem magamnak, milyenek az utódok! Hm… A jövő nemzedék! Áh!” – gondolta, amikor elindult otthonról.

Most azonban várakozott és hallgatta a csendet…

A kínos szótlanságot Ottó törte meg.

– Nos, barátaim! Akarjátok, hogy én beszéljek helyettetek, vagy esetleg távozzak? – imitálta, hogy feláll, és elmegy.

– Nem-nem! Maradj! – kérte Imre a karját megérintve.

- Jó, de akkor kezdjétek el, vagy elmegyek! Hogyan lehet, hogy két író nem tud mit mondani egymásnak? Nem értem… – felelte és tétován visszaült a helyére.

– Rendben… Bence úr… - bólintott tiszteletteljesen az idős férfi felé.

- Nos, fiam, látom, az illemet tudod, legalább a koromnak megadod a tiszteltetet… - nyugtázta.

– Igen…

- Elismerésem, a mai fiatalok nem tanulnak etikettet…

- Köszönöm…

- Én már megettem kenyerem javát, tapasztaltam eleget, valójában nem tudom, mit akarsz tőlem… bár Ottó barátunk említette, hogy milyen körülmények között adtad ki az első könyvedet… - felelte Bence úr, aki arról volt híres, hogy a tőle fiatalabbakat, és azokat, akiket nem tartott magához elég méltónak, vagy egyenrangú félnek, mindig letegezte, viszont azonban elvárta a magázódást.

- Igen… sajnos… - sóhajtott a másik.

- Mesélnél erről bővebben? – fürkészte a számára ismerősnek tűnő fiatalembert.

– Természetesen… Köszönöm, hogy meghallgat… - köszörülte meg a torkát.

– Hallgatlak… Kezdjük azzal, kik a szüleid, hol élsz, aztán térjünk rá, miről írsz?

– Fontos ez? Úgy értem ez a legfontosabb kérdés egy írónál?

– Igen, fiam, fontos, mert akkor lehet tudni, miért éppen arról ír a szerző, amiről! Tehát hol születtél, kik a szüleid?

– Itt születtem a városban, mindig is itt éltem… Anyám egy gyárban dolgozott, gép mellett… Nehezen éltünk…

- És az apád?

– Nem ismertem… anyám sosem mondta el, ki volt…

- Értem… tehát egy asszony nevelt fel, apa nélkül! Mostoha apád volt?

– Nem, anyám élete végéig hűségesen kitart az egyetlen szerelme, vagyis az apám mellett! Micsoda baromság… ő meg valahol vígan éli világát, ha még él… - tette hozzá az orra alatt.

– És mégsem árulta el, kicsoda?

– Nem, bár még gyerekkoromban említést tett arról, hogy valami álruhás királyfi vagyok, mint a mesében, de mégsem mondta el!

– Most sem árulja el?

– Nem… soha! Azt mondta, mindent megtesz értem, de ezt az egyet ne kérdezzem. Annyit azért tudok, hogy apám nagyon becsapta. Megcsalta őt, és nem akart gyereket, azaz engem, de ne kérdezzen többet, erről semmit sem tudok, legalábbis ettől többet nem! Nagyon kínosak nekem ezek a kérdések.

– Jól van, akkor azt mondd el, miért írsz, mi vitt rá, ki a célközönséged? Mi a célod az írással, hogyan viszonyulsz az irodalomhoz? Végeztél előtte piackutatást? No és valami irodalmi kurzust?

- Khm… - törölte le a homlokát feszengve, arra gondolva, hogy ő nem tudatosan ír, hanem elemi ösztönből. Sohasem jutott eszébe piackutatást végezni, mielőtt megírt valamit. Célközönség? Az meg mi? Némelyik műnek a műfaját sem volt képes meghatározni, nemhogy el tudta volna képzelni a tudatos, céllal írást. Hát még a kurzust…

„Saját írásoknál ugye minden egészen más, mert azokat belülről ismerem, megelevenedik benne az egész életem, az összes érzelmem… honnan tudjam, mi a műfaja… és hogyan mondjam el ezt egy ilyen kíváncsi idegennek?” – elmélkedett.

– Nos? – kérdezte Bence úr, látván a dilemmáját.

- Az úgy történt… - kezdte el nyögve.

Majd egyre jobban belelendülve előadta, hogy azért ír, mert egy belső hang arra buzdítja, végeláthatatlan mennyiség árad ki belőle, verseket, novellákat, esszéket vet papírra, szinte megszállottan ír, ír, ír és ír, bármit, ami eszébe jut. Sokszor napokig fel sem áll a géptől. Akkor érzi jól magát, ha megírta a fejében száguldó összes gondolatot.

Előbb akadozva beszélt, majd a mondandó közben egészen lázba jött, megfeledkezett a beszélgetés kihallgatás mivoltáról, ahogyan először gondolt rá.

- Mi az ars poétikád?

– Tessék? - hökkent meg a kérdésen.

- Mi az ars poétikád?

- Hát… izé… Sajnos, az nincs… még… - tétovázott kizökkenve az előbbi előadásból.

- Érdekes, csak van valami célod, valamilyen irányvonalad…

- Nincs… illetve… ha az nem, hogy nem kötöm meg magam, nem teszem semmilyen skatulyába, írok, amit írok… ha érti, mire gondolok…

– Nem egészen… de egyébként sem értem a mai fiatalokat… Mióta írsz, fiam?

– Két éve…

- Üh… csak két éve? Azt nevezed te írásnak? Hát addig mihez kezdtél magaddal? – lepődött meg Bence úr.

– Dolgoztam…

- Miért, most nincs munkád?

– Ah… nincs, munkanélküli vagyok… megszűnt az állásom…

- Mi a foglalkozásod?

– Tanár vagyok… vagy csak voltam… - suttogta letörten.

- Nocsak… mit tanítottál?

– Kémiát, fizikát…

- Hű… jól eltértél a témától!

– Igen, uram…

- No és mi váltotta ki belőled az írás képességét?

– Parancsol? – nézett bambán.

– Jól értetted! Ha addig nem írtál, akkor mi volt az a pont, amitől írni kezdtél, és egyre csak árad belőled, ahogyan az imént megfogalmaztad.

– A pont… a pont… hát igen… valóban volt kiváltó ok… sőt, több is egyszerre.

– Elárulod nekünk is?

– Persze, nem titok… az egyik az, hogy negyven éves lettem… fura, de egyik pillanatban még minden rendben volt, az életem haladt a rendes kerékvágásban, majd belekerültem egy ördögi körbe, vagy minek nevezzem, amikor hirtelen kártyavárként összeomlott minden! Az iskolába egyre kevesebb diák felvételizett, a fejünk felett lógott Damoklész kardja… sosem hittem volna, hogy bekövetkezik… - búsult.

