Mi megy a tévében? Állami ünnepség. Mi más? Elvégre Pincus-nap van. Ilyenkor az egész város meghülyül. Nahát, ott van az egész vezérkar. De kiöltöztek.
– Embertársaim! Különleges nap számunkra a mai. Pontosan háromszázhatvanöt éve annak, hogy megszületett nemzetünk, sőt, talán nem túlzás állítanom, a világ hőse, Gregory Pincus. Ezen a szép napon mindenki tegye félre munkáját és rosszkedvét, felejtsük el kicsit a gondjainkat! Szóljon ez a nap a vidámságról és az ünneplésről!
Ennyi vénembert egy rakáson. Ennek a polgármesternek nem lehet sok hátra, szörnyen fest, már állni is alig bír. Hogy remeg a lába. Még hogy a vidámság napja! Erről azért nem ártana „embertársainkat” is megkérdezni. Kíváncsi vagyok, hányan neveznék magukat boldognak.
1903. április 9-én, egy gyönyörű csütörtöki napon született meg Gregory. Ekkor még senki sem sejtette, hogy elhozza életünkbe a valódi változást.
Azt sem, hogy a csütörtök lesz az új vasárnap. Rendkívül fontos intézkedés volt. Nem is lehetne élni nélküle.
Miután lediplomázott a Harvardon, áldozatos, kemény, kifogást és fáradtságot nem ismerő munkája meghozta gyümölcsét. Ötvenegy éves korában úttörő jelentőségű gyógyszert alkotott meg: a fogamzásgátló tablettát.
Ha tudta volna, hogy ez lesz a vége, esze ágába sem jut. Ráadásul rengeteg kémikus és kutató volt, aki vele együtt dolgozott a témán. Neki volt először szerencséje, így aztán a találmány az ő nevéhez fűződik. Csupán a véletlen műve, hogy most ő a modern kor istene.
A pirula szinte azonnal a női szabadság szimbólumává vált, rendkívüli népszerűségre tett szert. Az asszonyok mindent megmozgattak, hogy hozzájussanak. Egyre több orvos írta fel hajadon nőknek is a törvényi szabályozás ellenére.
Szabadság? Legfeljebb egy pici kis hatalom. Eldönthették mikor akarnak gyereket, kijátszhatták a férfiakat, egyre kevesebb zabigyerek született. Ennek persze a férfiak is örültek, mert hát őszintén, ki nem kacsingat félre?
A hölgyek bőre nem pattanásosodott, a ciklusuk napra pontosan beállt. Ennyi már járt is nekik a sok száz évnyi semmibevétel után. De, hogy ez szabadság lenne? Ugyan már. Papíron jogaik is voltak, de a XXI. századig mégis alárendelt feleknek tekintették őket. Alacsonyabb fizetés, kisebb megbecsülés, nehezebb előrelépés. Nem feltétlen volt ez így rossz, de elhiszem, hogy zavarta őket. Én is morcos lettem volna, ha annak idején a nemem miatt nem ismernek el és nem kapok rendes állást.
Az orvostudománynak azonban komoly nehézséggel kellett szembenéznie. Az egyházakkal. Szinte kivétel nélkül támadták mind az orvosokat, mind az asszonyokat. Úgy vélték, a tabletta a gyilkosságot, a bűnt testesíti meg, folyamatosan bibliai idézetekkel példálóztak.
Azóta sem volt rá példa, hogy így összefogjanak. Bár, ma már egyházak is alig akadnak. Ebben a világban szinte az összes dogma értelmét vesztette. Ne paráználkodj. Ugyan már. A Bibliát meg csupán egy elavult illemkönyvként tartják számon.
De, hogy miért pont a gyógyszernél borult a bili? Miért nem az óvszernél? Az is megakadályozta a megtermékenyítést.
Thomas Maltus, a kiváló közgazdász próbálta meggyőzni az egyházakat arról, hogyha ilyen ütemben növekedik a Föld népessége, nem lesz elég élelem, az emberek a túlnépesedés következtében éhen halnak vagy járványokban hunynak el. A születést szabályozni kellett, ugyanúgy, ahogyan most is tesszük, immáron fejlettebb módszerekkel.
Lombikokkal, tartályokkal, a fenntartható fejlődés érdekében… Bla-bla-bla. Hogy sulykolják a gyerekekbe, hogy ez az egyetlen járható út. Kevés ember mondhatja magáról manapság, hogy van anyja, ráadásul még hátrányba is kerül miatta. Ez lenne a tökéletes társadalom? Egy rohadt üvegben kell fejlődnünk? A születés pillanata épp annyira meghitt, mint amikor egy fürt szőlőt vágnának le a kocsányáról, nem beszélve utána a fürdetésről, táplálásról. A fiúkkal még csak-csak normálisan bánnak, de ha becsúszik egy nem várt lánygyerek… Pedig a nemzetközi iránymutatás szerint mindenkinek ugyanaz a bánásmód jár, nemtől, életszakasztól függetlenül.
Az egyházak és a Maltus-hívek éveken keresztül harcoltak egymással a média minden színterén. Tüntetéseket szerveztek, amelyek gyakran verekedésbe torkollottak.
Reggeli műsorok, szembesítő show-k, vitaműsorok. A csapból is ez folyt. Aztán a hírértékkel párhuzamosan a nézettség is csökkent. Végül már egy kósza hír sem szólt róluk, a papok pedig újra inkább egymásnak estek az ősi hagyományok szerint. Abban már profik voltak.
Maltus nevét már régen elfelejtette mindenki. Most racionalistáknak hívják magukat. Sokkal hangzatosabb név. Egyetlen nő sincs köztük, pedig régen ők alkották a keménymagot. Már mind a Nemzeti Femme Párt tagjai.
Mire a viták lecsillapodtak, a gyógyszer sokat fejlődött, használata már széles körben elterjedt. Bárki hozzájuthatott. Igazi slágertermékké vált az amerikai nők körében.
Ahogy az évek múltak az Egyesült Államokban és Európában a túlnépesedés valóban nem okozott problémát, szemben Indiával és Kínával. Ezeken az elmaradott területeken egy rég elfeledett betegség, a pestis ütötte fel fekete fejét. Az emberek sorra haltak. Az életszínvonalukon nem tudtak jelentősen javítani, élhetetlen körülmények uralkodtak.
Az aluliskolázottság miatt a legtöbb ember még csak nem is hallott a születésszabályozásról, a műveltebbek vallásuk miatt elutasították. Nemzetközi segítségre volt szükség. Első ízben fogott össze az USA és Európa egésze. Mára a helyzet, hála Gregory Pincusnak, rendeződött.
Rendeződött. Mintha magától történt volna. Biztosan odasétált az ösztrogén. Hatalmas mennyiséget kevertek a vízbe, a szokott dózis nyolc-kilencszeresét. A kívánt hatást elérték, jelentősen felgyorsította a folyamatot, lassan felzárkóznak.
Bebizonyosodott, hogy Thomas Maltusnak igaza volt, a szabályozás elkerülhetetlen. Ha az emberiség időben lép, rengeteg életet megmenthetett volna.
Azonban egy speciális mellékhatásra senki sem figyelt fel.
A kérdés, hogy mellékhatásnak kell-e tekinteni, hogy „kényszerbuzik” lettünk, vagy inkább egy kiküszöbölendő tényezőnek. Huszonéves koromig még kívántam a nőket, egyszerre több barátnőm is volt. Bárkit megkaphattam, a lányok, asszonyok úgy ki voltak éhezve. Fürtökben lógtak rajtam.
Úgy éreztem velem nem történhet meg az, ami az idősebbekkel, én vagyok a szerencsés egy a millióból, aki immunis az ösztrogénre.
De, egyre inkább a férfiakhoz kezdtem vonzódni. Testileg. Akárhogy is próbáltam küzdeni ellene, nem ment. Már egyik barátnőmet sem kívántam. Mást akart az agyam és mást a testem. Azt vettem észre, hogy felizgulok egy másik férfira. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Még mindig próbálom magam lebeszélni, de nem megy. Szex nélkül nem élet az élet.
A nők persze tisztában vannak a helyzettel, de tenni ellene nem tudnak. Kezdenek beletörődni. Ugyan erőltetik ezt a Femme Párt nevű valamit, de szerintem ennek inkább csak csapatépítő szerepe van. Egy-egy megmozdulás jól összehozza őket.
Olyannyira egyenlők lettek, hogy a férfiak már meg sem akarják dugni őket. A szexet még ugyan valahogy megoldják fiatal fiúkkal, vagy ha más nem, egymás közt. Nincs is olyan nő, aki a szó szoros értelmében heteroszexuális lenne. Nekik is szükségük van fizikai kontaktusra. Egy darab műanyaggal mégsem lehet leélni egy életet.
Diszkriminatív egyenlőség. Így hívják a mostani helyzetet. Léteznek, az állam nem hátráltatja őket, csak éppen nem igazán vesz róluk tudomást. A születésük számát korlátozzák. A gyereknemzéshez már nincs rájuk szükség, egyfajta biztonsági tartalékként jönnek a világra. Ne pusztuljon ki az emberiség, ha bármi történne a laborokkal.
A kormány lehetővé tette az egyneműek házasságát, de nem érték el vele a kívánt hatást, a nők ettől nem lettek nyugodtabbak. Mondjuk, nem tudom mire számítottak. Mi változott volna meg? A házasság elég elavult intézmény.
A természetesen születő gyerekek száma szinte egyenlő a nullával. A fiatal férfi csak ritkán képes a megtermékenyítésre. Ez is annak a rohadt gyógyszernek a hatása.
Én sem ismerem az anyám. Sőt, olyat sem ismerek közelről, akinek van anyja. Egy lombikban nevelkedtem, majd tizenhat éves koromig tanultam az iskolában. Utána az államtól kaptam egy lakást ugyanúgy, ahogy mindenki, majd folytattam a tanulmányaimat. Kutatóbiológus lettem.
Ennek a szerencsés mellékhatásnak köszönhetjük, hogy ma a béke, a jólét és a boldogság idejét éljük. A szennyvíz tisztítása során a hormonokat nem tudták, és jelenleg sem tudnánk kivonni a vízből.
De rosszul hazudsz. Egy vegyület 2–3 hónap alatt semlegesítené. Az évek alatt magától is kitisztulna. Hány jelentés szólt már erről! Csupán egy vállalkozó kedvű embert kellene bejuttatni a tisztítókhoz, aki beleöntené a vízbe az antiösztroanyagot. A baj az, hogy a területet szigorúan őrzik és folyamatosan pótolják a ösztrogént. Persze mindezt a béke fenntartása érdekében.
Még az alkotmányt is átírták, hogy 40 éves kor alatt senki se tölthessen be felelős posztot. Túl kockázatos lenne. Akkor még képes az ember máshogy gondolkodni, képes lenne tönkretenni a „tökéletes társadalmat”.
A tetemes mennyiségű ösztrogént tartalmazó víz lassacskán leszivárgott a rétegvízbe. A férfiak nem tudták elkerülni, hogy ne jusson a szervezetükbe, így szerencsére folyamatosan telítődtek vele.
Mert mindennek az alapja a víz. Sokan próbálkoztak, hogy valahogy házilag megszűrjék, de az állam gondosan betiltott minden ehhez használatos anyagot. Vannak csoportok, akik inkább szomjan halnak. Egész vallás épült már a tömeges öngyilkosság ezen kínokban nem szűkölködő formájára. Így vezekelnek mások bűneiért, ez a fő tanításuk.
Generációról generációra egyre szelídebbé, barátságosabbá, nyitottabbá vált magatartásunk.
Milyen finoman fogalmaz.
Mára odáig jutottunk, hogy a férfiak 25 éves korukra belépnek az ösztrokorba, életük fokozatosan átalakul, beilleszkednek a társadalomba. Abba a társadalomba, ahol nincs bűnözés, nincs erőszak, nincs háború. Világunk biztonságos, szabályozható, válságoktól mentes.
Pedig a nők már lassan annak is örülnének, ha valaki megerőszakolná őket.
Jelenleg 40 éves korra tehető az ösztrosokk, ezt követően elkezdődik életünk legboldogabb, legnyugodtabb időszaka. Ez a kor természetesen az idő előrehaladtával egyre csökken. A legújabb kutatások szerint, ha továbbra is változatlan ütemben fejlődünk, száz év múlva elérjük, hogy az ösztrosokk huszonnyolc éves kor körül következzen be. Mint tudják, én már átestem rajta. Idilli, eufórikus pillanatokat éltem át, amelyhez foghatót még nem éreztem.
Mert már agyban sem tiltakozol a vágyaid ellen. Természetes, hogy a férfiakhoz vonzódsz, nem akarsz többé küzdeni ellene. Legalábbis ezt állítják a könyvek és az öregek. Nem tudom elképzelni.
Mindez egy csodás véletlennek köszönhetően. Mindez Gregory Pincus felfedezésének köszönhetően.
Ki hív ilyenkor? Kicsit halkabbra kellene venni ezt a csengőhangot. Elég rémisztő, ahogy egy szempillantás alatt felrázza a csendet. Ó, Krisztián az.
– Szia.
– Szia. Mit csinálsz?
– Itthon vagyok. Nézem a sok vén köcsögöt a tévében.
– Van kedved lejönni a Demóba? Összejön a csapat.
– Persze. Azt hittem elutaztál az ünnepekre.
– Á, máshogy alakult, itthon kellett maradnom. Majd elmesélem. Gyere, várunk.
– Oké, szia.
Végre valami jó program, nem kell itthon töltenem ezt az átkozott napot. Már úgyis rég ültünk össze a fiúkkal. Általában csak a laborban találkozunk, ott meg igencsak meg kell válogatni a szavainkat. Túl sok az öreg körülöttünk. Könnyen az állásomba kerülhet egy-egy rossz szó.
Hová is tettem a személyi kártyám? Anélkül nincs élet. Egy pohár bort sem tudnék kifizetni. Még az ajtó is azzal nyílik.
De szépen süt a nap. Igazi tavaszi idő van. A Nap sugarai már melegek, de még nem égetnek. Épp ideje, hosszú volt a tél. Elég a nagykabátból. Hagyom is a metrót, inkább sétálok egyet, úgysincs messze a bár.
Nocsak, a Femme Párt idén is kitette a fekete zászlót. Mennyi ember! És mind feketében. Úgy látszik ez az új jelképük. Így tiltakoznak.
Mindig is sok preösztro járkál a székház körül de most rengetegen vannak. Nem csoda, itt van a legtöbb nő. Sőt, ma itt van az összes nő.
Prekoromban én is idejártam csajozni. Csak itt vannak a városban nőknek kialakított szórakozóhelyek. Női tulajdonos, női vendégkör. A pincérek pedig majdnem mind tizenhat, tizenhét éves fiúk. Rendesen megfizetik őket, annak idején én is dolgoztam az egyikben. Mi is volt a neve? Mindegy is. Eddigi életem legszebb évei voltak.
Az arcukon látszik a magabiztosság. Egytől egyig elhiszik, hogy ők mások, ők a kivételek, akik immunisak. Milyen beképzelten lépkednek. Vajon én is ilyen voltam? Ilyen pofátlanul pökhendi és magabiztos? Borzongat a megvetés a szemükben. Nem véletlen, hogy senki nem akar ezen a környéken élni.
Rossz érzés erre sétálni. Feltépi a sebeket, fájnak az emlékek. Tehetetlen vagyok, ez a legrosszabb. Ha csak egy kis esélyt is látnék…
Szabadság tér. Milyen ironikus. Gyönyörű park, színes virágok. A pázsit hívogat frissen vágott zöld illatával. Az embernek kedve támad hemperegni. A városban egyedül itt nyílnak a pitypangok. Még üde sárgák, nem lehet őket elfújni.
Ott is egy csoport. Úgy látszik, a mai napon mindenki csordában vonul. Szegények nagyon rosszul festenek. Egytől egyig pulóverben. Szektások. Kilométerekről kiszúrnám őket. Sápadtak, szemeik beesettek, testtartásuk görnyedt. A kiszáradás egyértelmű jelei.
Szerencsétleneknek már csak alig pár napjuk lehet hátra. Pedig milyen fiatalok. Néhány napja léphettek csak az ösztrokorba. A statisztikák szerint ugyan tíz emberből csupán hárman képesek végig szenvedni ezt a fájdalmas halált, de ők sem érdemlik ezt.
A többiek az utolsó fázisban megijednek és segítségért fordulnak. Egyike azon tulajdonságunknak, ami az emberiséggel egyidős. Félelem a haláltól. Jöhet bármilyen csapás, az ember élni akar. Minden áron.
Micsoda zavart tekintetek. Az a zöld pulcsis biztosan meghátrál. Látszik rajta, hogy csak egy lépés választja el tőle. Még néhány óra és ez a fiatal fiú szépen, csendben balra el. Egészen a legelső mosdóig, ahol rosszullétig issza magát az ösztrogénnel dúsított csodavízzel. Hogy később megbánja-e? Nem tudhatom. Nekem eszembe sem jutott ez a lehetőség. Annál sokkal jobban bíztam abban, hogy én vagyok a szerencsés legkisebb királyfi.
Szokatlanul tele van a bár. Nem is tudom mikor volt itt utoljára ekkora tömeg. Biztos mindenki lazítani akar. Néhány pohár ital után kevésbé fáj a valóság. Na meg a gátlások is oldódnak.
Hány szabotázs részleteit beszéltük már át ezeknél az asztaloknál! Szinte minden apró részletet tökéletesen kidolgoztunk, de valahogy a megvalósításukig sosem jutottunk el. Másnap mindenki álmosan lézengett a laborban, mintha mi sem történt volna.
Olyan erős védelmi rendszert alakítottak ki, amin senki sem tud élve átjutni. Rengeteg ember halt bele a próbálkozásba. És még mi sem tudunk mindegyikről. Az állam igyekszik elhallgatni ezeket. Még a végén lázadás törne ki ebben a tökéletes világban. Ott, ahol nyoma sincs a bűnözésnek, az erőszaknak. Ott, ahol a fegyvereket nyugodtan be lehetne olvasztani. Mégsem teszik.
Ahogy látom a srácok már elég jókedvűek.
– Sziasztok! Régóta vagytok itt?
– Á, csak egy órája értünk ide. Dávid is lassan itt lesz, nemrég beszéltem vele.
– Mindig a legfiatalabb ér ide utoljára.
Pedig nem is lakik olyan messze a belvárostól. Szépen mászik felfelé a ranglétrán, szinte kettesével lépi a fokokat. Még nincs harminc éves, de elméleti tudásban mindhármunkat leköröz. Ő a legtehetségesebb biológus, akivel életem során találkoztam. Páratlan érzéke van hozzá, amihez egy jó adag merészség is párosul. Amit elhatároz, azt véghez is viszi. Nagy lehetőségek szunnyadnak benne. Igazi lángelme.
– Mit isztok?
– Bort. Ez az új fajta elég jól sikerült. B03. Így van az itallapon. Nem tököltek sokat a névadással.
– De megkóstolnék egyszer egy olyat, ami igazi szőlőből van.
– Akkor ajánlom figyelmedbe a sarokban ülő öregeket. Nekik telik rá.
– Nem tetszik ez az új rendszer. Sokkal jobb volt, amikor pincérek jöttek felvenni a rendelést. Ez olyan személytelen. Mintha bevásárolnék.
– Nekem nincs vele bajom. Csak berakod a kártyát, beütöd mit szeretnél és néhány perc múlva kapod. Az összeget egyből levonja a kártyádról, nincsenek félreértések. Inkább örülj annak, hogy élő ember hozza ki. Van, ahol már csak robotokat használnak.
– Hogyhogy női felszolgáló van? Mi történt azzal a szőke ösztróval?
– Nem tudom. Egyik nap itt volt, a másik nap meg már ez a nő volt helyette. A kollégái azt mondták még csak be sem telefonált.
– Különös. Ti is arra gondoltok?
Arra, mi másra. Egy fiatal férfi nem tűnik csak úgy el. Ráadásul értett is a munkájához. Állandóan mosolygott, kedves volt még azokkal is, akikből az alkohol a szörnyet hozza ki. Megszelídítette a sárkányokat.
– Meglátogatom a WC-t.
– Útközben nézd meg a két öreget. Szánalmasak. Próbálják összeszedni azt a homo srácot. Amióta itt vagyunk, kéreti magát. Már vagy a harmadik italát kéri a számlájukra. Drága kör lesz ez a véneknek.
– Hogy is hívják őket mostanában? Mármint nem az öregeket. Arra vagy száz kifejezést tudnék mondani. Egyik sem szalonképes. Hát az biztos.
– Országunk rejtett kincsei.
– Ezt a faszságot.
– Nemrég olvastam egy tanulmányt. Azt fejtették ki benne, hogy egyre gyakoribb az, hogy valaki már ösztrokora előtt a saját neméhez vonzódik. Azt boncolgatták, hogy mi befolyásolja jobban a viselkedést: a genetika vagy a neveltetés.
– Na jó, mindjárt jövök.
Én nem sajnálom ezeket a srácokat. Az öregek istenítik őket. Harminc éves korukra olyan lakásuk és autójuk van, amit még egy állami vezető is megirigyelne. Jól elvannak egymással, boldogok. A többi meg csak munka. A legősibb mesterség.
Utálom, ha várni kell a mosdóra. Az ajtón sem lehet beférni akkora a tömeg. Nem lehet nagy élmény ennél az asztalnál ülni. Olyan a forgalom akár a Pincus téren és még büdös is van. Bár ezeket az öregeket bizonyára ez érdekli a legkevésbé. Az a fekete pocakos elég elmélyülten magyaráz.
– Nem értem az ösztrókat. Az állam csak jót akar. Van bűnözés? Nincs. Béke van. Mindenkinek jut elegendő élelem. A betegségeket pillanatok alatt meggyógyítják. Az orvostudománynak sikerült az átlagéletkort száztíz évre kitolnia. Gondolj csak bele! A kétezres években még csak hetven volt.
– Hatalmas fejlődés. Azt a pénzt amit háborúskodásra, kémkedésre költöttek volna a nemzetek, inkább az orvosi kutatásba fektették. Meg is lett az eredménye. Nem tudom a nők miért nem értékelik. Nekik is ugyanúgy jár minden szolgáltatás.
– Amúgy is ők akartak ennyire egyenlőek lenni. Hát, megkapták. Menj csak be a könyvtárba. Rengeteg régi könyv szól arról, hogy a nők micsoda kitartással harcolták ki a jogaikat. A történelemkönyvekből és a fennmaradt feljegyzésekből világosan látszik, hogy ezt akarták elérni. Most meg lázadoznak meg feketébe öltöznek. Ki érti ezt?
Tipikus beszélgetés, az öregeknek szinte nincs is más témája. Évekig tudnák zengeni, milyen jó nekünk. Kíváncsi vagyok, hogyan szedik össze azt a fiút.
– Több ilyen fiatalra lenne szükségünk, mint te. Húszéves sem vagy, mégis tökéletesen átlátod a társadalom gondjait. Te megérted, hogy nem kell lázadni, a világ így jó, ahogy most van. Sokra fogod vinni az életben, nem kell attól tartanod, hogy pincér leszel. Az állami szférában a helyed.
Lenne kedved nálunk folytatni ezt a beszélgetést? Ott sokkal nyugodtabb.
Milyen diszkrétek és milyen undorító kéjjel mosolyognak. Ez az állással való hitegetés meg annyira rossz szöveg. A fiúnak esze ágában sem lenne papírokat tologatni, elemzéseket készíteni és protokollrendezvényekre járni. Jól elvan ő a barátaival. Az öregek csak örülnének, ha velük dolgozhatnának. Lenne kin legeltetni a szemüket.
Na, végre sorra kerültem. Kezdett hányingerem lenni ettől a két véntől.
– Jó sokáig tartott.
– Nagy volt a sor. Pont ott szobroztam az öregek előtt. Most mennek el a fiúval, viszik haza. Arra azért kíváncsi lettem volna, milyen árat mond. Olyan csillogó szemekkel nézték, csak úgy szikráztak a vágytól. Undorítóak.
– Jó lehet ezeknek a srácoknak. Egy olyan világban nőnek fel, ami számukra tényleg tökéletes. Mindenki elfogadja, sőt tiszteli őket. Övék a jövő.
Mi meg itt görnyedünk majdnem negyvenévesen a szőlőt sosem látott borunk felett és összeesküvés-elméleteket gyártunk. Megvetnek minket a preösztrók, a nők, a homók, az öregek. Mindenki. Mi csak egymásnak vagyunk. A kor vesztesei.
– Legalább a tűzijátékot nézzük meg. Az egész napban az egyetlen szépség.
– Embertársaim! Köszönöm, hogy együtt ünnepeltünk, hogy együtt töltöttük ezt a csodálatos napot! Szóljon hát a tűzijáték, robbanjanak a gyönyörű, színpompás rakéták, játsszanak a lézerfények, csilingeljenek a kristálypoharak Gregoryért, a világért és a szeretetért!
Mint minden évben. Ugyanaz a szöveg, csupán néhány arc cserélődik. Milyen jól áll az alpolgármesternek az a karcsúsított zakó.
– Krisztián, van kedved ma nálam aludni?
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése