Dráma. Én ezt a szót hallva azonnal Psota Irénre gondolok. Számomra mindenkor ő lesz ennek a műfajnak a királynője. De ha áttekintem az általa játszott szerepeket, a csodálat mellett valamiféle szomorúság lopódzik a szívembe, kicsit elkomorodok én is. Egytől egyik rég született, hatalmas írók művei. Sehol egy új dráma, egy új kritikus helyzet, melyet színre lehetne vinni, sehol a XXI. század nagy erkölcsi konklúziója. Nincsenek talán új konfliktusok? Vannak, csak a hagyományos dráma, mint műfaj nem ismeri ezeket. S mindjárt a következő gondolatom az lesz, hogy a dráma, valószínűleg azért lett ilyen mostohagyerek, mert - lássuk be,- nehezen eladható.
Nehezen eladható dráma. Ha író lennék, ezzel a címmel megpróbálnék egy színdarabot írni biztosan, amolyan tragikomikumot, a hagyományos drámaszerkezet megőrzésével. Meglehetősen soványka mű lenne, hiszen a főhősöm igen hamar feladná. Nem lenne ideje megvárni azt a részt, amikor becsületből éhen hal. Tovább kellene lépnie, egyéni drámájának cselekményét kellene kibontakoztatnia és megoldania, a sárga postai csekkek befizetésével kapcsolatban.
De hogy ne csak a körülményeket ostorozzam, megváltozott a közönség összetétele is. Az most mindegy, hogy valószínűleg a fent említett fontossági sorrend átalakulásának hatására. A jelenlegi társadalom drámájának színtere maga az élet. S a szereplők, mintha nem akarnának ilyen idejét múlt dolgokkal foglalkozni, mintha nem akarnák a lelküket a latra tenni, ahogy mi sem szívesen tesszük. Pedig volna mit, épp úgy, mint régen, az alapvető emberi kérdések nem sokat változtak. Főleg, hogy a tanulságok levonása után mi sem sokat változtunk. A kérdés, hogy az emberek adnának- e ki pénzt arra, hogy saját nyomoruk mellett a másét nézzék. Mert abból jut bőven mindenkinek, a következtetések levonása is megtörténik, de jóval kevésbé átfogóan. Talán az egyén elszigeteltsége miatt nem is válhat központi kérdéssé egy kritikus élethelyzet.
A média sem igen támogatja már ezt a műfajt. Én emlékszem gyermekkoromban mennyi TV-játék volt, s emlékszem arra is mennyire szerettem azokat. Meglehet, ezek komédiák voltak, de mint műfaj, a szorult helyzetek kifigurázásával a maga módján vonta le a következtetéseket, s a darab szereplőivel együtt én is. Mindeközben megismertem a színházban játszó színészeket, sejtettem, hogy mit várhatok majd, ha egy színházi előadásra jegyet veszek. Az én gyermekeim már nem fognak látni ilyet sosem a TV-ben. (Az unokáim pláne nem…) Igaz, nem is igen tudok elképzelni szereplőket hozzá. Ezzel nem elítélni akarom azokat a színészeket, akik meg szeretnének élni, s inkább filmezni kezdenek, de mindenképpen észrevehetőnek találom a színházi háttér nélkül eltöltött évek hiányát. Az igazi tehetségeknek vajmi kevés esélyük van kiforrni a filmvásznon, hiányoznak a jó inasévek, a mellékszerepek, nagy horderejű drámákban, az a láthatatlan ranglétra, amin büszkén kapaszkodtak fel a fiatal tehetségek még nem is olyan rég. Ma már reklámokkal agyontűzdelt tehetségkutatókon gyorsan befutott fél-tehetségek uralják a vásznat, de csak ideig-óráig maradnak, mert hosszútávon senkit nem köt le a munkásságuk. Olyan gyorsan változik a felhozatal, hogy én személy szerint feladtam követni. Türelmetlenek lettünk, gyorsan akarunk pénzt keresni- pénzt költeni. Ez is elég drámai, ami azt illeti, de sokkal rosszabb, hogy folyamatosan elértékteleníti, szépen, lassan a valódi kultúrát. Régen kínos volt nem ismerni legalább vázlat szinten egy darabot, ma kevés embert ismerek, aki egyáltalán beszélget ilyesmiről. A jelenlegi témákhoz a próza jobban illik, de lassan a ponyvairodalom kiszorítja majd azt is.