- Mi történt? – kérdezte az öreg rezzenéstelen arccal, inkább csak illemből.

- Ami ilyenkor szokásos… összevontak két gimnáziumot, hogy az önkormányzatnak gazdaságosabb legyen a fenntartása… és vajon miért éppen én lettem a fölösleges tanár? Lapátra tettek, pedig addig azt mondták, az egyik legjobb munkaerő vagyok! Ennyit a legjobb munkaerőről, és a megbecsülésről… Aztán persze teljesen kiborultam, mert máshoz nem értek, mindig tanárnak készültem, mindig az akartam lenni, egy helyen dolgoztam, ugyanott, ahová gyakorlatra is jártam. Ennyit ér a hűség, a kitartás, és az, ha a szívemet is adom hozzá… Istenem, pedig mennyit nélkülöztünk anyámmal, hogy legalább nekem jobb legyen, és elérjem a célom… hiába voltam kitűnő tanuló, és ösztöndíjas… a végén ugyanoda jutottam, mint a link alakok, akárcsak egy kivert kutya… - kesergett.

- Miért pont téged tettek ki? Nem mondták?

– De igen… a mi iskolánk épületét adták el, ma már üzletközpont áll a helyén, a másik iskolában pedig egy idősebb úr volt a kémia-fizika tanár, őt már nem akarták kitenni nyugdíj előtt, megértem, pláne, hogy a saját helyén maradt. Hát így kerültem a süllyesztőbe, mondván még fiatal vagyok, bármikor kapok másutt helyet. Na, persze, ez nem olyan könnyű, mint mondani, mert mindenütt inkább összevontak, leépítettek… Nem tudom, mi történt… Persze, hogy kiborultam! Idegösszeomlást kaptam, nem szóltam senkihez, látni sem akartam senkit! A feleségem egy darabig tűrte, majd amikor majdnem megütöttem, hát, igen, nekimentem, pedig mindig mellettem állt… a fiaim tekintetét most is magam előtt látom… - egy könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából.

– Nehéz az élet… - szólt közbe Ottó – Nem vagy egyedül, sokak sorsa hasonló…

- Persze, tudom, de az engem nem vigasztal, nekem nem öröm, ha másnak is rossz! Én, aki mindig jó voltam, jó akartam lenni, aki sosem ittam, mert elítéltem… akkor keményen inni kezdtem… és egy nap arra ébredtem, hogy a feleségem kirakott az utcára. Azt mondta, nem ők fognak elmenni a közös lakásból a gyerekekkel, menjek én… nem akarnak tőlem rettegni, mikor mire jönnek haza… Az volt az a pont, amikor megígértem, hogy többé egy kortyot sem iszom. Nem is ittam! De haza akkor sem mentem többé… egy barátomnál kaptam menedéket, de ha az ember nem tud fizetni, a kutyának sem kell! Most egy lepukkant albérletben tengetem az életem, sokszor napokig nem eszem… nincs fűtés, néha víz sem, az áramot is csak kegyelemből kapom… ekkor tört fel belőlem az írás… Ha belefeledkezem, egy más világban azt élem át, amit a szereplőim… azaz nem vagyok önmagam. A képzeletbeli író, vagy az egyik főhős szerepébe bújok! Egyszóval magamat szórakoztatom.

– A családod nem keresett azóta?

– Nem tudok róla, a környéken sem jártam mostanában… az álláshirdetéseket azért mindig megnézem, de még nem akadt egy megfelelő sem… lefoglaltam magam mással… Elnézést, nem akartam ezt elmondani! Nem szeretek panaszkodni, utálom, ha sajnálnak, azt hiszem, most döbbentem rá, hogy miért írok… a kor, a munkanélkülivé válás, és a családtól való elszakadás hármas egysége váltotta ki belőlem… Nahát, rájöttem, igazából ezen nem gondolkodtam eddig! És ön? Mióta ír?

- Én? – lepődött meg az öreg - Hát én fiam, egész életemben írtam… rengeteg könyvem született… a legtöbb a fiókomnak… sosem jutott eszembe kiadóhoz vinni őket, te miért akarod kiadatni?

– Ezt sem tudom… - tétovázott - Csak… mert… azt hiszem, belső kényszer… vagy ilyesmi… nem tudatosan…

- Értem… ezáltal vágysz elismerésre, esetleg szeretetre, vagy a családodat akarod visszaszerezni… nyomot akarsz hagyni… vagy azt hitted, ezzel majd pénzt keresel? - bólintott az öreg, mintha átlátna az ifjabbon, közben rákacsintott Ottóra, aki egy széles mosoly kíséretében viszonozta a gesztust.

– Nem-nem… illetve nem tudatosan… nem tudom, mi hajt, és miért…

- Igen, értelek, ösztönösen írsz… ami jó is, meg nem is… az emberek mindig arra törekednek, hogy nyomot hagyjanak maguk után, mert nem értik meg az élet célját… nem az a lényeg, de erre majd te is rájössz, ha annyi idős leszel, mint én! Minden múlandó… folyton változó, semmi sem tart örökké… egyszer fenn, máskor meg lenn, de egy kicsit már belekóstoltál te is… no, de térjünk vissza az írásra!

– Mi a véleménye? – kérdezte Imre kétségbeesetten.

– Nem ismerem az írásaidat, így nem tudok mit mondani…

- Nálam van egy példány az első könyvemből, meg egy kézirat néhány versemről… - vette elő remegő kézzel a táskájából az említett írásokat, közben körülnézett, nehogy meglássa valaki más is. Mintha csak bűn lenne, vagy titok…

- Hadd látom…

Az öreg komótosan rágyújtott egy pipára, lassan a kezébe vette a könyvet, a verseket lazán az asztalra lökte, feltette az olvasószemüvegét, és a füstön át, néha köhintve egyet, először kívülről szemlélte meg, közelebb emelte az arcához, elől-hátul elolvasta a borítóján az írást, majd megnézte a tartalomjegyzéket, és az előszót.

– Ajánlást nem írattál hozzá? – kérdezte pöfékelve, féloldalt fordított fejjel, és félig nyitott szemmel.

- Nem… - fészkelődött az ifjabb.

– Hm… hm… és recenzió van?

– Az sincs…

- Nocsak… - morogta az öreg, és beleolvasott – Tudod, fiam, ha elfogadsz egy jó tanácsot, nem kell mindent megírni! Ha eljutottál egy pontra, akkor jobb a hallgatás, amit viszont megírtál, azt később mindig nézd vissza, mert biztosan lesz mit javítani rajta. Az írás hevében néha nem tud gondolkodni az ember… Addig nem szabad semmit kiadatni, amíg nem érzed, hogy készen van! Ha már írsz, ami egy csodálatos adottság, akkor nemcsak magadnak írsz! Figyelembe kell venni az olvasók igényeit és a kritikákat! A kevesebb néha több, mert az mélyen elgondolkodtat… no meg aztán meg kell tanulnod az elengedést is… A türelem… hát igen, a türelem… Ha ezzel akarsz foglalkozni, nem ártana egy jó szerkesztőt szerezned, és meghallgatnod az építő jellegű kritikákat… én már csak tudom… - dünnyögte, miközben lapozgatta a könyvet.

Imre falfehér lett, levegőért kapkodott, nem tudott mit mondani, különösen azért nem, mert az öreg még nem is tudta, miről szól a könyv, és máris osztotta az észt. Ottó nyugtatásképpen rákérdezett, iszik-e valamit, de nem kért, csak egy hideg ásványvizet, hátha lehűti belső poklát. S míg Bence úr belemerült az első novellába, ketten suttogtak hétköznapi dolgokról.

Az öreg arcán egyetlen rándulás sem jelezte, mire gondol a könyvvel kapcsolatban. Imre ettől egyre idegesebb lett, egy dolog megírni valamit, és megint egy másik dolog azt közzétenni, félt a megmérettetéstől, leginkább azért, mert a kávézó félhomályában az idős férfi túl komolynak, sőt, egyenesen irodalomtudósnak látszott. Attól tartott, hogy nem is novellák azok, amiket annak nevezett. Ilyen alaposan még senki sem nézte át a „művet”, igaz, annak sem igen merte nevezni. Az eső is szemerkélni kezdett odakinn, egyre komorabbá vált az idő a hangulatával egyenes arányban… Képtelen volt Ottóra figyelni, a hangja olyan távolinak tűnt, mintha víz alól, vagy egy másik bolygóról jönne a rengeteg értelmetlen zagyvaság. Már teljesen idegronccsá vált, és a feszültség oldására elhangzó igen-nem kérdések-válaszok tömege hiábavalónak tűnt, a gondolatai egyetlen téma körül forogtak, az idő pedig ólomlábakon cammogott tovább. Fészkelődött, verítékezett, miközben Bence úr a könyvbe több helyen belelapozott.

„Csak nem most akarja kiolvasni az egészet? Mind a 450 oldalt?” – rettegett.

– Hm… - nézett fel az öreg egy pillanatra az olvasnivalóból.

Azzal felemelte a verseket, és azokba is belekukkantott. Imre legszívesebben ordított volna. Felnőtt ember létére így még nem érezte magát. A kínpadtól kezdve a keresztre feszítésig minden szörnyűség eszébe jutott, de megpróbálta türtőztetni a kikívánkozó érzelemkitörést. Legszívesebben kikapta volna az öreg kezéből, és elszaladt volna vele. Szidta magát, amiért belement a találkába, amiért eljött, és ezt a megaláztatást magára vállalta. Figyelmét elterelendő egy jó mélyet húzott a jéghideg ásványvízből.

„Hátha lehűt!” – gondolta hozzá.

Addig-addig kínozta magát, amíg úgy döntött, nem érdekli, mit mond az öreg, ezek az írások az övéi és úgy szereti őket, ahogyan vannak…

„Saját gyermekeim és nem érdekel, mások mit gondolnak róla! Nem nekik írtam, hanem magamnak, az olvassa el, akinek tetszik, vagy akihez szól! Nem értem, minek képzeli magát ez az öreg, és hogy jön ahhoz, hogy ilyen fejjel nézze a drága gyerekeimet! Mit gondol, ő mit tud az irodalomról, ha eddig csupán gyerekverseket írt és rajzolt?” – dühöngött magában, miközben pattanásig feszültek az idegei, de úgy döntött, ha a fene fenét eszik is, kibírja, és megvédi az írásokat, bármit is mondjon róluk. Egyre erősebbnek, harcra készebbnek érezte magát. Gyűjtötte az energiát a visszavágáshoz.

Már fogalma sem volt, miért jött létre a randevú…

Mikor úgy érezte, túlfeszült a húr, az öreg megszólalt.

- Nos… - kezdte, letéve az írást, és a szemüvege fölött rápillantott Imrére.

– Igen? – kérdezte visszafojtott érzelmekkel.

– Hát, fiam… meg kell, hogy mondjam… - nézett rá szúrós szemekkel, és egy jó nagyot pöfékelt a pipájába.

Kieregette a füstkarikákat, végtelen nyugalommal adózott a pillanatnyi gyönyör oltárán, látszott rajta, rendkívüli módon élvezi a helyzetet.

– Kh… - köhintett idegesen Imre, és a szája elé tette a kezét.

– Nos… hát igen… - tért vissza a mondanivalóhoz - Bevallom, nem vagy tehetségtelen, egészen jók a novelláid, érdekesek, változatosak… a verseid szintén… - bólintott - Lendületesek, magukkal ragadnak… Látom, te is az életről és az abban szerzett tapasztalataidról írsz… csodálom, hogy nem kellett egyetlen kiadónak sem… bár tudom, hogy a körbe nagyon nehéz bekerülni, mert akik benn vannak, nem veszik be az ismeretlen feltörekvőket…

- Igen… a kiadóknak tetszett ugyan, de mindenütt ki kellett volna fizetnem a kiadatás költségeit…

- Hallottam ilyesmiről, de nem akartam elhinni… Valóban így van?

– Igen, így van! Főleg az első könyvesekkel, ismeretlenekkel.

- Akkor ezt hogyan adtad ki végül? – bökött a könyvre.

– Gazdaságosan… Száz példányra volt pénzem… el tudja képzelni az is mennyibe került? Kifizettem az egész összeget, ami a hátulján szerepel vételárként, ráadásul, ha a kiadó nem tudja eladni, akkor szerzői áron meg is kell vennem az összes többit! Persze, nem reklámozza, nem viszi sehová, mert az is nekem kerülne pénzbe… az ismertté válás… áh! – legyintett lemondóan – És akkor még arról nem beszéltem, mennyi jogdíjat kapok, ha mégis sikerül eladniuk… egytizede sem jönne vissza…

- A jogdíjakat én is ismerem, nem sok, de abban az esetben, ha a kiadó bevállalja… a szerző az szerző, és ő kap jogdíjat a művéért! Az írás is munka, mégpedig igen kemény!

– Hát erről is tudnék mesélni… - felelte keserűen.

- Pontosabban?

– Áh, nagyon hosszú… rengeteg reakció volt… a legdurvábban az a mondat érintett meg: „Könyvet bárki ki tud adni!” Hát… - Az igaz! Ha meg tudja írni! – vágta rá Bence úr.

– Ezt mondtam én is!

– Az ilyenekkel nem kell foglalkozni, irigységből beszélnek!

– Sejtettem…

- Milyen szerződést kötöttél? – kérdezte Ottó.

– Azt hiszem, nagyon járatlan voltam… kifizettem a nyomdai fájllá alakítást, korrektúrát, borítótervet, nyomdaköltséget…

- Vagyis szponzoráltad a saját könyved… érdekesek ezek a mai kiadók! – csóválta a fejét az öreg.

– Igen, szponzoráltam a saját könyvem… - döbbent le Imre, mintha akkor jött volna rá a valóságra.

– Magánkiadás?

– Nem… kiadó adta ki! – felelte felháborodva.

– Megtudhatjuk, mennyibe került ez neked? – kérdezte Ottó.

– Áh… barátom… ne is kérdezd…

- No, mégis…

- Hát… fél millió…

- Honnan volt annyi pénzed? – csodálkozott Ottó, aki ismerte a férfi anyagi helyzetét.

– Fél életen át gyűjtögettem, nehezebb időkre… na, jó, a végkielégítésemből… - vallotta.

- Akkor most eljöttek a nehezebb idők… - nézett rá Bence úr. – El, mert elfogyott a pénz, és úgy tűnik, a kutyának sem kell a könyvem… tehát a többit még meg is kell majd vennem… úgy szól az írás… de hogy miből? - sopánkodott Imre.

– Miért nem próbálkoztál másutt?

– Másutt? Próbálkoztam én… a legnevesebb szóba sem áll egy senkivel, válaszra sem méltatott, a többi meg azt mondta, nem fér bele a profiljába, anyagi gondjaik vannak, vagy nem foglalkoznak ismeretlenekkel, de hát akkor hogyan lehet elindulni? Végül is, akik szóba álltak velem, mind azt javasolták, hogy az első legyen szerzői kiadás, és utána meglátjuk… akivel szerződést kötöttem, az volt a legolcsóbb megoldás…

– Nagy baj, úgy látom, manapság egyedül a kiadók akarnak meggazdagodni, miközben semmilyen kockázatot nem vállalnak, mert a szerzővel mindent kifizettetnek.

– Igen… én sem gondoltam, hogy így megy ez…

- Én azt szűrtem le ebből, hogy a kiadók talán keresnek némi pénzt, mégis egyfolytában panaszkodnak, míg a szerzők semmit, azaz ingyen írnak azért, hogy másoknak jó legyen. - dünnyögte Ottó.

– Valahogy úgy… - bólintott rá Imre – Végül is ez is szimpátia alapon működik, ha én tetszem az olvasónak, és ismer, akkor talán hajlandó megvenni, bár inkább ingyen szeretné, de mi van akkor, ha én nem szeretném magam áruba bocsátani, és bájologni azért, hogy bárki is megvegye? Ezért vannak a kiadók, vagy nem? Legalábbis eddig úgy gondoltam… volt már rá példa, hogy munkanélküli tanár olyan bestsellert írt, ami az egész világon elterjed…

- Leginkább a belőle készült film után… - morogta az öreg.

– Igen… - bólintott Imre és Ottó egyszerre.

- Kudarcélménynek élted meg? Szóval csődnek ítéled meg a mai könyvkiadást? – kérdezte Bence úr.

– Nem… ezt így nem mondhatnám… nem egészen így… de azt hittem, legalább az ára visszajön… titokban reméltem némi hasznot is, de arról már rég lemondtam, megelégednék azzal a félmillióval, amit ráköltöttem… egyébként örülök, hogy megjelent, kaptam egy lehetőséget, felemelő érzés volt a kezemben tartanom…

- Már nem az?

– Izé… - nyelt egyet – De… de, igen, az… most is az!

– Akkor, mi a baj?

- Hányat adtál el? – tudakolta Ottó.

– Nem tudom, keveset, inkább azt mondanám el, hányat ajándékoztam a barátaimnak, rokonaimnak… könyvtáraknak… mindenkinek ingyen kellene! Tisztelet a kivételnek… - nézett Ottóra - Persze, volt, aki tudta a helyzetet, és azért vette meg, hogy hozzájáruljon a kiadatás költségeihez… haha, kegyelemből… tudom, a firkászok mindig koldusboton voltak… de hogy még manapság is? Néha csak akkor tudok enni, ha eladok egy könyvet…

- No persze, hiszen nincs családod…

– Nem bírták a bizonytalanságot, a két gyönyörű fiam! Anyám kisnyugdíjas, nem akarom pumpálni, sem elkeseríteni… olyan büszke rám, hogy megírtam a könyvem, már azért megérte… nem tudja, hogy már állásom sincs, megkíméltem a különélés ismeretétől… - görbült le az ajka.

– Nem tűnik fel neki, hogy nem mennek hozzá az unokák, és a menye? – tudakolta az öreg.

- Nem… a feleségemet amúgy sem bírta, azért nem járt oda… a fiaim pedig nagyok, néha beugranak hozzá… de a család nálunk mindig szent volt, ők nem árulnak el… a mama előtt úgy tesznek, mintha minden rendben lenne…

- Értem… Nem akarok beleszólni, de ez nem egészen etikus a mamával szemben!

– Igaz, de mit vár tőlem, ő sem volt velem etikus, máig nem tudom, kiféle-miféle az apám, pedig, mint gyereknek jogom lenne! Igazam van?

- Igaz… - bólintott Bence úr, Ottó pedig helyeselt.

- Sajnálom…

- Én is…

- Nos, visszatérve ismét az írásra… én évek óta egy kiadónál vagyok, nekem jogdíjat fizetnek a könyveim után, soha egy fillért sem fektettem bele, mindent ők intéznek, én csak a munkámat adom. A jogdíj 6-8-10 %, kiadótól függően.

– Csak azt nem értem, hogyan lehet ebből meggazdagodni? – szólt közbe Imre.

– Már tudod, hányat kellene eladnod, hogy meggazdagodj belőle! – bólintott az öreg - Az a kérdés, hogy megélhetési irodalmat, ponyvát, vagy komoly dolgot akarsz! Minden rétegnek más az olvasótábora. Ha ezt pénzért akarod, akkor igazodnod kell a piaci igényekhez, ponyvát, krimit, vámpíros könyveket kell írnod, és bestsellert kell faragni belőle! No, meg a célirányos óriási reklámot se hagyd ki a dologból! Ellenkező esetben ne számíts sok jóra. Nekem fizetnek érte, megrendelésre dolgozom, no, meg hobbyból, mert szeretem csinálni. A versek, mesék, és a kifestők elkelnek a piacon, óvodákban, iskolákban, de azért azt ne tudd meg, mennyit kapok értük…

- Érdekelne… - nézett egyre szomorúbban a feltörekvő ifjú szerző.

- Na, jól van, most az egyszer elárulom… - esett meg az öreg szíve rajta - Nem a pénzért csinálom, de ez nem publikus! Százötvenezret kerestem három év alatt, mondd! Pénz az? – nézett az ifjabbra.

– Nem pénz, elismerem, annyiért nem érdemes tollat sem ragadni, de az én kétéves munkámért mínusz félmillió azért mégiscsak sokkal kevesebb…

- Ez igaz! Valójában ezzel a dologgal még nem találkoztam, legalábbis élőben…

- Nos, akkor van valami ötleted, Bencém? – kérdezte Ottó.

- Nincs… bár beismerem, a fiú nem tehetségtelen, sőt… - ismét bólintott - Javaslom, keressen olyan kiadót, ahol bevállalják a műveit! Tegye ismertté magát!

– Na, jó, de hogyan? A helyi lapban már megjelent egy cikk róla, Pista készített vele riportot, de ez a könyveladáson nem segített…

– Keressen mecénást! Nagy ember nélkül nem megy! Én nem vagyok az, bár valóban van nevem a gyerekirodalomban, de a kiadóm is kezd bedőlni, a gazdasági válságra hivatkozva nem kaptam meg a legutóbbi járandóságomat sem, sőt, sem az email-re, sem a telefonra nem válaszolnak. Tehát, Ottókám, ha az volt a célod, hogy a felfedezetted beajánljam a kiadómnál, akkor ez nem jött össze! Egyrészt az anyagi helyzetük miatt, másrészt a profiljuk nem novellákra specializálódott, ők inkább gyerekkönyvekre vevők…

– Én is itt vagyok… - vetette közbe Imre.

– Tudom, fiam, de ismerem Ottót, biztos vagyok benne, hogy ilyen céllal hozott össze minket! - Ottó nevetve bólogatott.

– Na, ugye, megmondtam! – mosolyodott el az öreg.

– Igazad van, barátom, azért akartam, hogy találkozz ezzel a tehetséges ifjúval, hátha tudsz neki segíteni, merre induljon. – Nos, én úgy vélem, az ifjú valóban tehetséges, sőt, jóval tehetségesebb nálam… - kacsintott Ottóra - Biztos vagyok benne, a könyvei megtalálják az útjukat! Akinek szüksége lesz rá, azokhoz eljut. A pillanatnyi mélypont nem számít… majd jön a felemelkedés, csak türelem-türelem… az ifjak mindig rohannak, de hova? Kérdezem-kérdezem… - ingatta a fejét viccesen.

– Türelem… - szakadt fel egy mély sóhaj az ifjabból.

– Sajnos, igazad van, fiam… - fordult Imre felé - A mai könyvpiac elkeserítő, sok a szemét, azokat talán még meg is veszik, az igazi irodalom nem kell senkinek, pontosabban nem népszerű. Fájlalom, hogy a szerzőket nem védi senki, és ennyire ki lehet őket zsákmányolni. Abban látnám a megoldást, ha egy érdekképviselet jönne létre, ahol ától zéig minden pontot lefektetnének, és a kiadóknak ahhoz illene tartani magukat. Az is igaz, hogy sok önjelölt író van, akik bármire képesek, hogy az egójukat fényezzék, a sok korpa között elvesznek a valódi tehetségek, az igazi gyémántok. Az igazi gyémántok… ám a ragyogást nem nyomja el semmilyen sötétség! Előbb-utóbb előbukkan… Mindig felszínre tör! Csak ki kell várni a végét… nyugi… türelem… – ingatta a fejét.

- Így igaz! – bólintott Ottó.

- Ámbátor… Visszatekintve saját múltamra… Tudjátok, örülök, hogy eddig is élhettem, én aztán mindig a végletekig kihasználtam a lehetőségeimet, tudom, nem sok van már hátra, de végül is summa-summarum, elégedett vagyok, nekem ez volt a feladatom! Írtam! Mindenkinek megvan a saját küldetése, és ahhoz hűnek kell lennie! Semmi más nem számít! Ilyen az élet! A küzdelem, az út nagyon szép, sőt, egyenesen csodálatos, még akkor is, ha néha nehéznek véljük! Hálás vagyok, hogy részt vehettem benne! Mit számít, hány könyvet adtam ki? Nem az a cél, hanem az érzések, amiket közben átéltem! Azt pedig senki sem veheti el tőlem! Utólag jót nevetek majd az egészen, hiszen játszottam… szerepeltem egy darabban, ami az éltemről szólt! – bólintott, és ismét belefeledkezett a füstkarikák eregetésébe.

– Köszönöm… - rebegte Imre hálásan, mert ebből a pár szóból megismert egy csupa szív, sorsával elégedett idős embert, akit első látásra mogorva, megkeseredett, érzéketlen sznobnak vélt. Beszélgetés közben sorra dőltek le az addigi benyomások falai. A zord álarc alatt nagy tudású, bölcs, érző lélek lakozott. Miközben hallgatta a szavait, egyre jobban lecsillapodott a lelkében háborgó tenger. Mindjárt magában eldöntötte, megfogadja a tanácsait, hasonlóképpen fogja leélni az életét. Az, hogy mennyi könyve fog megjelenni, és elfogyni, már egyáltalán nem volt érdekes. Az első könyve megjelent, mert meg kellett jelennie… Végtére is annak köszönheti, hogy összehozta a sors Bence úrral, a nagy íróval… A bölcs öregtől sokkal többet kapott egy sima tanácsnál. Nyugalmat, türelmet, elfogadást. Gondolatban jó mélyet sóhajtott, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. Világéletében hiányzott neki az apai jó tanács, egy olyan idősebb férfi figyelme, aki megérti, amit mond, vagy gondol. Sajnos, nagyapja sem volt, mert mire felocsúdott, már meghalt, így valóban nők között élt, nevelkedett fel.

- Köszönöm a tanácsokat, élvezet volt önnel beszélgetni! – kezdte, közben egyre szerethetőbbnek tűnt neki az öreg.

- Kérlek, fiam! Fordulj hozzám bizalommal! – intett felé egy mosoly kíséretében.

- Ön sokkal… izé… sokkal… - hebegett és elharapta a folytatást.

- Bölcsebb vagyok, mint egy gyermekkönyv író? – kérdezte felnevetve.

– Igen… Elnézést… nem akartam… nem akartam megsérteni… - Tudom, mindenki ezt mondja, megszoktam! – legyintett rá.

– Bocsánat…

- Semmi baj, sajnálom, hogy nem tudok segíteni!

– Nem baj! A beszélgetés erőt adott, sokat segített! - felelte.

- Fiam, ismerős vagy te nekem…

- Elnézést, ha nem haragszik, ön is nekem… - felelte - Most jöttem rá, hogy gyerekkoromban olvastam a könyveit, feltéve, ha ön az a Farkas Bence, aki a Fehérpofás Bóbitamadárról írt mesét…

- Igen, én vagyok… hú, de régen volt az már! – legyintett az öreg.

- Akkor azt hiszem, minden művét olvastam, anyám egyedül az ön gyerekkönyveit, kifestőit vette meg nekem, ha kellett, az utolsó pénzéből… nagyon szerettem…

- Köszönöm, fiam… tényleg hasonlítasz régi önmagamra, ezért… - vette elő a kis aktatáskáját, és komótosan beletúrt - Adok neked egy névjegykártyát, itt is van… rajta van minden elérhetőségem! Még biztosan beszélünk! – nyújtotta felé.

– Köszönöm! Hú! Ez nagyon profi! Sajnos, nekem még nincs névjegykártyám… - hajtotta le a fejét, mert látva Bence úr professzionális kártyáját, nem merte elővenni a saját maga által készített és nyomtatott vacak papírdarabot. Beletette a könyvébe, felnyalábolta a verseket, elpakolt mindent a táskájába, és várta, mi lesz a következő mondat.

- Nem baj, majd lesz neked ettől még százszor különb is!

- Köszönöm a bizalmat… - suttogta megilletődötten.

– Szívesen!

– Örülök, hogy bíztatott és meghallgatott, további sok sikert a könyveihez! Mennem kell! Sürgős dolgom akadt… Ottó… – bólintott a barátja felé, felállt, és sietve távozni készült.

– Menj, ha dolgod van! Örülök, hogy eljöttél! Köszönöm! – adott engedélyt Ottó.

– Én köszönöm, szerbusz, viszont látásra Bence úr, örülök, hogy megismerhettem, és figyelemre méltatott…

- Viszlát, fiam, én is örülök!

Kicsit zavartan, remegő térdekkel távozott, s bár magán érezte a két férfi tekintetét, mégsem nézett vissza. Szinte futva menekült a helyszínről, maga sem tudta, miért. Fejében ezernyi kavargó gondolattal rótta az utat. Valójában nem sietett sehová, csak nem akarta tovább rabolni a nagy ember idejét, nem tartotta magát méltónak a figyelmére. Félt a változástól, meg attól, amit kiváltott belőle a férfi higgadt önfegyelme, önismerete, mi több a bölcsessége és élettapasztalata. Magához ölelte a műveit tartalmazó táskát, és átszellemülten, céltalanul barangolt a szemerkélő esőben. Furcsa bizsergés lett úrrá rajta, ami egyre jobban átjárta minden egyes sejtjét…

Ottó és Bence egymásra kacsintottak, amikor magukra maradtak.

– Na, mit szólsz hozzá?

– Elismerem, van benne valami… kár, hogy már nem érhetem meg, amikor világhírű író lesz belőle! Igazad volt, barátom!

– Talán én sem érhetem meg… - sóhajtott Ottó, és kiitta az ásványvizét.

- Szerintem, te még megéled! Ez volt a tanulóbér neki, nem is tudja, mennyi kincset rejteget magában! De hidd el, egy napon nagyot fog robbanni! Egy kicsit hagyni kell még érni, szemmel fogom tartani a munkásságát, és alkalomadtán szólok Ferinek, az újságírónak, meg Bandinak, a tévésnek!

– Köszönöm, tudtam! Te egy igazi rendes ember vagy! Bence barátom, tudtam, hogy segítesz neki!

– Én köszönöm, hogy felfedezel ilyen tehetségeket, és időt, fáradságot nem kímélve egyengeted mindenki útját!

- Ugyan… - szabódott Ottó.

- Dicséretes dolog, főleg manapság, amikor a világ ennyire elaljasult, elanyagiasodott… amikor senki sem törődik senkivel, mindenki rohan, egyedül saját érdekeit tartja szem előtt! A könyöklés, a másik eltaposása, az megy… már nem bánom, ha szép lassan távozom innen… ronda egy világ lett…

- Bizony…

- A legjobban azt bírom benned, hogy nincsenek előítéleteid, mint oly sokunknak, még nekem is… pedig már öreg vagyok… Te valóban, igazán figyelsz másokra! Önzetlenül, feltételek nélkül… Az emberiség hálás lesz neked!

– Vagy nem… de az kit érdekel, nem azért teszem, belső indíttatás. Nekem is öröm…

- Tudom-tudom, és hej, ha én még egyszer tizenkét évvel fiatalabb lehetnék! A mai eszemmel, mindent másképp tennék! – eregette tovább a füstöt.

– És ha én? Ezzel az ésszel… - mutatott a homlokára.

– No, de drága barátom, ne sírjuk vissza a múltat! Szép volt, jó volt, megtettük, amit tettünk… már nem változtathatjuk meg…

– Rendben, ne sírjuk vissza, úgysem jön vissza soha többé!

- Beszéljünk másról… például a jelenről… - eregette a formás füstkarikákat a levegőbe.

- Mióta pipázol?

– Nevetni fogsz, ez sem a jelen, a régmúltban gyökerezik, tizennyolc éves korom óta állandó társam a pipa! Akkor kaptam egy köntöst anyámtól, mondván, abban írhatom majd a könyveimet… A köntös még megvan… hernyóselyem… bár néhol a molyok kirágták, nem maradna meg rajtam, ha felvenném… szétmállana… anyám már rég távozott, de én féltve őrzöm, mint egy gyémántot, mert az a legkedvesebb emlékem tőle. Furcsa az ember minden tárgyhoz köt valamilyen emléket, egy köntöshöz az anyja emlékén keresztül a tizennyolcadik születésnapját… akkoriban nagy szó volt felnőtté válni… - merengett.

- Hogy jön ez a pipához?

– Ah… persze-persze… Úgy, hogy az első pipámat akkor kaptam apámtól… ez a két hozzávaló meghatározta egész további életemet, a pipa és a köntös… hm… az írói köntös… no, meg a keresztanyám megajándékozott egy csodálatos írógéppel! Mechanikussal… azon írtam a kezdeti műveket…

- Hát igen, vannak sarkalatos pontok, amik meghatározzák az életünket, ha hagyjuk…

- Igen… - nézett a semmibe az öreg.

– Egészen jól megy a füstkarika… - csodálta Ottó.

- Na, ja, gyakoroltam eleget! Néha azon tűnődöm, talán már a pólyában is pipáztam… – nevette.

– Profi vagy!

– Apropó, mikor jössz a kacatokért? Elkészíttettem a nagy dobozokba, meg van néhány meglepetés zsák is…

– A fiam holnap érkezik haza, a kisbusszal holnapután el tud menni érte, ha neked is megfelel…

- Megfelel, hisz tudod, jobbára otthon vagyok, és többfajta álnéven írom a kis bestsellereimet! – nevette huncutul.

– Igen, sejtettem… A vámpíros történeteket Drakula Wolf Prince, a szerelmeseket Amor Nilsen, a ponyvákat meg Dirty Francis néven… - kuncogott Ottó.

– Találékony vagyok, igaz? Hangzatos, titokzatos álneveken könnyebb eladni az ilyesmit, másrészt a nevem nem adom hozzá! Leírom, ami jön, amit muszáj, a piszkos fantáziáimat kiélem a papíron, ha már másutt nem lehet…

- Miért nem lehet?

– Ne légy naiv… te sem ma jöttél a falvédőről! Tudom, milyen voltam tizenkét évvel ezelőtt, mint most te, szóval már akkor is… Nézz rám! Remeg a kezem… Vén vagyok, mint az országút…

- Vén kecske is megnyalja a sót! – vigyorgott Ottó.

– Hahaha! Megnevettettél! Persze, ha még képes rá, és ha a só hagyja magát! Vicces figura vagy, barátom!

- Igazad van, no, és a krimikről mi a véleményed, abban is kiéled a fantáziádat?

– Ja, a krimik… azok is… Al Cappuccinó Francesco néven buggyannak ki belőlem! Olyankor belebújok az író szerepébe, átadom magam, és írok, napokig nem látok sem Istent, sem embert… az megint egy másik világ, egészen más személy vagyok benne és általa!

- Nem értem, miért nem adod hozzá a neved, hiszen világhírű vagy… Képzeld, mekkorát robbanna, ha kiderülne, hogy ez mind te vagy! Miért csak a gyerekkönyvek futnak eredeti néven?

– A gyerekkönyvek nagyon komolyak! A felnövekvő ifjúságot nevelni, jóra tanítani csodálatos küldetés! Engem Isten is pedagógusnak teremtett! Gyakorló tanár koromban is írtam, a gyermekirodalommal kezdtem, aztán egyre több mű született meg a fejemben… mindig volt bennem valami plusz, nagyon-nagyon mélyen… Rájöttem, az ember nem pusztán jó, van bennünk rossz is, ami bármikor kitörhet… egész életemben arra kerestem a választ, hogy ez pusztán a környezet miatt, avagy alapból is úgy lett volna… szerepeket játszunk, mindig azt, erről írok a többi műfajban! Próbálom ott is az erkölcsi tanulságokat felismertetni az olvasókkal! Még a vámpírtörténetekben is ez a fővonal… Olvastad a legújabbat?

– Még nem…

- Majd olvasd el, ilyen szemmel!

– Rendben… egy kérdésem lenne még…

- Éspedig?

– Azt mondják, az írók megtörtént eseteket dolgoznak fel az írásaikban…

- Hahaha! – nevetett fel őszintén az öreg, még a könnye is kicsordult.

– Miért nevetsz? Nem úgy van?

– De… van benne valami, ám akkor szerinted miről szólnak a krimik, a sci-fik, és a vámpírtörténetek? Szerinted, azok is megtörténtek?

– Nem… csak hangosan gondolkodtam… - legyintett Ottó.

- Na, jól van, csak neked elárulok egy titkot… az írók sokkal érzékenyebbek… ráhangolódnak egy eseményre, és különös fantáziával köré kerítenek egy történetet, mesét, meg nem történt dolgot… ami aztán magától szövődik tovább, vagy pedig álmodnak és lehoznak egy másik dimenzióból eseményeket, érted?

– Aha… - tátotta el a száját.

- Na, én így írok, és azt hiszem, sokan mások is, legalábbis, akikkel összehozott a sorsom, sőt, a felfedezetted is.

– Igen?

– Igen! Mindig tudtam előre, hogy mit kell megírnom, és melyik réteghez fog szólni a mű, meg aztán meg is kellett élnem valamiből! Ne mondj semmit! – tartotta maga elé a kezét - Jó, tudom, mit gondolsz most, hiszen gazdagnak számítok… de akinek sok van, annak még több kell, aki hozzászokott egy bizonyos színvonalhoz, a luxushoz, a nőkhöz, és ahhoz, hogy mindent megkaphat… Szerencsém volt, hogy mindig összetalálkozott a piaci igény az írásra való késztetésemmel… Ezért fogynak a könyveim… Szinte az egész világon kaphatóak… gondoltad volna? Meg aztán, ha már benne voltam, és volt rá kereslet… gondolhatod, hogy nem tudtam abbahagyni! – nézett maga elé elmerengve – Ehhez értek, ebben voltak sikereim, megvalósíthattam önmagam… a titkos álmaimat, vágyaimat… Elterjedtek az egész világon!

- Igazad van! Mindig csodáltalak ezért! Fantasztikus vagy!

– Igen, több ember egyszerre! Saját könyveim fordítását sosem bíznám másra… Az agy azért van, hogy használjuk, én nem engedtem eltunyulni! Lángelme vagyok, de csak kevesen tudják! Te vagy az egyik, én a másik, tudod, miért árultam el neked? Egyedül neked? – tette fel a kérdést.

– Miért?

– Mert tudom, hogy megbízható vagy, és nem mondod el senkinek!

– Ha megkértél rá…

- Megkértelek… Nos… Akkor, ahogy megbeszéltük… halálom után kiadod a folytatásokat, amik eddig még nem jelentek meg nyomtatásban! Abban a széfben találod, amihez adtam egy kulcsot neked, a kódját el ne feledd… a szerződés az ügyvédemnél van! Rendben?

– Természetesen, ahogy megbeszéltük! Számíthatsz rám!

- Amíg élek, írni fogok! Sajnálom, hogy nincs örökösöm, jogutódom… legalábbis vér szerinti…

- Mi lesz, ha én távozom előbb? Akkor ki fogja kiadni? Akkor hogy maradsz halhatatlan a műveid nyomán?

- Nos, az is benne van a pakliban… - döbbent meg, és mélyen elgondolkodott.

– Bárki távozhat bármikor…

- Igen… - morfondírozott tovább, majd kisvártatva felemelte a mutatóujját - Szerintem ez a fiú is megteszi…

- Imre?

– Igen… bizalomgerjesztő ábrázata van, magamra ismertem benne, ha lenne fiam, ilyennek képzelném el… Sőt, azt hiszem, álmodtam már vele… igen… ő volt az! Megvan! Hogy erre rögtön nem jöttem rá! – csapott a homlokára – Igen, ő az, akivel már többször is álmodtam! Azért tűnt olyan ismerősnek! Megvan az utódom!

– Nocsak…

- Barátom, te megtaláltad az álmaimat! Köszönöm neked! Kár, hogy nem kértem el tőle a könyvét, szívesen elolvastam volna, és a telefonszámát… sajnálom…

- Semmi vész! A könyvét én is megvettem, hogy segítsem őt, tényleg nagyon jó írás, kölcsön tudom adni, kinn van az autóban, ja, és a névjegykártyája is, azon rajta van a telefonszáma!

– Azt mondta, még nincs neki…

- Nem merte bevallani, mert nem ilyen szép, mint a tiéd! – nevette Ottó.

– Köszönöm, Ottókám, te mindenre gondolsz! Mihamarabb be kell avatni a fiút!

– Valóban? Eddig senkinek sem árultad el, most meg első látásra kiadod magad valakinek, hogy mondtad a minap? Egy senkinek?

– Igen… igazad van, bocsánat, nem tudtam… a fiú nagyon hasonlít valakire… sajnálom, hogy nincs fiam… olyan lehetne, mint ő…

- Hát igen…

- Tudod, én sosem voltam igazán szerelmes, mindig minden nőt meg akartam szerezni… de a szívemet nem adtam ki…

- Ismerlek egy ideje! – bólintott Ottó.

- Egy időben minden összeomlott, akiket addig szerettem, bolondítottam, elhagytak… volt egy lány… igen… egy lány, akit igazán szerettem, de sosem vallottam be neki, mentségemre legyen mondva, magam is csak akkor jöttem rá, amikor elveszítettem, pedig azt hiszem ő viszont szeretett… őszintén… csak szegény volt, a pórnépből való!

– Mikor történt?

- Megvan, már vagy negyven éve annak… nem is, inkább negyvenhárom… - számolgatta az ujjain.

- Erről sosem beszéltél!

– Nem, soha, senkinek, mert ez nagyon mélyen érintett, és jól elrejtettem magamban, igyekeztem elfeledni, de máig sem sikerült. A szüleim tiltották tőlem, különösen, amikor állapotos lett… Azt mondták, a vagyonra utazik… apám pénzt ajánlott neki, hogy tettesse el… Soha többé nem láttam! Eltűnt…

- Különös…

- Az, még pedig azért, mert nem fogadta el a pénzt, pedig ennivalóra sem volt pénzük… csóró létére mekkora tartás volt benne! Hiába kerestem, nem találtam rá… Vajon megszülte a gyermeket? Fiú lett, vagy lány? Megérdemeltem, mert nem álltam ki mellette, elhittem, hogy a vagyonom kell neki. Csodáltam őt, éjszakánként róla álmodoztam, minden nőben őt kerestem, de soha-soha senkiben nem köszönt vissza rám! Ezért nem tudtam többé átadni magam… elvett tőlem valamit… mégpedig a szívemet… Epekedtem utána egész életemben, mostanában sokszor eszembe jutott. Talán azért, mert lassan itt a vég, múltunk árnyai kísértenek? A legszebb, legcsodálatosabb nő volt, akit a társadalmi egyenlőtlenség miatt veszítettem el… pedig tehettem volna érte…

– Hogy hívták?

– Miért fontos ez neked? Minek mondjam ki a nevét, hogy újra felszakadjon a régi seb?

– Csak… eszembe jutott valami…

- Vajon él-e még? Mi lehet vele? A külvárosi téglagyár nyomortanyáján laktak…

- Hogy hívták?

– Ezt nem árulom el!

– Kérlek…

- Laurának hívták, a legszebb női név, amit valaha hallottam, mea culpa… mindent én szúrtam el! – ostorozta magát.

- Ó-ó! Akkor a sejtésem nem csalt! Imre anyukáját Laurának hívják… úgy tudom a nyomortanyáról költöztek be a tízemeletesekbe, amikor lakást kaptak a nyolcvanas évek elején… a fia negyvenkét éves…

- Ezt komolyan mondod? – lepődött meg Bence.

– Igen, úgy tudom… de ne vedd készpénznek!

– Ennek utánanézetek! Köszönöm neked! – merült mélyen magába - Ha ez így van, akkor a fiú… Akkor azért volt olyan ismerős nekem… első látásra, hasonlít az anyjára. Van tartása, a körülményei ellenére is!

– Tartása van, bár tényleg elég rossz a helyzete…

- Tanár… hasonlóképpen ír, mint én, szerintem bevállalja…

- És ha nem?

– Bevállalja! Tudom, érzem…

- És ha nem ő az?

– Már az sem számít… akkor is ő lesz… alkalmas a feladatra… „Legalább fizetek a hibáimért…” – gondolta hozzá.

- Te tudod… egy gonddal kevesebb! – egyezett bele Ottó.

– Jaj, drága barátom, kérlek, ne haragudj… te akkor sem maradsz ki belőle! Minden úgy lesz, ahogyan megbeszéltük! Egy valami fog változni… ha a fiú az, akinek gondolom, akkor a vagyonom egy részét ő fogja örökölni, de nem feledkezem el arról, amit neked ígértem! Ne aggódj, jut bőven jótékony célokra, és rendezvényekre is! Majd meglátod! Nem ezzel fogom kezdeni…

- Bocsánat, nem azért mondtam… - szabadkozott.

- Tudom, ismerlek! – nevette - Fizetek, és odakinn átadod a könyvet a névjeggyel együtt! Aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok, mint egy regényben! – nevette tovább.

– Rendben… köszönöm… - lepődött meg Ottó a váratlan fordulaton.

- Én köszönöm… Hálás vagyok neked! Nélküled sohasem sütne rám ez a halovány reménysugár!

– Ne éld bele magad túlságosan… még semmi sem biztos!

- Nem élem bele, lesz, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, olyan jó a remény! Mintha újra fiatal lennék! Képzeld el, ha egy napon beállítok Laurához, aki egész életében rám várt… Képzeld el, hogy a karjaiban hajthatom örök nyugalomra a fejem! - örült a férfi, mint egy tini, majd intett a pincérnek, és Ottó minden tiltakozása ellenére ő fizetett, felálltak és lassan elindultak kifelé.

- Mesélj csak… Milyen rendezvényt szerveztél már megint?

– Ah! Vagy úgy… - kapcsolt át Ottó is - Jótékonysági koncertet terveztem, ahol a rászoruló gyerekeknek délelőtt bábelőadás lesz, majd különböző sportversenyek, ugráló-vár, arcfestés, perecevő és szörpivó verseny, babaszépségverseny várja az érdeklődőket, utána svédasztalos ebéd, majd a Cicamasina zenekar ad koncertet, tánc, tombola, ruhaválogatás, hazafelé menet ajándékosztás… Mindenki kap valamit! Köszönöm a pénzbeli támogatásodat a nevükben…

- Barátom! Neked mindent, nagyon szívesen! Ez igazán rendes tőled, felajánlok néhány gyerekkönyvet is a rendezvényre. Még ma beteszem őket egy dobozba! Valamilyen díjnak kioszthatod!

- Köszönöm! – felelte Ottó, és az autónál átadta, amit megígért.

Bence úr féltve őrzött kincsként ragadta magához a könyvet, beült az autójába, amiben a sofőrje engedelmesen várt rá, intett és addig soha nem látott átszellemült arccal távozott.

Mindketten hazamentek, hogy folytassák küldetésüket…

Pár nap múlva csörgött Imre mobilja…

- Igen, tessék…

- Haló! Farkas Bence vagyok, az író, te vagy az, fiam?