Nem olyan rég kezembe került egy régi lexikon. Felháborodtam, hogy a könyv szerkesztője annyira szigorú, hogy Rejtő Jenőt ponyvaíróként aposztrofálja. Ma már örülnék, ha ismernék és olvasnák az új generáció tagjai, fejlesztenék vele humorukat, szókincsüket.
Kevés a finom, intelligenciával átszőtt humor, nem a szavak századát éljük. Persze, hiszen egyre inkább vágyunk elszigetelődni egymástól, mintsem egymás társaságára. Ezek nélkül a klasszikus drámai művek megértése csaknem lehetetlen, érthető hát, hogy megcsappant a kereslet iránta.
Az irodalomkönyveinket rég nem fejlesztjük igazán. Azok a „kortárs” írók, költők, akiknek a műveit tanuljuk, nincsenek már közöttünk, vagy csak sajnos nagyon kevesen Egy olyan interaktív társadalomban, mint a mostani, ez elég nagy hátrány, amikor az alternatív színház, mint műfaj hódít teret egyre inkább. A mindent végtelenül leegyszerűsítő irodalom és színjátszás korszaka ez. Az elvont, alternatív daraboknak természetesen ugyanúgy van létjogosultságuk, ez elvitathatatlan tény. Csak a sorrend fordult meg. Gyerekkorunkban előbb olvastuk Katona Józsefet, Arany Jánost, vagy Madáchot, s ezzel a tudással szépen felvértezve elmentünk megnézni egy-egy elvont darabot, vagy kacsintgattunk ki a nem kötelező olvasmányok világába. Több eséllyel értettük is meg ezeknek a korszerű daraboknak a mondanivalóját, hiszen volt mire építkeznünk. Most a klasszikusokat gyorsan kiolvassuk egy rövidített szöveggyűjteményből, vagy meghallgatjuk egy hangoskönyvben, aztán elsuhanunk a Trafóba megnézni valamit. S ez most egy idilli példa volt, nagyon sokan nem teszik ezt sem.
De ha megnézem a Nemzeti Színház honlapját, Shakespeare integet a főoldalról. Tehát mégis van igény a drámára. Az embereknek éppen úgy kell a hallhatatlan szerelem, vagy a feddhetetlenség illúziója, mint régen. Talán csak vissza kéne mennünk az időben egy picit, és megtalálnánk azt a témát, melyet érdemes lenne színpadra írni, hogy Rómeó végre megpihenhessen kicsit. Csak kellenének olyan közelmúlt béli jeles események, melyek méltók arra, hogy megörökítsük őket. Tudunk ilyenről?
Talán jobban kellene támogatnunk íróinkat, nagyobb nyilvánosságot adni a számukra. Persze ez a legnehezebb része, mert ki finanszírozna olyasvalamit, aminek a sikere kétséges? Nagyon kockázatos befektetés volna. Senki, még maga az író sem tudja garantálni művének sikerét. Még akkor sem, ha elismert személyről van szó. Nem beszélve arról, hogy a magyar irodalom nemzetközi szinten nagyon méltatlan helyen van. S ez nem az ő hibája. Fordítók kellenének, akik szívesen adnák tudásukat ahhoz, hogy népszerűsítsék műveinket.
A drámák szerkezetét régi könyvekből ismerjük. Nehéz út belevágni egy ilyen nagyszabású munkába, majd elkészülni vele és megtapasztalni, hogy nincs rá kereslet. Visszanyúlunk megint valami régihez, amiből a legjobb esetben is feldolgozás, vagy átirat fog születni. Klasszikus háromszöghelyzetek, nagyon kevés újdonsággal.
Ehhez a szomorú statisztikához a végén még hozzájön a színházak sokszor kritikusnak mondható anyagi helyzete. Ezért érthetően ők sem szívesen kockáztatnak, amikor műsorukra tűznek egy –egy darabot.
Olvastam egy drámaíró pályázati felhívást, amiben az író lemond minden jogáról, és megelégszik azzal, hogy kiírják majd a nevét a színház ajtajára. Nincs is ezzel semmi gond, aki ír nem pénzért teszi, hanem valamiféle belső kényszer hajtja, tudom jól. De mégis olyan szomorú, hogy már előre el van rendezve a sorsa mindennek.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése